label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Muvelodes

« Vissza a főoldalra


In memoriam

Isten veled, Rudi bácsi!
Létrehozva: 2008. szeptember 13. 06:48


Amikor tegnapelőtt, mint bizonyára sokakat közülünk, engem is döbbenettel ért a hír, legelőször én sem tudtam elhinni, hogy Wolf Rudolf igazgató úr nincs többé. Majd aztán rögtön megértettem, miért nem tudtam elhinni. Végig egy gondolat csengett a fejemben: Legendák nem halnak meg. És Wolf Rudolf igazgató úr élő legenda volt mind a mostani, mind a már végzett diákok körében. Megtisztelő, de nem kevésbé nehéz feladat most a mindenkori apáczais diákok nevében néhány szót szólnom volt igazgatónk koporsója mellett.


Kétségtelen, hogy az elhunytak mindig tovább élnek szeretteik emlékezetében. Wolf Rudolf igazgató úr esetében ez többszörösen igaz, hiszen mi mind, akik ma itt állunk, úgy érzem, az ő szeretteinek mondhatjuk magunkat. Hiszen családjához, barátaihoz, minden kollégájához és egyen-egyenként minden diákjához szeretettel viszonyult. Csupán most, az elmúlt két napban tudatosult bennem, mekkora felelősséget vállalt érettünk. Közel 15 évvel ezelőtt eltökélte magát, hogy vállalja azon felelősséget, hogy Apáczai Csere János magyar, humánus, tudományos szellemiségét próbálja átadni nekünk. És valamilyen furcsa folyamat folytán Apáczai szellemisége összemosódott és azonosult Wolf Rudolf szellemiségével. Azt a kérdést is, hogy miért történt ez, csak most, az elmúlt két napban tudtam megválaszolni. Azért, mert Wolf Rudolf szellemisége egy és ugyanaz volt Apáczai szellemiségével. Nagy érték az az örökség, melyet ránk hagyott volt igazgatónk.

A legendák nem halnak meg, és Wolf Rudolf kétségtelenül az. Minden múltbéli eseményt az idő szépít meg, idővel minden embernek a jó tulajdonságaira emlékszünk. Általában. Wolf Rudolfnál ez azonban máskánt történt. Nem az idő volt az, mely széppé tette a vele együtt megélt pillanatokat, hanem ő maga. A jelleme, mellyel elérte azt, hogy diákjai szívükbe zárják. Hiszen emlékszem, hogy barátaimmal, ha idegeneknek meséltünk az iskoláról, tanárainkról, diákos cinkossággal ugyan, de azon túl igazi büszkeséggel meséltünk arról, hogy bezzeg, milyen igazgatónk van nekünk. Olyan, aki – bár közhelynek hangzik – mindig meghallgatott, és nem volt alkalom, hogy valamilyen módon ne segített volna. A vasszigort mindig mosolyával leplezte, és oldotta a hangulatot, bizalmassá, családivá téve azt. Valahányszor az irodájába mentem jóváhagyást, tanácsot, vagy akár pénzt kérni egy-egy rendezvényhez, vagy alakulóban lévő tervhez, az ő szemében is büszkeséget láttam csillogni, hogy diákjai ennyire vállalkozó kedvűek. Közvetlenségéről nem is beszélve. Hisz diákjai, egymás közt, keresztnéven emlegettük, jeléül annak, hogy barátként tiszteljük és szeretjük. „A tanárok is emberek!” – mondja félig tréfásan, félig komolyan a diák. Wolf Rudolf esetében ez úgy is igaznak bizonyul, hogy akik figyeltek rá, emberséget tanulhattak tőle, önzetlen szeretetet és segítőkészséget, amit kevés helyen tanítanak már ma, amikor csak az önmegvalósítás, embertársam földbe tapodása és bizalmatlanság szerepelnek tantárgyként az élet iskolájának órarendjén. Számunkra, akik második családunknak tekintettük az iskolát, Wolf Rudolf igazgató úr leginkább az apa szerepét töltötte be, és ez tette őt legendává.

Wolf Rudolf igazgató úr nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy büszkén mondhassuk: apáczais vagyok. És arra kérek mindenkit, aki ezt valaha mondta, ne felejtse igazgatónkat, és ezzel járuljon hozzá, hogy még sokáig maradjon fenn egy legenda, miszerint: volt egyszer egy igazgató, akit mindenki szeretett, Wolf Rudolf. Isten veled, Rudi bácsi! Emléked legyen áldott, nyugodalmad csendes.

Kelemen Csongor

A lehető legnagyobb áldozatot hoztad…

Az egyéniségedből minap még áradó, fürösztő hangzuhatag, jóízűből néha kesernyésre váltó hangos nevetésed helyett a döbbenet jeges csendje kúszott közénk, kedves Rudi, kedves igazgatónk. Érezzük, hogy most rajtunk a sor, mi kell megtörjük ezt a feszítő, elviselhetetlen csendet, ezért szólunk Hozzád. De mit mondhatunk Neked most ebben a képtelen helyzetben, amibe hirtelen, megmásíthatatlanul sodródtunk? Csakis köszönetet!

Köszönjük, hogy a kis falvak iskoláiban, ipari líceumokban, majd iskolánkban szerzett pedagógusi és emberi tapasztalatokkal felvértezve, embert próbáló időkben iskolánk élére álltál.

Köszönjük, hogy emberségeddel, segítőkészségeddel, emberszereteteddel igazi közösséggé formáltad az évről-évre részint megváltozó tantestületet, diákságot, gyermeksereget. Minden „apáczais” arra lehet a legbüszkébb, hogy a legjobb hangulatú iskola a második otthona, és ez a fészek akkor is csalogató, ha már nem neki szól a csengő. Mi határozta meg, mi hozta létre ezt az iskolát belengő jó hangulatot, ihlető szellemiséget? Az a bizalom, amit előlegeztél munkatársnak, diáknak; az a nyíltszívűség, amivel bárki felé fordultál; az a szabadság, amivel felruháztál mindenkit, aki a bizalomra méltó volt.

Köszönjük, ahogyan a mindennapokban, a tanítástól elszakítottan is pedagógusi példává tudtál lenni, aki a gyakorlatban is egyenrangú partnerként tekint a diákra; aki szerint a nevelés előbbre való kell hogy legyen az oktatásnál; aki a tudás, a tudomány tiszteletét bele tudja csöppenteni a fiatal szívekbe.

Köszönjük, hogy magas fokon művelted az oldás-kötés művészetét. A fiatal tanárkollégákat atyai szeretettel vezetve önállóságra nevelted, lélekben elszakíthatatlanul kötve iskolánkhoz és egybehangzó vélemények szerint saját személyiségedhez. Ugyanakkor elengedni is tudtad a felfelé törekvő tehetséges fiatalokat, hogy egyetemi oktatókká, intézményvezetőkké, Hozzád hasonlóan értékes közéleti személyiségekké válhassanak.

Egész magyar közösségünk köszönetét kiérdemelted azzal a bölcsességgel párosuló bátorságoddal, amellyel formáltad, fejlesztetted a Rád bízott intézményt, az Apáczai-líceumot, felvállalva mindazt, amire névadójának szellemisége is kötelez.

Hiánypótló volt a gimnáziumi szinten a képzőművészeti tagozat beindítása, amely aztán rengeteg művészeti díjjal és színvonalas kiállítással öregbítette iskolánk hírnevét. Majd egy évtizede, mikor a tanítóképzést főiskolai szintűre emelték, nem riadtál vissza a nagy huszárvágástól, hogy befogadd a Babeş–Bolyai Egyetemhez tartozó tanító–angol, majd óvodapedagógus–tanító szak gyarapodó évfolyamait, a magyar óvónők és tanítók szakmai továbbképzését is felvállalva. Köszönet a hatalmas szervezői munkáért, oktatói tevékenységért, ha már mások elmulasztották az elismerést. Attól sem riadtál vissza, hogy líceumi szinten merj lemondani az értéktelen oklevelet ígérő pedagógia szakosítású osztályról, helyet adva ideiglenesen a könyvtárkezelői szaknak, majd a nagy vonzásúvá váló közgazdasági osztályoknak.

Köszönet azért, hogy nemcsak a környezetedben tudtad életszeretetedből fakadó humoroddal biztosítani a kellemes légkört, hanem ez megnyilvánult a külföldi testvériskolákkal, a nemzetközi programokban partnerként résztvevő iskolákkal és más intézményekkel kialakított, ápolt kapcsolatokban.

Köszönet a felelősségvállalásért, amellyel nem fukarkodtál emberek, intézmények terveinek és jó ügyek megvalósításában; azért, hogy a sok felvállalt feladat mellett nem feledkeztél el a tudomány szolgálatáról, és hogy mindennapi ételünk sójáról is az jut eszünkbe, hogy környezetünkben az élet sója voltál.

Köszönet a szolgálatért, amely igaz hivatástudatból fakadt, és minden jó szóért, biztató mosolyért, köszönet mindenért Neked!

Élő emléked az (Kosztolányi Dezső szavaival élve), „amely néha fellegekig magasul” és továbbra is összekovácsolja és előreviszi iskolai közösségünket, melyért a lehető legnagyobb áldozatot hoztad.

Nyugodj békében!

Wanek Judit-Klára
az Apáczai-líceum aligazgatója

Talán a pálma sem

bírja a hosszas túlterhelést. A sudár törzs a közismert mondás szerint súly alatt nő, de ha túl nagy a teher, kettéroppanhat.

Egy szilánkosan hasadt, megtört fatörzs fekete szénnel rajzolt grafikája rémlett fel előttem, amikor meghallottam dr. Wolf Rudolf igazgató, kedves Rudi kollégánk és barátunk halálhírét. Most már bizonyos, hogy csupán 57 esztendő adatott a számára itt a földön, hogy sokféle feladatát elvégezze, de azt is jól tudjuk, sok távlatos tervet dédelgetett, tennivalóinak bevégeztét pedig évtizedek múlva remélte. E végtisztességet tevő gyülekezet velem együtt érzi úgy, hogy emberi szemmel nézve fájdalmasan korai a búcsú. Egy tanári és történetkutatói pályát nem így szokás befejezni, félbemaradt munkák csak őrá váró tömkelegével, fölnevelendő diákok seregével, megírandó tanulmányok dobozokat megtöltő céduláival. Megünnepelt évfordulók kellenek, számvetés, visszatekintés, nyomdából kikerülő művek bemutatói, véndiák-találkozók, konferenciák – mindnyájan ezeket vártuk. És maradunk a kettétört pálma fekete képével, amely azt sugallja, talán nem vigyáztunk eléggé reá, talán túl sok volt a feladat egy ember törékeny erejéhez képest.

Nálunk nagyobb hatalom döntött így, és szólította magához a hűséges szolgát. És arra is int, emeljük fel fejünket, tekintsünk túl az emberi közgondolkodás megszokott távlatain és reményein. Gondolkozzunk el azon, hogy egy emberi léptékkel mérve korán félbeszakadt élet is lehet teljes – isteni lépték és látás szerint. Tanári pályája a Szilágyságtól Kolozsvárig, a keze alól kikerült diákok százai mind ennek a teljességnek részei. Mint jó történelemtanár nem elégedett meg a mások által közzétett adatokkal, maga is kutatói feladatokat vállalt, és az sem keserítette el, hogy a nyolcvanas évek nem kényeztették publikációs lehetőségekkel.

Bizonyára a történetkutatás és közlés ’89 után megnyíló távlatai, a tudományszervezés szabadsága vonzotta az újraindult Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet, Nyelv- és Történettudományi szakosztályába, amelynek titkári teendőit látta el a kilencvenes évek elején. Az egyesület honismereti pályázatán első díjat nyert Torda város tanácsi jegyzőkönyvét szakszerűen közzétevő munkája, amely az Erdélyi Történelmi Adatok újrainduló sorozatában jelent meg. Tanulmányai, könyvismertetései szintén az EME folyóiratában, konferenciaköteteiben és ünnepi kiadványaiban jelentek meg. Az újraindulás hőskorszaka persze nem csupán elmélyült kutatómunkát és tudományos ülésszakokon való részvételt jelentett, hanem kétkezi intézményépítést, azaz könyvtárköltöztetést, kertépítést, pincetakarítást is, mindez pedig Wolf Rudi munkaereje, szívóssága, jókedve, csüggedőket biztató tréfái nélkül elképzelhetetlen volt. Nem elhanyagolható része ez életműve teljességének.

Kihasználta a kötöttségektől mentes doktorálás lehetőségét, és a kilencvenes években az erdélyi sóbányászat 17. századi történetéről írt értekezésével fokozatot szerzett a kolozsvári egyetemen, ahol aztán több évig óraadó tanárként volt alkalma előadásokat tartani. Igazgatói megbízatása azonban nehéz döntés elé állította, és ő teljes erőbedobással az Apáczai gimnáziumot választotta. Tanítványainak serege tanúsíthatja, hogy döntése gazdag termést hozott.

Örökké fájlalta, tudom, hogy új munkakörének elfoglaltsága miatt alig fordulhatott meg a levéltárban, ritkán vehette kezébe a számára oly fontos iratokat. Nem adta fel tudományos ambícióit, de ilyen irányú terveinek megvalósítását a boldog nyugdíjas évekre halasztotta. Immár álommá foszlott tervei helyett az elvégzett munkáira tekintve bízvást elmondhatjuk, teljes életet élt, és őrhelyén halt meg, mint a pompeji katona. Kívánhat-e ennél többet egy történelemtanár?

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, egyetemi oktatótársai, történész kollégái és barátai nevében kívánom, hazahívó Ura részesítse őt az örök élet boldogságában.

Sipos Gábor

De mi lesz az Iskolával?

Futótűzként terjedt a hír Kolozsváron, s szerte a világban, ahol „apáczaisok” élnek, hogy Wolf Rudolf, a diákok Rudi bá’-ja többet nem igazgatja az Iskolát. Megdöbbenten álltunk a telefonnal a kezünkben, nem tudtunk felállni a számítógép képernyője mellől, s a vigasztaló szavakat érthetetlenül mormogtuk magunk elé. Most sem tudunk mit mondani, csak képsorok futnak előttünk az Apáczai Csere János Líceumban, az Iskolában eltöltött esztendőkről. Nehéz a számvetés.

Aki legalább egy évet töltött az Apáczaiban, találkozott Rudi bával, de bárki láthatta minden reggel fél nyolc előtt, ahogy az elmaradhatatlan biciklijén (amit még osztályfőnökként kapott egyik osztályától) befordul a Király utcába. Volt, aki az óráin találkozott vele, amikor még rendes tanárként tanított, s nem foglalták el igazgatói teendői. Vidám órák voltak azok, mindig lehetett valamin nevetni, s a megsárgult történelem frissé vált. Volt, aki az igazgatóiban találkozott vele, nem túl szerencsés körülmények között, de arra senki sem panaszkodott, hogy túlzottan szigorú vagy méltánytalan lett volna, s az igazgatóiból kifordulva sok „vétkes” jegyezte meg: „azé’ rendes ez a Rudi bá’!”

A legemlékezetesebb találkozások az Apáczai-napok és a ballagások voltak, amikor a hivatalos, túl komolynak ígérkező hangulatot egy-két véletlenszerű vagy szándékos viccel oldotta, s az ünnepség ezek után úgy folyt, mintha nem is egy híres iskola hivatalos alkalma lett volna, hanem egy családi zsúr. Mindenki feloldódott, nevetett, koccintott, és úgy éreztük: otthon vagyunk. Máshol nem láttam ilyet: diákok, tanárok csak úgy, mert jól érezték magukat az iskolában, egymás társaságában sokszor késő estig az udvaron futballoztak vagy kosaraztak, vagy éppen a lépcsőn ülve beszélgettek. Mint egy soktagú, nagy család.

Talán ez a legfontosabb, amit az Apáczaiból magunkkal vittünk: az Iskolánk olyan, mint egy család. És, mivel akarva-akaratlanul 1994-ben ő lett ennek a családnak a feje, családfőként dupla felelősség hárult reá: kollégái és diákjai elvárásainak egyaránt meg kellett felelnie. Szégyenkezve valljuk be, diákként gyakran őt okoltuk a rendszer hibáiért, s csak most döbbenünk rá, hogy ez is egy igazgató keresztjéhez tartozik: elviselni a diákok gúnyverseit, sokszor méltatlan kifakadásait, s már elpirulunk, ha eszünkbe jut a diákjelmondat: „Wolf Rudwolf – nem félünk a farkastól!”

Vitte ezt a keresztet 13 évig, fáradtan is, és mondhatjuk: az Iskolából ment haza megpihenni Teremtő Urához. Eszünkbe jut a szomszéd város is, ahol nemrégen egy másik ember adta életét azért, hogy a város magyar gyermekei méltó körülmények között tanulhassanak. A bibliai vigasztaló mondat jut eszembe: nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért (János ev. 15,13), s a gondolatot továbbfűzve: nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az iskoláért.

De mi lesz az Iskolával? Tudjuk, nem lesz ugyanolyan. De azon igyekszünk, hogy a család ne hulljon szét; ki ott tanulva-tanítva, ki távolról, lélekben, imádságaiban építi tovább az Apáczait, hogy másoknak is otthona lehessen. Mert tudjuk, hogy Rudi bá’ is ezt akarta.

Sipos Dávid

 


     A fenti emlékező, méltató írások közül az első három elhangzott Wolf Rudolf iskolaigazgató szeptember 11-i, csütörtöki temetésén, az utolsót Hollandiában tanuló volt diákja küldte szerkesztőségünknek.

 






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap