A mai nők kétszer-háromszor annyit isznak, mint néhány évtizeddel korábban élt, azonos korú elődeik, ráadásul ugyanannyi nőnél jelentkezik – gyakran halálos kimenetelű – májbetegség, mint hasonló korú és életmódú férfiaknál – áll a Guardian című brit lap internetes kiadásának egyik cikkében.

Ráadásul a piálás már kamaszkorban elkezdődik, de a leginkább érintett mégis a húszas évei végén, harmincas évei elején járó korosztály: míg a középiskolás és főiskolás lányok először azért kezdenek el inni, hogy megfeleljenek másoknak (barátnőknek, vagy éppen az aktuális barátnak), később pedig azért gurítanak le egy-két pohárral, hogy elismerést szerezzenek maguknak a társaságban – hiszen „aki képes asztal alá inni egy srácot, az népszerű lesz”. A főiskolás lányok egy csoportja pedig azért iszik, hogy „ellazuljon és partihangulatba kerültjön”, a harmincasoknál már inkább a félelem és a stressz az, ami a pohárhoz vezeti őket.

„Mindig azt hittem, hogyha majd egyszer felnövök, amúgy igazán szabadon élek, akkor leszek a legboldogabb, mert azt csinálok, amit akarok, én döntök majd mindenről, egyszóval a magam ura leszek. Ehhez képest most 29 évesen itt állok függetlenül, saját háztartással, jó munkával és mégis úgy érzem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Bizonytalan vagyok mindenben, néha azt sem tudom, mit akarok” – meséli Nóra. „És igen, időnként könnyebb elszopogatni pár pohár bort, mint beszélgetni valakivel. A piától ellazulok és feloldódom, és a problémák egyáltalán nem tűnnek olyan vészesnek.”

Szükségszerű felnőtté válás

A lány azt mondja, már sokat gondolkodott azon, esetleg az-e probléma, hogy épp nincs barátja, nincs akivel megossza gondolatait, de állítja, időnként még azt sem képes eldönteni, hogy este elmenejen-e szórakozni, vagy otthon olvasgasson.

Nóra talán nem is sejti, hogy ami vele történik, az szinte törvényszerű. A pszichológia ugyanis ismeri az emberi élet harmincadik éve körüli krízis időszakot, amit ma már a végleges felnőtté válásnak szoktak nevezni.

„Ez a krízis, szorongás a felnőttkor küszöbén jelentkezik, ilyenkor szembesülünk ugyanis azzal, hogy mindenért felelősséget kell vállalnunk” – mondja Soltész Krisztina életvezetési tanácsadó, aki szerint érdekes, hogy a nagy felismerés hirtelen jön, ugyanúgy, ahogy az őt kísérő tünetek is, éppen ezért vagyunk képesek nagyon tragikusan megélni. „Harminc előtt úgy érzi az ember, hogy még minden előtte van, azt csinálhat, amit akar, majd egyszer csak elmúlik a nagy végtelenség érzet. Ha körbenézünk a családunkban, azt látjuk, hogy a szüleink már öregszenek, nem azok a fitt fiatalos anyák-apák, akikre támaszkodni lehetett. Világossá válik, hogy mostantól nekünk kell támaszként szolgálni. Ez nem azt jelenti, hogy az ember elveszíti a »szülei gyereke« minőségét, de a feladata megváltozik ebben a szerepkörben. Nagy hatású, hogy észrevesszük, szüleink halandóak, ezen keresztül rájövünk, mi sem élünk örökké.”

„Testünk is ebben az időszakban adja ugyan első, de félreérthetetlen jeleit az idő múlásának. A nőknek, férfiaknak egyre nehezebb megszabadulni néhány felszedett kilótól, a hölgyek elkezdhetnek vagyonokat költeni hidratálókra és ránctalanítókra, a férfiak pedig mind gyakrabban nézhetnek szembe kopaszodó önmagukkal. A munkában is egyre nagyobb felelősség terhelődik ránk, hiszen jó esetben egyre komolyabb pozíciókba kerülünk” – folytatja a szakember. „Emellett a legtöbben ebben az időszakban hoznak meg olyan döntéseket, amelyek az egész további életükre hatással vannak, ilyenkor vállalnak gyereket, vagy kötnek házasságot. Ez nehéz lehet, hiszen kézzelfoghatóvá teszi, hogy olyan döntéseket is meg kell hozniuk, melyek valósak és visszavonhatatlanok. De szorongást okozhat az is, amikor másokkal hasonlítjuk össze magunkat: nehéz lehet feldolgozni, ha a barátnőknek már van férje, gyereke, nekünk pedig még nincs.”

Döntéskényszer és halálfélelem

A szakember szerint a döntések miatti felelősség ezektől az évektől kezdve márcsak minket terhel, és ez azért is nagyon nehéz, mert többnyire végleges döntéseket hozunk, valamint minden választásunkkal elengedünk ezer más lehetőséget, amiről aztán sosem tudjuk meg, jobb lett volna-e tőle az életünk?

„Egy-egy döntésben tehát benne van a veszteség is, amit mindenki nehezen visel.” Soltész Krisztina azt állítja, a harminc körüli szorongásos időszak a maga összes apró jelenségével, tünetével tulajdonképpen az elmúlástól, a haláltól való félelem megjelenése: „A mi kultúránkban amúgy is nagyon nehéz kezelni ezt a dolgot, hiszen a halált szinte teljesen elutasítjuk, rettegünk tőle és az örök fiatalság kultuszába menekülünk. Hiszen minden arról szól, maradj friss, fiatalos, könnyed.”

Ennek azonban nagyon nehéz megfelelni, s ha közben az embernek életvezetési, munkahelyi gondjai is támadnak, bizony komoly feszültség halmozódik fel, amit aztán nagyon nehéz levezetni. Az alkohol pedig – (ami már egyáltalán nem a férfiak kiváltsága, mint volt az évszázadokig) – nagyszerű és egyszerű eszköz lehet erre.

Dr. Gray Smith-Laing brit szakorvos szerint abban, hogy a nők manapság sokkal többet isznak, mint néhány évtizede, az egyenlőséggel és emancipációval is összefüggésben van: „sokan azt gondolják, ha a pasik tudnak inni, akkor mi is képesek vagyunk ugyanarra” – mondja Smith-Laing. Emellett természetesen oknak vehető az is, hogy az alkohol olcsóbb, szélesebb körben elérhető, ráadásul, a nők nagy része saját bevételből gazdálkodhat, és nem kell senkinek elszámolnia, hogy mire költi a pénzét. Ráadásul, már olyan „illendőségi szabályok” sem kötik a nőket, amelyek néhány évtizede megnehezítették azt, hogy gyakran lerészegedjenek. A stressz és a megnövekedett munkahelyi felelősség is vezethet italozáshoz: hiszen a színes koktél elfogyasztása, barátnőkkel, ismerősökkel, kellemes módszer lehet arra, hogy egy nehéz nap után „leeresszünk”.

Kriszta 30 éves múlt, egy kereskedelmi cégnél dolgozik, középvezető, nála szinte napi rendszerességgel csúszik le egy-egy pohár alkohol: „Rengeteg a munkám, sok felelősség van a vállamon, egyedül élek, úgyhogy nagyon gyakran beülök a barátnőimmel egy borra munka után. Van, hogy ebből néha görbébb este kerekedik, de úgy érzem, erre szükségem van.”

Imi bármixer az egyik belvárosi pubban, és azt mondja rendes törzsközönsége van – nőkből is. „Legalább heti háromszor jönnek, nagyon jól öltözöttek, általában koktéloznak, martinizgetnek, aztán van, hogy korán haza mennek, de láttam már komoly elhajlásokat is.”

Egyenes (vagy girbegurba) út az alkoholizmusba

A szakember azt mondja egyértelmű és ismeretes az alkohol stressz- és szorongásoldó hatása, ám komoly veszélye, hogy függőséget okoz – még akkor is, ha a nők nagy része ezt nem hajlandó beismerni.

„Amikor az ember jó társaságban megiszik néhány italt, képes az élet, a mindennapok terheit kicsit enyhíteni. Megszűnik az állandó nyomás, oldódik a szorongás, az ember veszít a kontrollból, ami jó, hiszen gondoljunk csak bele, mennyire fárasztó állandóan fegyelmezni magunkat” – mondja Soltész Kriszta. „Ráadásul, a nők akkor vetik bele magukat a nagy partifilingbe a legjobban, amikor egyedül vannak és a lumpolásban, az éjszakázásban benne van számukra a lehetőség: találok valakit magamnak. Ez pedig kettős vonzerőt jelent: el is lazulok, kellemesen érzem magam, és még az is lehet, hogy megtalálom a nagy őt.”

Soltész Kriszta azt mondja semmi baj nincs azzal, ha az ember időnként felönt a garatra egy kicsit a barátaival, barátnőivel, ám komoly veszélyt hordozhat, ha ezek az alkalmak egyre sűrűbbek, vagy nem tudja valaki jól érezni magát az alkohol nélkül, illetve ha nem találja más módját a feszültségek levezetésének. Ebből a későbbiekben lehetnek alkoholproblémák, hiszen ha csak időszakos is a dolog, legközelebb, amikor valami nem kerek, könnyű lesz visszanyúlni ehhez a megoldáshoz.

De a nők jó része mégsem gondolja azt, hogy egy fél üveg bor az ebédhez és néhány pohárka este, probléma lenne (vagy problémához vezethetne) – az alkoholistákat ugyanis „lecsúszott és elveszett” embereknek gondolják, akik „minden idejüket a kocsmákban töltik”, és „szinte csak erős, tömény italokat isznak”; ez a félreértéssorozat pedig lehetőséget ad arra, hogy tagadják a betegségüket, és ne keressenek orvosi segítséget.

Soltész Krisztina azt mondja, tudni kellene máshogy feloldani a belső feszültséget, akár sporttal, hobbitevékenységgel, vagy akár a barátokkal való kirándulások során. „A lényeg, hogy valami olyan dolog legyen, amiben az ember megtalálja magát. Ez akár készségfejlesztés, nyelvtanulás is lehet, hogy ki mitől érzi jól magát, egyénenként változó, a lényeg, hogy az ember azt érezze, fejlődik” – fejezi be Soltész Krisztina. „A fejlődés lehetősége, a célok kitűzése és elérése abban is segíthet, hogy az ember túllépjen a felnőtté válási krízisen, hiszen, ha van miért élnie, akkor kevésbé gondolkozik az elmúláson.”