„Testvér, mikor az uton jársz,
Szíved fáj-e, ingem nem látsz,
 De ha fáj es mit tudsz tenni,
Egyszer ennek így kell lenni.”

Kilométerben mérve Somoska mintegy húszra van Bákótól, rögtön Klézse mellett, másként mérve messzebb, sokkal messzebb mint Makó Jeruzsálemtől. Az elszocrealizált város szomorú szürkeségéhez viszonyítva Somoska olyan, mint egy kis éden-kertecske, legalábbis én egy héten át úgy éreztem, pedig lassan már egy hónapja, hogy vége lett a IX. Somoskai Faluhétnek.

Tiszteld múltad, őrizd a hagyományt, hogy tudd ki vagy!

Ez volt a rendezvény sokat sejtető mottója, s én ennek megfelelően nagy elvárásokkal indultam neki a Moldvába vezető útnak. Úgy vártam, annyira vágytam oda valamiért, hogy szinte féltem: mi lesz, ha nem úgy lesz.

No, de még úgyabbul volt. Városi puhányok, nyavalyások élet-tudat tágító mesterkurzusaként is megfogalmazható az, ami ott történt. Persze, ennél sokkalta több volt, amit ott láthatott, kaphatott az ember, ha kapható volt rá.

Tiszteld múltad, őrizd a hagyományt, hogy tudd ki vagy! Írhatná ezt a delphoi jósda falán is, ugye… Somoskai életérzés-kóstolóban volt már részem, tavaly ősszel, amikor arra jártam, bábozósdit játszani a csángó-magyar gyerekeknek. S hogy milyen mély nyomokat hagyott bennem a moldvai magyarokkal való első találkozás, az kikövetkeztethető abból, hogy októbertől augusztusig készülődtem, vártam, hogy visszatérhessek, szinte számoltam, hogy hányat kell még aludni…. Még most sem tudom pontosan, hogy miért, csak úgy körülbelül sejtem. Egyszerű, tiszta emberség, és még sok más minden, ami leírva hamis pátoszként, közhelyként hat, ott azonban mégsem így érzi az ember.

Sokáig mondogattam, hogy a székely-magyaroknál magyarabbak nincsenek, első moldvai utam után viszont már úgy gondoltam, hogy könnyű Székelyudvarhelyen, tessék csak kipróbálni ahajt Bákó mellett, ahol kiprédikálnak a templomban, ha magyar órára jár a gyerek.

A csángó-csillagcsöndben valóban nagy kunszt magyarnak lenni, mellveregetés és mások anyázása nélkül, ott, ahol a legszebb magyarnevű folyó csordogál. Bevallom, furcsálottam hajdanában, hogy lehet Szeret (Siret) névvel „románul folyni”, s csak most harmincakárhányévesen derült fel a tudatomban, hogy bizony csángó-magyarul csordogál a víz, még ha titokban is…

Odáig eljutni egyáltalán nem könnyű, főleg vonattal, ahogy mi indultunk neki, autós-szponzor híján. Kolozsváron ültünk fel a hírhedt Temesvár–Jászváros járatra, erről hallani a legkevésbé bizalomgerjesztő beszámolókat, ugye… Kosz, bűz, zsúfoltság, de egyébként minden rendben. Csak türelmünk fonala fogyott semmivé, annyit vonatoztunk, át is szálltunk egyszer, s amikor Bákóból felhívtam az otthon maradt jobbik felemet, szinte kétségbeesett, hogy nem érkeztünk meg. Még mindig maradt megtennivaló kilométer.

De, mindig jobb későn, mint soha. Teljes fáradtság-fogyatkozásban, valódi újjáéledésben részesültem, mihelyt szippantottam vagy kettőt a somoskai levegőből. Hohó, hát még amikor a kézfogásos, ölelkezős üdvözlősdiből rátértünk a koccintósra. Két pohár visináta után úgy elkezdtek buzogni bennünk az addig elveszettnek hitt erők, hogy csak na. Nem, nem meggypálinka, nem meggylikőr, hanem visináta. Meggyes is, pálinkás is, mégis visináta. Kávét, sört, bort, pihenést, mindent pótolt.

Neki is vágtunk a helyzetfelmérésnek esetlen feszengéssel, khm… Számítógép, s billentyű nélkül kellett komunikálni. Beszélgetve, énekelve, táncolva. Társalogni románul, németül, angolul, franciául, olaszul, s főleg magyarul lehetett, persze „bábelfalvi” ákcentussal. A műsor, ha nem is a legváltozatosabb, de a legjobb volt. A reggeli bávatagsággal párhuzamosan zajlottak a gyerekfoglalkozások, úgy mint agyagozás, gyöngyfűzés, gyertyaöntés, alig sikerült helyet találni a bábjátékosdinak. De megtörtént, bár nem úgy, ahogy itthon klikkelgetve elképzeltem. Azért rosszabb se lett, azt hiszem… Szinte kifutottak a világból a gyerekek, amikor azzal kezdtem, hogy tanuljunk egy versikét, másnapra mégis az lett az üdvözlő csatakiáltásuk, hogy iciri-piciri kismacska!

Közben díszleteket festettünk, bábokat készítettünk és játszottunk egy addig sosemvolt előadást, Az aranyat tojó madarat, amelyik technikai okokból ezüstöt tojt, (nem akart az aranyfesték ragadni, csak az ezüst). Az előadásban benne volt az Iciri-piciri kismese, és Jancsika kutya akar lenni is. Külön köszönet jár Benke Robinak, a nagy kisdobosnak, aki nélkül sokkal kevesebb kacagás lett volna. Csudálatosan finom ebéd a déli harangszó után egy órával, majd tánc- és ének tanítás úgy délután hat óráig.

Hét órakor következett az ebédnél is finomabb vacsora, utána pedig sej-haj, és dínom-dánom. Az iskola udvarán felállított színpadon minden estére jutott valami kis táncos bemutató a szomszédos falvakból. Kicsik-nagyok ünneplőben mutatták meg, milyen az a tánc, amit én nem tudok, de megtanulhatok. És osztán kezdetét vette a népünnepség. Tánc, ének csak tiszta forrásból.

„Mikor Gergely legény volt, Jaj, micsa szép legény volt!”

Eleinte nem mertem táncolni, nehogy elrontsam az összképet, de aztán el-elkapott a lendület, főleg, hogy egy erőst szemrevaló cinka engem is felkért táncolni, ahogy ott vágyakoztam a táncos gyülekezet szélén. Utolsó estére már annyira belelendültem, hogy még a cipőt is lerúgtam a lábamról... Filmes-társaim is filmezték a történéseket, még hegynek föl és völgynek le is, amikor „megkirándultatták” a látogató népeket a helyiek. Természetesen mesebeli tájakon jártunk, minden pihenőnél megpróbáltuk meggyőzni a túravezetőt, hogy tökéletes helyre érkeztünk, ne menjünk tovább. A vége mindig az lett, hogy még szebb helyre indultunk. A végső cél: erdőszéli forrás mellett megebédelni. Konnektorok, generátorok nélküli táncos mulatság lett a vége, tűz körüli körtánccal, csillagos, holdfényes éjszakai hazabotorkálással, tündérül éneklő asszonykórussal, ajjaj...

„Voltam én es, mikor voltam, Egy szép kertben virág voltam.”

Bizony, ott megvan még az a valami, amit mi a nagy globalo-civilizálódásban úgy elfelejtettünk, hogy azt sem tudjuk, mi után sóhajtozunk. És a legszebb ajándékról, amiben részesültem, még nem is beszéltem. Úgy elkapott a hely tündérlendülete, hogy még egy mesét is leírtam, Csángor királyfiról, az elfelejtett kicsikirályfiról, Hunor és Magor kisebbik testvéréről. És felolvastam egyik este. Életem legszebb pillanatai közt lesz számon tartva.

Az esti nagy mulatságok körülbelül – plusz-mínusz – éjfélig tartottak, utána következtek a hosszabbítások, a fesztivál-kocsmában. Itt már kevesebben ropták, fújták, no, de mind válogatott legények, leányok. A filemile hangú Orsi, Paulina, Vivike, Petya, Laca, Laci, Csaba, Robi, Félix, Aurél, Gráci, Pável és a többiek szolgáltatták a muzsikaszót, látványos táncot. Még a spontánul kialakult férfias lökdösődések is táncban értek véget. Hohó, s milyen doromb-párbajoknak voltam tanúja!

Nem tudom, mit írhatnék még, hogy tovább fokozzam a felsőfokot a Somoskai Faluhétről. Látni, hallani, érezni kell. Egyik titka tán éppen az, hogy nem a vendégeknek szól, hanem a helyieknek. Az odalátogatók tanúi, vagy akár részesei lehetnek a történéseknek, főszereplői nemigen... Félfüllel el is kaptam a szinte-panaszt, ahogy az anyaországi testvérek beszélgettek egymás közt, s éppen hiányolták azt a „profi” kedvességet, ami, ugye, meghatározza korunk ipari vendégfogadását. Aki ilyenre vágyik, ne menjen Somoskára. Menjen Pekingbe, Londonba vagy mittudoménhova, ahol pénzéért megadják neki azt, amit óhajt.

Somoskán más világ van. Senki nem tudott semmit az éppen zajló hangya-megalolimpiáról, kenyeres-rizses cirkuszról. Azt még elkaptam a bákói állomáson, hogy meghalt Szolzsenyicin, nyugodjék békében. Közben háború is lett, grúz, ’56, 2008-ban.

No, persze, Somoskán sincs kolbászból a kerítés. Kerülve az ünneprontást, alig félszóval sejtette meg Benke Gráci a szervezési problémákat. Ilyen engedély, olyan illeték, oszt mégsem lehet, jelentették ki az illetékes szervek. Szúrós-tövises korlátok vannak, nem kolbászkerítések. És elmaradt támogatások, innen is, meg túlról is. Ezért egyáltalán nem biztos, hogy lesz még Somoskai Faluhét, pedig az bizony nagy kár lenne. Ha lesz, én ott leszek, s ajánlom mindenkinek, lelki épülésre, szépülésre. Önmegtalálásra.

Tiszteld múltad, őrizd a hagyományt, hogy tudd ki vagy.