Elsősorban a próza (és a dráma) szövetében megjelenő idősíkok játéka képezi a színpadi megvalósítás szempontjából a legnagyobb nehézséget. A történet(ek) egymásba építése, a szituációk közti ugrások megoldása és egy letisztult színpadi folyamat létrehozása elengedhetetlen, ugyanakkor nem veszélytől mentes próbálkozás.

A kolozsvári Állami Magyar Színház ötödik bemutatója nehezen bírkózik meg ezen adaptációs problémákkal, nem mindig sikerül egyértelműsíteni a váltásokat egyik jelenetről a másikra, sőt néhol tátonganak az üres, értelmezés nélküli vagy éppen túlértelmezett helyzetek. A letisztázatlanságok egyenes folyománya, hogy ritmusában szaggatott, történetvezetésében néhol ingatag előadással van dolgunk. A rendezői szándék, mely Fegyukin vizsgálóbíró és Borisz Davidovics kapcsolatát középpontba állítva kívánja feloldani és átívelni a különböző idősíkokban történő eseményeket, sok esetben nem működik, de találunk példát a jelenetek közti szerves illeszkedésre is. Ilyen a harmadik jelenet franciás szalonképe, ahol a nagyvilági dámák helyett görcsösen mozgó „balerinákat” látunk, egy végét járó arisztokrata réteg elevenedik meg. A rózsaszín báj a sötétszürke díszlet környezetében és a disszonáns zenei aláfestés által válik hátborzongatóan félelmetessé. A jelenet utolsó képe aztán egyértelműsíti az addig sejtett gondolatot: a hölgyek „megkövült szobrokként” kerülnek kompozícióba, mint egy elmúlt kor relikviái. E „báli tabló” a negyedik jelenetben átvált a kivizsgálások megalázó és brutális képébe, Marja Gregorovna Popko (Varga Csilla) és az általa is képviselt orosz „elit” meghurcoltatásának mikro-történetébe.

Robert Raponja Danilo Kiš olvasatában a fősodor nem más, mint Boris Davidovics (Dimény Áron) és a vizsgálóbíró (Molnár Levente) kapcsolata. Lényegében egy hosszadalmas tényfeltáró kivizsgálás története, amelyben megelevenednek, de dekonstruálódnak is a múlt történetei, újraíródik a Borisz Davidovics-történet. Fegyukint ugyanis nem annyira Davidovics nevének tisztázása hajtja, hanem a forradalom eszméjéhez hű módon a mítoszrombolás, a Novszkijt körüllengő titok lerombolása, a valóság, a tények felderítése, egy életút kvázi racionalista feltérképezése. E lehetetlen próbálkozás vezeti Molnár Levente vizsgálóbíróját az őrület szélére, hiszen ebben a kétpólusú kapcsolatban Dimény Áron Davidovicsának néha sokat- máskor semmitmondó hallgatása lerombolja az életrajz „korrigálásának” szándékát, továbbra is fenntartva a titokzatosság feszültségét.

Molnár Levente Fegyukinja nemcsak a színpadi történések kulcsfigurája, hanem a színészi munka szempontjából is kimagaslóan erős, sokszínű és precíz játékot hoz az előadásba. Mondhatni úgy húzza maga után az előadást, mint a Borisz Davidovics letartóztatásának jelenetében a vasúti kocsit. A színészi játék és a titokteremtés kapcsán izgalmas megoldásnak bizonyul Zinaida Mihajlovna (Györgyjakab Enikő) figurája, aki az előadás elején, mint igazi forradalmár nő jelenik meg, csak lassanként válik „szovjet-vörös” ruhás „álomképpé”, nem annyira testi, mint szimbolikus jelenlétté. Kihasználatlan ugyanakkor az előadásban az őrökből, foglárokból, katonákból összeálló tömeg, akiknek arcáról inkább a bárgyúság, mint a gonoszság olvasható le. Hasonló módon képlékeny és sokszor kihasználatlanul marad a tér is, amelynek központi eleme a színpadot vízszíntesen elválasztó vasúti sín és vagon illetve a felügyelői asztal. Ez utóbbi, mint a kihallgatások legfontosabb kelléke jó megoldásnak bizonyult: nemcsak a mögötte ülő státusát kívánja aláhúzni, állandó közelsége kényszerítőleg is hat.

A „báli tabló”

Robert Raponja kolozsvári rendezésében Danilo Kiš, a diktatúrák rideg gépezetére reflektáló szövege sajnos nem igazán talál színpadi/ színházi helyzetre, ahol meg kifejezést nyerhetne, ott könnyen átcsúszik közhelyes, vagy legalábbis evidens „illusztrációba”. Talán az előadás utolsó jelenetének záró képében találkozunk ezzel a sajnálatos helyzettel a legvilágosabban. Romantikusan klasszikus kép: hóesés közepette keresik hozzátartozóikat az asszonyok, majd hirtelen vibrálás töri meg a fájdalmas képsort, gyilkolásba, brutalitásba csap át a jelenet. A záró képben először a háttérben látjuk az összerogyott Boris Davidovicsot, majd a reflektor az írógépre fókuszál, a lehető legátláthatóbban utalva az írott hagyaték maradandóságára.