Erdélyi őskultúra-kutatók nyomában Új-Guineában - Világjáró

Ahol az embernek erősebb nyílvessző dukál

– Milyen útitervet követett a csapat?

– Az expedíció „naprakész” menetrendjét a film tudományos főmunkatársával Ausztráliában véglegesítettük. Dr. Hangay György itt készítette el azt a síremlékül szolgáló emléktáblát, melyre Fenichel portréját és egy rozsdamentes acélplakettre vésett feliratot rögzítettünk. Ezt a nem csekély súlyú tárgyat aztán repülőgépen, terepjáró gépkocsin, csónakon és gyalogszerrel vittük magunkkal Fenichel Sámuel az új-guineai esőerdő mélyén található nyughelyéig.

– Hogyan telt az első éjszaka Pápuaföldön?

*Vendéglátó ünnepi díszben*

– Az Új-Guineába tartó repülőjáratra Brisbane-ben szálltunk fel. Útitársaink sötétbőrű, alacsony, markáns arckifejezésű, göndör hajú pápuák voltak. Papucsban, egyesek mezítláb utaztak, s a repülőn már láthatóan otthon érezték magukat. Az expedíció első állomása a főváros, Port Moresby volt. Hangay doktor, aki korábban többször járt itt, már elindulásunk előtt figyelmeztetett: ez rendkívül veszélyes, a közbiztonság szempontjából igen kockázatos város, ahol az ún. rascalok, a bandákba verődött munkanélküli fiatalok fényes nappal is támadnak, rabolnak, fosztogatnak. A városban közlekedő, nem túl sok, autó zömének szélvédőit kövekkel, dorongokkal törték be, sok járművet elöl-hátul igen otromba vasrácsokkal, fémhálókkal védtek a garázda támadóktól. A repülőtér tőszomszédságában levő igen szerény szállodánkat, alkalmi menedékhelyünket is magas kőkerítéssel és lőfegyverrel, de íjjal–nyilakkal is ellátott bennszülött őrök védték az esetleges rablótámadásoktól. Egy pápua éjjeliőrtől tudtuk meg, hogy három fajta nyílvesszőt használnak: vékonyabbat madárra, apróvadra, vastagabbat nagyobb állatra és egy különlegesebb, erős vesszőt – emberre. Így töltöttük első éjszakánkat Pápuaföldön.

– És másnap?

– Port Moresby-ben az egyetem falában a Fenichel–Bíró Magyar Emlékbizottság által elhelyezett bronz plakettek és emléktábla előtt leróttuk kegyeletünket és lefilmeztük ezt a magyar tudománytörténet szempontjából jelentős helyet. Az emlékbizottságot 1975-ben alapította az ide látogató dr. Balogh János professzor és az ott dolgozó Dr. Szentivány József. A városban egyébként ma már semmi más nem emlékeztet tudós honfitársainkra.

Terepmunka a dzsungelben

– Mi következett a főváros után?

– Port Moresby-ből a sziget északi partvidékén fekvő Madang felé indultunk. Új-Guinea belsejét hatalmas kiterjedésű, áthatolhatatlan esőerdők borítják, az úthálózat meglehetősen gyér. Ezért repülőgéppel tettük meg a több mint 500 km-es távolságot. A magasból jól látszott, hogy még érintetlen az őstermészet. Településeknek nyomait csak itt-ott láttuk. Mondják, e térségben található a legtöbb azonosítatlan repülőgéproncs, mivel az itt szerencsétlenül járt gépek és utasaik keresése és mentése az őserdőben teljesen lehetetlen. Madangba, az egykori Friedrich Wilhelmshafenbe érkezve már kutatási és forgatási helyszíneinkhez közel jártunk. Az esőerdő irtásán húzódó kifutópálya szélén állt a gerendából ácsolt repülőtéri „terminál”. Pápua bennszülöttek és kóbor kutyák álltak körül bennünket, miközben felszereléssel megrakott csomagjainkat valahogy begyömöszöltük terepjárónkba.

– Élesben kezdődhetett a tulajdonképpeni kaland…

– Nagyjából az Astrolabe-öböl partvonalát követve indultunk délkeleti irányba, a helyenként esőerdővel, másutt bozótos banánültetvényekkel szegélyezett földúton. Úticélunk a Bogadjim nevezetű kis pápuatelep volt, a Bismark-tenger partján, ami még meglehetősen távolinak és nehezen megközelíthetőnek tűnt. Terepjárónk egyik hátsó kereke megunta a szenvedést, s egy szakaszon, ahol pápua sofőrünk 120 km-es sebességgel döngette a földutat, levált a kerékagyról és önállósította magát. Hálaadó fohászunkat követően kikászálódhattunk a derék járgányból, ott álltunk a párás-forró őserdőben, egy háromkerekű autó mellett. Magatehetetlenül és teljesen kiszolgáltatva. Pedig az út neheze még előttünk volt. Egyszer csak, az őserdő mélyéről, egy eldugott bennszülött telepről pápua bámészkodók kezdtek körénk gyűlni. Kezdetben nem volt valami megnyugtató érzés, hiszen éppen az ilyen találkozásoktól óvott bennünket a rémtörténetekben bővelkedő legendárium. Bennszülött kísérőnk, egyben sofőrünk hamarosan bevallotta: bizony ő sem szívesen időzik e helyen, menne is minél hamarabb innen, de nem ért az autójavításhoz. Ezek után jobbnak láttuk magunk szemügyre venni az öreg Nissant. Abban rögtön megegyeztünk, hogy a kerék azért esett ki, mert a hat rögzítőcsavar helyett csupán egyet szereltek fel. Szerencsénkre kiderült, hogy a többi öt a sofőrünk zsebében található, de azokat ő fölöslegesnek tartotta felcsavarozni. A kitörött kerék a súrlódás miatt azonnal gumidefektet is kapott. Pótkerék ugyan volt, de kocsiemelő és csavarkulcs az nem. Hogy miként lehet őserdőben, úgy harminc pápua gyűrűjében, szerszám nélkül autót szerelni, azt olvasóink filmünkben majd megláthatják.

– Hogyan lehetett tovább utazni?

– Egyre nehezebben. Elfogyott alólunk a földút, s következett a széles folyómeder, amelyben autózni újabb „rázós” kaland volt. Bogadjimhoz közeledve aztán pálmabozótokon és vizesárkokon keresztül tapasztalhattuk meg, hogy az Új Guinea-i vadon milyen nehezen adja meg magát…

Hazai üzenet átadása

Fenichel Sámuel sírjánál a két kolozsvári filmes

– Nehéz volt megtalálni a végcélt?

– Ne feledjük, expedíciónk pontos útiterv szerint haladt. Dokumentumfilmünk egyik főhősének, első Új-Guinea-kutatónknak, Fenichel Sámuelnek a kutatási helyszíneit követtük mindvégig, illetve a később itt járt Bíró Lajosét. Hiszen a hiteles, és nem utolsósorban a néző számára látványos dokumentálás céljából nélkülözhetetlen volt a helyszínek felkeresése. Fenichel viszonylag rövid időt tölthetett itt, mivel trópusi veselázban meghalt. Halálának híre csak megkésve érkezett haza. Egy akkoriban még működő, német missziósház közelében az őserdőben temették el. Később Bíró Lajos határozta el, hogy megkeresi itt járt elődje sírját. Ez meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult, mert akkoriban úgy hullottak ott a fehérek, mint ősszel a legyek. De Bíró munkája végül eredménnyel járt, hiszen Bongu falu közelében Fenichel fényképportréját mutogatva a bennszülötteknek sikerült azonosítania a sírhelyet. A pápuák felismerték „Pintyelt”, és megmutatták nyughelyét. Bíró jól értett a fényképezéshez, s ennek köszönhető, hogy az akkor ott készített fotó alapján jóval később újra sikerült megtalálni a bozóttól, liánoktól már-már láthatatlan temetőt. A missziós település neve akkor Stephansorth volt. Ma már teljesen eltűnt, ismeretlenné vált. A közeli ültetvénytelepülés, melyet Bíró Bogagyi-nak említett, mára Bogadjim lett. Most egy szétszórt, őserdei kunyhócsoport. Bogadjimba érkezésünkre a kunyhókolónia apraja-nagyja elénk sereglett. Wade, a falufőnök vendégszerető üdvözlete megtette hatását, mivel ezután mindenki barátságosan közeledett hozzánk. Sűrű őserdei csapáson, dinnye- és kakaófák, pálmák és forró égövi liánok között indultunk újra megtalálni Fenichel sírját. Az egyébként jeltelen sírt a pápuák – tiszteletünkre – szépen rendbe hozták. Vastag ágból vágott fakerettel szegélyezték, hamuszürke tengeri homokkal hintették be, fejfa helyett egy vörösben pompázó trópusi cserjét ültettek.

– Milyen hazai üzenetet vitt magával az expedíció?

– Utunk fontos érzelmi vonulata volt, hogy amikor közöltük a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiummal és Rácz Levente városi tanácsossal, mire is készülünk, ők összeállítottak egy kis jelképes csomagot, arra kérve bennünket, hogy azt vigyük magunkkal, és helyezzük el Fenichel Sámuel sírjában. Faragott tölgykazettáról volt szó, melyre rávésték: „Bethlen Gábor Kollégium, Nagyenyed, 2008”. A dobozban pedig elhelyeztek egy rög földet Fenichel Sámuel szülői házának kertjéből, néhány tégla- és cserépdarabot a ház maradványaiból, és egy szépen kivitelezett angol–magyar írást arról, hogy ki volt, honnan indult és hová érkezett Fenichel Sámuel. Mi a dobozt magunkkal vittük, és amikor a sírkövet fölállítottuk, bozótvágó késsel ezt is beástuk a sírba. De előtte megmutattuk a helybélieknek a tartalmát, hogy a kíváncsiság ne ösztökélje őket a kiásásra. Ez volt Nagyenyed üzenete. Külön köszönet érte Rácz Leventének, Szőcs Ildikónak, a kollégium igazgatójának, és más tanároknak is, akik nagy segítségünkre voltak az út megszervezésében és a film elkészítésében: Bakó Botondnak, Lőrincz Lászlónak, Dvorácsek Ágostonnak.

Pápua ünnepi műsor

– Mi következett a sírnál tett látogatás után?

– Nemsokára az őserdő mélyéről felhangzó dobszóra lettünk figyelmesek, hiszen kezdetét vette a tiszteletünkre előadott szig-szing, az ünnepi alkalmakkor bemutatott csoportos, énekkel-dobszóval kísért tánc. A hagyományosan kifestett és ékesített pápua férfiak és asszonyok a repülő róka, illetve a gyümölcsevő denevér táncát adták elő. Csodálatos élmény volt, filmre történő felvétele pedig bizonyára dokumentumértékű. S noha vezetőnk bizony nyugtalankodott, mégis ott ért bennünket a trópusi este. Jó érzés volt azonban tudni, hogy honfitársunk emlékét itt ma is ápolja egy melegszívű nép.

Látni és láttatni

Araszolás úttalan utakon

– Mi készteti utazásra a felfedezőt, ha filmes?

– Mi azért mentünk Pápua Új-Guineába, mert messzebb már nem mehettünk. Persze ez nem egészen így igaz. Valójában a dokumentumfilmesek számára egyik legfontosabb motiváló tényező az, amit egy nagy utazó elődünk így fogalmazott meg: „látni és láttatni”. Azaz: eljutni szűkebb vagy tágabb világunk olyan szegleteibe, ahova nem sokan juthatnak el, de nem öncélúan. A gyakran kockázatokkal, megpróbáltatásokkal, nehézségekkel és veszedelmekkel is járó kalandozás csak úgy nyerhet értelmet, ha az itt szerzett ismereteket, tapasztalatokat a filmes megoszthatja az otthon maradottakkal. Mi, az utóbbi években „süllyedő kultúrák”, eltűnő világok, feledésbe menő hagyományok és életterek talán utolsó nyomait dokumentáljuk. Magyargyerőmonostortól Pápuaföldig – a szó tág értelmében.

Hivatalosan az emberevés a múlté

– Mi jelentette az expedíció során a legnagyobb kockázatot?

– Az ún. veszély, a kockázat azokon a vidékeken mindenütt velünk van, csak más-más formában. A kérdés az, hogy észrevesszük-e, hogy ki tudjuk-e védeni vagy sem. Ez tulajdonképpen egyik alapvető eleme a létnek. Nos, mi sok mindenről tudtuk, hogy az új-guineai őserdőben vagy a borneói fejvadászok földjén mire kellene odafigyelni. Amikről pedig nem tudtunk, azokat a saját bőrünkön tapasztaltuk meg. Ez hozzá tartozik az expedíciós életformához. Pápua Új-Guineáról például tudtuk, hogy trópusi betegségektől a világon egyik leginkább sújtott terület. Tudtuk, hogy ott majdnem mindenki maláriás. Így erre felkészültünk, beszedtük a gyógyszeradagokat. Aztán megtapasztaltuk, hogy egész ottlétünk idején még mutatóban sem láttunk szúnyogot. Vagyis a kockázat, a veszély nem mindig ott van, ahol gondolnánk. Kockázatosabb volt mondjuk a fővárosban sétálni, mint az őserdő mérgeskígyói között.

– Ha Pápua Új-Guinea, akkor óhatatlanul a hírhedt kannibalizmussal is asszociálunk...

– A hivatalos álláspont szerint kannibalizmus ma már nem létezik Pápua Új-Guineában. Mint ahogyan a hivatalos álláspont szerint Borneóban sem létezik már fejvadászat. Az őserdő azonban nagyon őrzi a rábízott titkokat. A kérdésre e természeti népek mai hit- és szokásvilágában kellene keresni a választ. Ahol ma is hiszik, hogy egy levágott fej esőt hoz, bő termést, gazdag vadászzsákmányt, ott ezen a kérdésen még el lehetne gondolkodni. Új-Guineában például, főként a hegyvidéken ma is léteznek még úgynevezett mumuk. Ez szabadtéri kemence, sütő-főző alkalmatosság. A mumu azonban más, mint a hagyományos tűzhely. Hosszabb és nagyobb. A pápuák azt mondják, hogy abban el lehetett készíteni a „hosszú disznót” is... Hangay György egyik sikerkönyvében egy néhány éve lezajlott párbeszédre utal, mely akár humoros is lehetne. Új Guinea–kutatók egy idős pápuától érdeklődtek e témában. A válasz így hangzott: „Tasol kilim lik-lik! Kilim tru! Kai-kai!” – azaz: „Előbb csak kicsit megölni” vagyis megsebesíteni. „Aztán egészen megölni és enni.”

Persze ez a világ is rohamosan átalakul, a civilizáció egyre agresszívebben hódít teret a ma még érintetlen térségekben is. Újabb mumukat ma már nem készítenek, s e dialógus is bevonul a legendáriumok világába...

Tragikomikus sültgalambvárás

– Mi is az a nevezetes „kago-kultusz”?

*Nem lehet elég korán kezdeni az önállósodást*

– Az Új Guinea-i őshonos lakosság számára sorsfordító pillanat volt a fehér emberek megérkezése. A hajókkal, később már repülőgépekkel érkező telepesek, misszionáriusok, ültetvényesek, kereskedők és kalandorok fenekestül felfordították ezt az őskultúrát. A bennszülöttek ellenségesen, de titkolt csodálattal szemlélték a jövevényeket. Csodálták a fehér emberek hófehér, trópusi öltözetét, sátraikat és moszkitóhálóikat, szerszámaikat és járműveiket, épületeiket. Azt látták, hogy a fehér emberek naphosszat üldögélnek a pálmafák árnyékában, szivart füstölnek, és papírra jeleket rónak, esznek-isznak és semmi munkát nem végeznek, miközben a helybéliek egész nap sínylődnek az ültetvényeken. Aztán időnként jön egy-egy hajó, és újabb árukkal halmozza el őket. Mivel a pápuák nem hisznek a véletlenekben, s minden, velük kapcsolatos történést a szellemek akaratának tulajdonítanak, elhatározták, hogy ellopják a titkot. Ami pedig minden bizonnyal a fehér telepesek életformájában keresendő, mely kedves a szellemeknek. 1867 táján az egyik közeli szigeten elindult egy mozgalom, mely rövid idő alatt valóságos kultusszá nőtt. A bennszülöttek egy része elhagyta az ültetvényeket, nem művelték tovább földjeiket, nem vadásztak, semmit nem dolgoztak. Elkezdték utánozni a fehéreket: bambuszból, háncsból, pálmalevelekből a kolónia házaira emlékeztető tákolmányokat emeltek, a fehérektől ruhákat vásároltak, melyeket magukra öltötték, újságpapír-maradványokat nézegettek, szivaroztak és heverésztek. Közben pedig kémlelték az óceánt, várták a hajót, immár a saját hajójukat, és vele az árut, ami azonban sosem érkezett meg... A kultusz neve, a „kago” is innen származtatható: az angol „cargo” árut jelent.

A világ második legnagyobb szigete, kikerülve az egykori ausztrál fennhatóság alól, várhatóan még sokáig megőrzi ősi kultúráját a globalizáció felé rohanó világ romboló hatásaitól. A turistaipar sem tudott gyökeret verni ezeken a trópusi szépségekben bővelkedő, de rossz emlékekben is gazdag tájakon, ahol egész egyszerűen ismeretlen az állam fogalma… És ahol évszázaddal ezelőtt két erdélyi származású magyar kutató áldozatos munkával dolgozott azért, hogy a fehér ember civilizációja számára feltárja az ottani élővilág rejtelmeit. Szülőföldjük, a kolozsvári dokumentumfilmesek révén, a helyszínen tisztelgett emlékük előtt. Köszönet érte.