label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Velemeny

« Vissza a főoldalra


Írók és hatalom – mert azok az évek, évtizedek „sajnos nem múlnak el nyomtalanul”

Létrehozva: 2013. november 26. 01:56

FERENCZ ZSOLT

Stefano Bottoni történész, a társadalom irányából érkező fölöttébb vegyes reakciókat látva, 2005-ben hagyott fel a Sütő-életút kutatásával, úgy érezte, amennyiben ez a közeg nem akarja elfogadni a tényeket, akkor inkább „kiszáll”, foglalkozzon vele más – Fotó: SEBŐK BOTOND
Stefano Bottoni történész, a társadalom irányából érkező fölöttébb vegyes reakciókat látva, 2005-ben hagyott fel a Sütő-életút kutatásával, úgy érezte, amennyiben ez a közeg nem akarja elfogadni a tényeket, akkor inkább „kiszáll”, foglalkozzon vele más – Fotó: SEBŐK BOTOND
Kényes témákat boncolgattak a Bulgakov kávéház tetőterében tartott beszélgetés résztvevői szombat este: Stefano Bottoni történész, Könczei Csilla antropológus, a Transindexen 2006 óta működő szekusblog szerzője, valamint Orbán János Dénes költő, a kávézó tulajdonosa az erdélyi magyar írók és az államhatalom viszonyát elemezték az ötvenes, hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek Romániájában. Bár néhány tekintetben eltérő álláspontot képviseltek – például mentség lehet-e, hogy egyeseket nagyon fiatalon szerveztek be a hálózatba, vagy az igazán nagy írók vetemedhetnek-e arra, hogy árulók legyenek –, abban mindhárman egyetértettek, hogy ezekről a dolgokról beszélni kell. Hiszen az ágas-bogas történetek nem csupán személyekről (Mikó Imre, Szilágyi Domokos, Veress Zoltán, Szőcs István stb.) és letűnt korokról szólnak, hanem a mi világunkról is, Könczei Csilla szavaival élve azok az évek, évtizedek „sajnos nem múlnak el nyomtalanul”. [Szóljon hozzá!]


– Olaszországban nőttem fel, meglehetősen hiányos a magyar irodalmi műveltségem; irodalmár sem vagyok, úgyhogy ilyen értelemben egyáltalán nem tartom magamat kompetensnek, viszont nagyon érdekel Sütő András generációja, amelynek tagjai a húszas évek második felében születtek. Olyan fiatal értelmiségiekről van szó, akik a nagy átmenetben, a második világháború után nőttek fel, és leghamarabb álltak be a kommunista pártba, általában ’45–’46-ban – magyarázta Stefano Bottoni. Hozzáfűzte: főként szegény családból származó fiatalok voltak, viszont megadatott nekik, hogy a kommunista utópia erdélyi szószólói legyenek. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején újságokban „agitáltak, s irodalmi szempontból felejthető műveket írtak arról, hogy el kell jutni egy magasabb hőfokra, hogy a vetési csatát mennyire kell megnyerni, megünnepelték a Magyar Autonóm Tartományt, vagy épp a pártról voltak képesek hosszú szonetteket írni”. Kimondottan

mozgalmi irodalmat műveltek, viszont ezért nagyon sokat kaptak:

Sütő András már 22 évesen főszerkesztő lesz, és olyan hatalmat kap a kezébe, amivel csak nagyon kevesen rendelkeznek.

– Sütő generációja és az ő személyes példája nagyon érdekes ebben a tekintetben, hiszen ki tudja használni a lehetőségeket. Tény, hogy közben tőle is kérnek bizonyos dolgokat. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy ezek a szegény családból származó gyerekek, akik kiszolgáltatott helyzetben vannak – nincs mögöttük biztos anyagi háttér, műveltség és a rendszer iránti ellenszenv –, egyszerűen benne élnek a mozgalomban, sodorja őket a mozgalom. Képesek olyan dolgokat tenni, mint amit Sütő András is tett Földes László ellen 1958–59-ben, amiket később aztán nagyon nehéz megmagyarázni. Sőt, nem is kísérlik meg, hogy bármiféle magyarázatot adjanak, inkább próbálják elfeledtetni – részletezte Stefano Bottoni. Kivételesen nem a Szekuritátéról van szó, hanem a párt legfőbb belső szerveinek írt jelentésekről, akkoriban viszont egy és ugyanaz volt a kettő. A különbség mindössze abban rejlett, hogy az illető nem volt beszervezve, bizonyos értelemben tehát még „kellemesebb” is a helyzete: hiszen ’89 után sokkal

kevesebb figyelem irányult ezekre, mindenki a besúgókat kereste.

– Újabb csavar a történetben, hogy egy harmincéves fiatalember, ráadásul kisebbségiként, a Központi Bizottság tagjaival parolázik – jegyezte meg a történész, majd a „második” Sütő Andrásról is szót ejtett, „aki 1970-ben kezd élni”, ekkor írja meg az Anyám könnyű álmot ígér című művét. A Kriterionnál megjelent kötetet 300 ezer példányban adták ki, úgyhogy majdnem minden erdélyi magyar házba kerülhetett belőle.

– Sütő azért írhatja meg a könyvet, továbbá azért jelenik meg, és nem zúzzák be, mint nagyon sok más kiadványt, mert ’69-ben már központi bizottsági póttag. Ez jelenti a hatalmat: ő az az író, aki megírhatja az ötvenes évekbeli falusi osztályharcot, már kritikusan, mondván, hogy lám, ez nem volt szép, de azért az is benne van, hogy ma azért sokkal jobb az élet, elvtársak, meghaladtuk ezeket a hibákat. De legalább megírhatta azt, amit több millió ember tapasztalt meg a saját bőrén, viszont addig senki nem mert beszélni róla – magyarázta. A történész, a társadalom irányából érkező fölöttébb vegyes reakciókat látva, 2005-ben hagyott fel a Sütő-életút kutatásával, úgy érezte, amennyiben ez a közeg nem akarja elfogadni a tényeket, akkor inkább „kiszáll”, foglalkozzon vele más.

Szilágyi Domokos helyzete eltér a Sütőétől azért is, mondja Bottoni, mert a prózához képest a költészetet jóval nehezebb elemezni, legalábbis számára. Amikor rátalált a Szilágyi által leadott állambiztonsági információkra, körülbelül két évig várt a folytatással. Időközben beszélgetett néhány hozzáértő emberrel, és végül 2006-ban a Transindexen jelentetett meg egy közleményt, „amely nem is annyira értelmezni, mint inkább tényszerűen próbálta leírni” a szerző birtokába került információkat.

– Egyfajta stafétabot volt, amelyet megpróbáltam átadni:

van ez a helyzet, amivel én nem tudok mit kezdeni, mivel nem éltem akkor, nem tudhatom, hogy mit jelent Szilágyi Domokos. Közben pedig több nemzedék számára kultikus költő, erkölcsi referencia, valóságos bálvány. Úgy éreztem, át kell adnom, hogy mások kezdjenek vele valamit, kutakodjanak az életében, nézzék meg, hogy esetleg azért lett-e öngyilkos, vagy azért lett-e idegbeteg a hatvanas-hetvenes években, mert bizonyos dolgokat kellett csinálnia. Mérjék fel, hogy milyen következményei vannak egy ilyen besúgásnak – összegezte a válaszra, cselekvésre váró kérdéseket, feladatokat Bottoni. Leginkább megdöbbentőnek nevezte Szilágyi Domokos kapcsán, hogy nagyon fiatalon, 18–19 évesen szervezték be egy olyan játékba, amely jócskán meghaladta a hirtelen felnőtté váló fiatalokat.

– Azoknál csattan az ostor, akik ’56-ban mertek mozgolódni, ugrálni, reménykedni. Szilágyi Domokos is ott volt a diákok körében, látott, hallott, tett, írt, vagy egyszerűen gondolkodott, és jött a számonkérés, behívta a szeku. Ez volt az első bevonás, s hogy a barátnőjét, Emesét védje, másokról beszél. Másodszor aztán a hatvanas évek közepén vonják be, és ez főként a Páskándi és a Páll Lajos dossziéjából derül ki, hogy irodalmi műveket elemez. A probléma viszont leginkább abban rejlik, hogy borzasztó jól csinálja, a művek másodlagos, rejtett szintjét is világosan látjuk ezekben az elemzésekben – magyarázta.

Bottoni szerint valahol érthető is lehet mindaz, ami ’57-ben történt, a későbbi időszakkal van inkább a probléma: „annyira konszolidálódni kezd a rendszer, vagy annyira megváltoztathatatlannak tartják az emberek, hogy ennyire könnyű belátni: nem lehet nemet mondani? Pedig lehet, és egyesek meg is teszik, mint ahogyan Dávid Gyula is, aki legalább ötször küldi el őket”.

– Másik tragédia, hogy nagyon sok ’56-os elítéltet szerveznek be ekkortájt, így Veress Zoltánt is, ez pedig tényleg komoly probléma: ezek az emberek ugyanis áldozatok, éveken át ültek a börtönben, csoda, hogy egyáltalán élve jönnek ki onnan, és 25 évesen még tudnak normálisan gondolkodni – mondta a kutató, majd több kérdést is megfogalmazott, amire egyelőre kevés biztos válasz adható: mit tudunk Szilágyi Domokosról ’65 után? Meddig dolgozik a szekunak, talán még a hetvenes években is?

– Ott vannak ezek a szörnyű üvegszilánkok, de a teljes kép nekem nem állt össze soha.

Most már nem is akarok tovább vizsgálódni, nincs hozzá műveltségem. Ehhez irodalmi műveltség kell – hangsúlyozta.

A harmadik eset, amellyel jóval mélyrehatóbban foglalkozik mostanság, az együttműködés egészen más fajtáját mutatja: miközben Szilágyi Domokos vagy Sütő András szegény, úgymond „no name” családból származott, Mikó Imre jelentős kolozsvári unitárius családban nőtt fel, felmenői között táblabíró, püspök és egyetemi tanár egyaránt volt.

– Nem annyira az anyagi javakról van tehát szó, mint inkább a tekintélyről és a tartásról. ’40 és ’45 között képviselő volt, emellett már nagyon fiatalon fantasztikus könyveket írt, és öt nyelven beszélt – sorolta. A szovjet fogságból hazatérve, tíz éven át az ellenség nyelvét, az oroszt oktatja, amit valósággal utál mindenki, ő azonban óriási szeretettel beszél az orosz népről – nem a szovjetekről! –, amelyet megismert a Szovjetunióban, és persze az orosz irodalomról is. A szovjet propagandaszövegeket fordítja „fél Kolozsvárnak” – mert ő tud oroszul, miközben senki más nem –, s közvetítővé válik, noha semmi köze nincs az ideológiához.

Bottoni utalt ugyanakkor arra is, hogy Mikó Imrét háromszor szervezik be, először ’52-ben, amikor

a Duna-csatornához való elhurcolással fenyegetik.

Túl sok választása nincs, s mivel kelletlenül végzi a munkáját, 1955-ben ismét letartóztatják, ekkor már háborús bűnös pert emlegetnek. 1956 után megpróbál kiszállni: levelet ír a kolozsvári párttitkárnak, amelyben a szocializmusért tett tízéves tevékenységét ecseteli, és kéri, hogy hagyják békén. Ezzel azonban dekonspirálja magát, azonnal kizárják az állásából. Egy időre viszont, úgy tűnik, békén hagyják: elkezd könyveket árulni, eleinte álnéven, majd a saját nevén is publikálhat, viszont arról aligha, ami tulajdonképpen a szakterülete. Nemzetiségi joggal foglalkozik, ezt a témát viszont nem díjazza a hatalom, úgyhogy írhat például gyermekirodalomról, szovjet irodalomról, nyugati folyóiratokról, unitáriusokról stb. Sikeresen hárítja el azokat az ügynököket, akik megpróbálnak kicsikarni belőle egy-egy félmondatot, amely aztán az ő szóhasználatukban „poate fi interpretată”.

– Az ötvenes években úgy szervezik be Mikót, hogy ha engem megkérdeznének, azonnal aláírnék mindent. Gyáva ember vagyok, ha lenne három gyerekem, mint neki – de elég az az egy is, aki van –, azonnal aláírom. Hát ki akar menni a Duna-csatornára? – tette fel a kérdést Bottoni. Egészen más dolgok történnek ellenben a hetvenes években, amikor Mikó útlevelet kap: kiengedik Nyugatra, és megbízzák, vigye hírül az emigrációban élő magyaroknak, hogy itthon minden a legnagyobb rendben van. Belemegy a játékba, „noha voltaképpen senki nem kényszeríti, nincs anyagi vagy fizikai megszorítás, majdnem nyugdíjas, tehát nem bántják”, s miközben Domokos Géza, Sütő András vagy Hajdu Győző például nem mehet be a New York-i magyar házba, Mikót beengedik, róla korántsem feltételezik, hogy kommunista. A fölöttébb különös játszma részeként kapcsolatba kerül az egyik szekus tiszttel, Florian Opreával, aki már az ötvenes évek végétől figyelemmel követi az irodalmi eseményeket, „harminc éven át a legnagyobb krónikása ennek az irodalmi életnek, és elég jó elemzői képességgel is rendelkezik”. Közben ugyan nem írhat nemzetiségi kérdésekről, az erdélyi magyar múltról viszont annál inkább, 1970-től pedig nagyrészt ő szerkeszti a Kriterion Téka-sorozatának köteteit.

– Úgy válogatott, hogy ezek a könyvek a magyar művelődési értékeket közvetítsék; kőkemény politikát folytat ilyen tekintetben, akárcsak Dávid Gyula, ezt pedig a legmagasabb funckióban lévő magyar pártemberek is elfogadják, és támogatják Bukarestben – fűzte hozzá Bottoni.

Hogyan áll össze tehát a történet, tette fel a kérdést, majd kifejtette: bár csak nagyon feltételesen jegyzi meg, de valószínűleg

Mikó is belekezd egy játszmába.

1974 és 1976 között legalább 16 alkalommal találkozik a tartótisztjével, Ioana vezérőrnaggyal, a Kolozs megyei állambiztonság nagyfőnökével, akivel különböző dolgokról beszélgetnek: „Mikó arról mesél neki, hogy éppen mik történnek, emberekről, helyzetekről, kellemetlen dolgokról is, de nem úgy, hogy a szemben ülő rákérdezne, hanem egyszerűen viszi a szót, miközben felemleget néhány problémát is – hogy nem lehet Magyarországra utazni, vagy hogy a külföldieket nem lehet fogadni –, a szekus pedig kontrázik. Mikó azt sejti – legalábbis ez az a csavar, amelybe Bottoni kapaszkodik –, hogy egy ilyen típusú rendszerben nincs más fórum, amely meghallgatná, és érdemben továbbmenne a párbeszéd, az illetékesekhez juttatva az információt.

– Nincs nyilvánosság vagy politikai tér. A kolozsvári magyar kommunisták teljesen jellemtelenek, vagy annyira meg vannak félemlítve vagy zsarolva, hogy emiatt használhatatlanok. Az egyetlen olyan személy, akivel a magyarok közül Mikó ilyen formában tartja a kapcsolatot, az Fazekas János, akinek a tanácsadója volt akkoriban – hangsúlyozta Bottoni, jelezve, hogy ez a kapcsolat is további kutatásokat igényel még.

FOLYTATJUK






Új hozzászólás

Kommentek küldése csak bejelentkezett felhasználók által lehetséges.

További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap