label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Velemeny

« Vissza a főoldalra


Szórványainkról, veszélyeztetett anyanyelvünkről

Létrehozva: 2013. november 15. 01:58

VETÉSI LÁSZLÓ

A Hunyad megyei Kristyor település romokban heverő református temploma a 18. században épült, a hívők nélküli gyülekezet harangját 2001-ben Dévára szállították
A Hunyad megyei Kristyor település romokban heverő református temploma a 18. században épült, a hívők nélküli gyülekezet harangját 2001-ben Dévára szállították
Nem mondok újat, mindenki saját környezetében is érzi, hogy Erdélyben, a Partiumban is hatalmas etnikai, nyelvi változások következtek be az elmúlt évtizedek alatt. Ha valaki arra kíváncsi, mivé lett szép magyar nyelvünk az együttélésben az elmúlt tíz, húsz év alatt, elég, ha vasárnap délután bekapcsoljuk a kolozsvári rádió betelefonálós kívánságmuzsika adását. Lehangoló, ahogyan magyarjaink beszélnek. [Szóljon hozzá!]


Elsősorban Kolozsvár és környékének nyelvromlását tükrözi az adás. Állítólag Kodály még azt mondta valamikor a XIX. század végén, hogy a magyar nyelvterületen Kolozsváron beszélik a legszebben a magyar nyelvet. Vallomása pontosan így hangzik: „Hol beszélnek a legszebben a magyarok? Kolozsváron a piacon!” Sajnos elmúltak ezek az idők!

Egyszerűen elfelejtettünk egész mondatokban, szavainkra gondosan vigyázva, értelmesen beszélni. Hallgassuk csak! „Koolozsvári rágyo? Ínen vagyok Koolozsvárból, a Monosturból. És minden telhetö jot szeretnénk kivánkozni fiiamnak Feerinek, meenyemnek Rodicának és uunokámnál is Mirelához.” Érdemes azonban itt azt is megfigyelni, hogy a rádió vonzáskörzetében milyen nyelvi oázist jelentenek még a szilágysági, bihari, koltói, hosszúmezői betelefonálók. Kellemes hallani, ahogyan ízes belső szolnoki nyelvjárásban elhangzik: „keívánnak minden jaót és baoldogságot a liányomnak, az összes pujának és az egíssz családnak”.

Milyen jó, hogy él még és erősen tartja magát a Szilágyság, Bihar, Szatmár ízes magyar nyelve!

Önként vállalt asszimiláció

Kisebbségi életünk, értékeink általános leépülési folyamatainak évtizedek óta tanúi vagyunk. Mindezek alapvetően befolyásolják nyelvünk állapotát is.

Elsőnek egy etnikai csoport létszáma és arányai fogynak el a regionális és helyi környezetben. Elkezdődik a számbeli leépülés. Sérül a csoport képviseleti jelenléte az országos döntéshozásban, érdekvédelemben, helyi önkormányzatban, elveszíti jelenlé­tét a gazdasági életben. Az elégtelen számú szavazat miatt a közösség képviselete kimarad a „helyi önvédelemből”. Ez számottevő közéleti érdeksérülést is okoz. Az etnikai csoportot a jogtalan politikai-hatalmi döntések nyomán is sorozatos sértések és sérülések érik. Leépülnek intézményei, nem jut hozzá anyanyelvi értékeihez, oktatáshoz, kultúrához, nyelvhasználathoz, nyelvi nyilvánossághoz. Ezekkel a folyamatokkal párhuzamosan a kiscsoport önfeladással, többségi értékátvétellel védekezik. Bekövetkezik a döntően többségi intézmény-, média-, értékfogyasztása, majd a kultúravesztés. Felerősödik az anyanyelvi igénytelenség, nyelvromlás, nyelvcsere, az oktatásról és az endogám párválasztásról való lemondás.

Bekövetkezik a belső lemondás, önként vállalt asszimiláció, az anyanyelvi családnak mint utolsó végvárnak a feladása társul ehhez.

Térvesztés, nyelvromlás, asszimiláció a nagyvárosokban

Tudomásul kell vennünk, hogy az erdélyi-partiumi magyarság küzdelmeinek legnagyobb hadszíntere a nagyváros lett. A térvesztés, nyelvromlás, asszimiláció legszomorúbb helyszínei ezek. Évtizedek óta közismert szlogen, hogy a nagyváros az erdélyi magyarság legnagyobb temetője. Itt sérült leginkább a kisebbségi csoport nyelvi önbizalma és otthonérzete. Elsősorban itt kerültek nehéz helyzetbe a nemrég még döntően többnyelvű, elsősorban magyar jellegű erdélyi városok polgárai. Itt a Trianontól kezdődő ingadozások után néhány évtized alatt tervezett betelepítés, nagy mesterséges etnikai arányváltás, sőt erőszakos szórványosítás zajlott. Mesterségesen, politikailag és hatalmilag lenyomták a természetes nyelvhasználati szabályozásokat, régi nyelvi értékeket. A kétnyelvű, három-négy etnikumú erdélyi városokból csonkolt népességű és etnikai arcú, mesterségesen asszimilálásra kiszemelt városok lettek. Szomorú harcot vív a magyar nyelv értékéért, használatáért nemcsak Temesvár, Arad vagy Nagybánya, de már Nagyvárad, Szatmárnémeti, Nagyszalonta és Margitta is. Nyilvános térben még mindig nincsenek kellő arányú és méltányosan elkészített magyar feliratok egyetlen erdélyi városban sem. Eltűnőben van a „térnyelv”, a kisebbségi nyelv közhasznú, hivatali használata, értékelése, de még a szándék sincs meg ehhez. Sőt inkább a nyelvi megbélyegzések, folyamatos nyelvi sérelmek és sértések a gyakoriak. Az ortodoxia dominanciájának jegyében, városainkban tervezett „hagymakupolás honfoglalás” zajlik, térnyelvi agresszió, „manélészennyezés”, hangszórókon kihangosítva lakótelepek egészét zavarja a román ortodox pópák müezzin-zenéje, az egész lakónegyedeket stresszelő ortodox liturgiális „szluzsbaszennyezés”.

Azt is szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy erőteljes szórványosodás és ezzel nyelvi térvesztés zajlik nagyvárosaink külső övezeteiben, a magyar falvak környezetében is. Sajnos nemsokára teljesen elveszítjük erdélyi nagyvárosaink hajdani magyar föld- és tulajdongyűrűit. Hallatlan területpocsékolás zajlik, mivel jelentősen felértékelődött az építkezésekhez és befektetésekhez igencsak előnyös elhelyezkedésű, megőrzött vagy visszaszerzett magyar földtulajdon. Kialakult egy jelentős magyar falusi és városi őshonos réteg, amelynek tagjai örökség-megélhetési életformában őseik földjeiből, ingatlanaiból próbálnak (vagy kénytelenek) anyagilag talpon maradni, gyermekeiket elindítani. Ez pedig a térfeladás, értékvesztés és gazdasági elszórványosodás szomorú, gyászos formája. Világosan láthatjuk ezt szerte Erdélyben.

Azt is érzékelhetjük, hogy nagyvárosaink gyűrűjében, román és magyar falukörnyezetében is nagy népességmozgás, népességcsere zajlik, és átalakítja az évszázados településszerkezeteket. Ezzel többirányú szórványosodás is folyik! Magyarok jelentős számban eladják városi tömbházlakásaikat, házat vásárolnak és kitelepednek a városkörnyéki román falvakba is. Hasonlóképpen románok költöznek magyar falvakba. Egy számottevő magyarországi román kitelepedés is folyik a teljes román–magyar határsávban, Battonya, Biharpüspöki, Berettyóújfalu, sőt, Debrecen térségében. Több helyen már román óvodai és iskolai csoportok is indultak a szükségletek kielégítésére.

És közben a nagyvárosi lakótelepi létben a magyar közösségek, csoportok életét az elmagányosodás, szociális hátrányok, munkanélküliség, a gyermekek elszigetelődése, a galerik hatására „lakótelepi gyermekekké” (băiat de cartierré) süllyedése, a magyar oktatás leépülése jellemzi. Részben ugyanez mondható el már Aradról, Temesvárról, Kolozsvárról, lassan Szatmárról, Nagyváradról, újabban pedig Marosvásárhelyről, sőt Sepsiszentgyörgyről is, ahol a peremhelyzetben élők jelentős tömegei már más nyelvet beszélnek.

A lakótelepek uralkodó nyelve mindig az utca nyelve volt, az utca nyelve pedig szinte mindig a többség nyelve. Ezeken a településeken a kisebbségi magyarság és nyelve kiszorult a hatalmi szférából, a hivatali életből, a mindennapi hatalmi-adminisztratív kommunikációból és mesterségesen bélyegzett lett.

A városokban az önértékelés és a nyelvi helyzet tekintetében észlelhetők tehát a legnagyobb gondok. A hatalomnak nem kell a kisebbség mássága. A történelmi utcaneveket átkeresztelték, a magyar személyneveket lefordították vagy törölték; az utcanevek kétnyelvűsége is többnyire tükörfordításokban nyilvánult meg. A többségiek nyolcvan év alatt annyit sem tanultak meg a kisebbség nyelvén, hogy nevüket, nevünket felismerhetően kiejtsék, megkülönböztessék a családnevet a személynévtől. A hatalomnak sikerült megteremtenie és a kisebbségbe sulykolnia a másság méltósága helyett a másság szégyene megalázó érzetét.

„Nettmagyarság”

Azt is megtapasztalhatjuk, hogy az anyanyelv értéke a vegyes és átmeneti területek mellett a halmozottan hátrányos nyelvi régiókban élő magyar gyermektársadalom körében van a legmélyebben. Ott, ahol nincs mód a közös anyanyelvi kultúrájú kortársközösségek, szomszédsági csoportok, utcai, játszótéri vagy szabadidős galerik kialakulására, egyszóval a legszélesebb nyelvi megnyilvánulásra, nyilvánosságra. Jól megfigyelhetjük, hogy vegyes területeken, különösen városokban, lakótelepeken már alig maradt meg anyanyelvi közegben a játszótér, a játékok, a kiszámolók, a gyermekkommunikációk nyelve. (Kallós Zoltán hívta fel a figyelmünket egy alkalommal, amikor Csángóföldön jártunk együtt: „figyeld meg, hogy az utcán milyen nyelven játszanak a gyermekek. Ez mutatja a falu, a település domináns nyelvét.”)

Több figyelmet és alaposabb kutatást érdemel az is, hogy (a sziget- és átmeneti területeken is) mi vezetett el a felgyorsuló időskori nyelvromláshoz, a nyelvvédelmi önkontroll sérüléséhez, a nyelvi kényelem kialakulásának állapotához. Ne csodálkozzunk ezen! Az idősödő rétegnél ugyanis a hosszú évtizedek óta tartó együttélések mentén megjelentek a „nyelvi megfáradás” jelei, és rájuk egyre nagyobb hatással van a többségi nyelv és szókészlet, nyelvi szerkezetek hosszú ideje tartó begyakorlása, a többségi fogalomkészletek berögzülő makacs agresszivitása.

Joggal haragszunk az egész nap számítógép mellett ülő gyermekeinkre, unokáinkra. De azt is érzékelhetjük ugyanakkor, hogy a mai fiatalság jelentős rétegének, amely a divatos magyar kábelmédiumokon és a magyar nettkultúrán, magyar közösségi oldalakon szocializálódott, bizonyos fokig jobb a magyar nyelvismereti szintje, mint idős nagyszüleiknek, szüleiknek. Nagyon fontos számolnunk azzal is, hogy a virtuális magyar közösségek kialakulása jelentős nyelvi tereket, kapcsolatokat hoz, hozhat létre, amiről a továbbiakban komolyan beszélni kell. A nettmagyarság a világhálón keresztül ma már teljesen átszövi a világot, és jelentőségéről esetenként nagy elismeréssel kell szólni az ismeretszerzés, de a kapcsolatépítés, az ismerkedés, sőt, a párválasztás folyamataiban is. A magyar közösségi élmények hiányát ez a nettvilág sok esetben pótolja, segíti a párkapcsolatokat, de jó és rossz értelemben meg is változtatja az élő társasági-találkozási szokásokat. Több olyan szórványmagyar fiatalt ismerek, akiben mélyen él a vágy, hogy azonos etnikumhoz tartozó társra találjon. A mindennapi élettérben nem tudtak anyanyelvi kapcsolatokat kialakítani, de a virtuális, személytelen térben nem szégyellik identitásgátlásaikat, botlásaikat, nyelvi csonkaságukat, hibáikat, és könnyebben társra találnak.

A magyarsághoz tartozás „kifáradása”

Sajnos azonban vannak olyan magyar vagy volt magyar közösségek is, amelyek mély történelmi folyamatok eredőjeként, önként és csoportosan váltottak vagy váltanak identitást. E régiókban, közösségekben hiába él a magyar múlt emlékezete, a közös eredet tudata, hiába van meg az eredeti anyanyelvükön szolgálatot teljesítő egyház, ez már mind nem elég. A közösség lemondott a családban beszélt anyanyelvéről is.

A magyarsághoz tartozás „kifáradása”, szinte „unalma” miatt felszámolódik az oktatás, elnéptelenül a templom, leépül a nyelv és egy-két nemzedék élete alatt befejeződik a teljes nyelvváltás. Példa erre Krassó-Szörény és Temes megye jelentős számú falusi magyarsága, Hunyad megyében, az Érchegységben Verespatak, Gyulafehérvár mellett Borbánd volt magyarsága. Erdélyben és részben Kővár és Máramaros bányavidékein szomorúan készíthettünk jegyzéket azokról a településekről, ahol az aktív, az életvitelszerűen működő anyanyelvhasználat lényegében megszűnt (példa erre a Domokos melletti Erzsébetbánya katolikus és református közössége, Tőkés, Oláhlápos, Kohóvölgy). A magyar nyelv e helyeken már csak szakrális nyelvként maradt használatban. Él még a már említett magyar („sunt ungur”, „sunt catolic”) öndefiníció, mely többnyire már csak „magyar vallást” és eredet-identitást jelent.

Tudomásul kell vennünk tehát, hogy vannak olyan régiók, főleg a Bánságban, Krassó-Szörény, Fehér, Szeben és Hunyad megyékben, ahol már a falusi népesség körében is megjelent, sőt nemsokára be is fejeződik a teljes nyelvi asszimiláció. Hajdan színmagyar települések lakossága, amely még ma is őrzi a magyar történelmi egyházakhoz kötődő vallási identitását, nyelvileg már nem is egyes egyéneiben, hanem teljes tömegében szűnik meg magyarnak lenni. Egyre több az olyan mezőségi, dél-erdélyi helység is, ahol utolsó tanúkként, nem szórvány-, hanem foszlánymagyarként él néhány ember, nem ritkán egy-egy nagy történelmi értékű műemlék templom vagy rom árnyékában. Az ő elmúlásukkal lezárul egy hosszú történelmi folyamat, eltűnik jelenlétünk emberi emlékezete is.

Ahol pedig a tömbök és szigetek pereme körül felszámolódik a szórványgyűrűk védelme, ott lassan kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek maguk a szigetek, sőt a tömbök is. Beszűkül a nyelv mozgástere, a fiatalok párválasztási lehetősége, elsorvadnak az anyanyelvi kapcsolatok, megakad az értékek utánpótlása, bizonytalanná válnak a magyar gazdasági vállalkozások, sérül a magyarok gazdasági kibontakozásának lehetősége. Felszámolódik a másként való megnyilvánulás sikere, értéke és haszna.

(Megjelenés előtt a 2014-es Királyhágó­melléki Református Kalendáriumban)

FOLYTATJUK






Új hozzászólás

Kommentek küldése csak bejelentkezett felhasználók által lehetséges.

További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap