label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Velemeny

« Vissza a főoldalra


Megölheted a legjobb barátodat

Létrehozva: 2013. szeptember 16. 02:15

KEREKES EDIT

Soha nem volt saját kutyám. Nem ismerem a kutyákat. [Szóljon hozzá!]


Egyszer nekem is ugrott egy jókora farkaskutya, csak úgy csattantak a fogai – az alkarom mellett, szerencsére. Mentem az utcán hazafelé, fogalmam sem volt, mit kéne tennem. Ösztönösen kiáltottam, hogy mit, arra nem emlékszem, és folyton úgy fordultam, hogy szembenézzek a kutyával – de csak a rémület miatt, nem mintha tudnám, hogy ez helyes vagy sem. Aztán eloldalgott. Szerencsémre csak a közeli családi ház rossz kerítésén kiszabadult kutya volt, nem éhes, esetleg veszett csavargó. Nem tudtam, hogyan kellene viselkednem, mint ahogy nem tudja ebben az országban sok millió ember és gyermek rajtam kívül. Az egyetlen tanács, amit a kisgyerekeknek is adni hallottam valaha: kerüljék a kóborkutyákat, ne nyúljanak hozzá, mert harap és piszkos, netán beteg, bolhás. Az iskolában megtanulják állattanórán a kutyát: megismerik a testfelépítését, szervezetének működését, szaporodását, és az is hányszor elhangzik, hogy az ember legjobb barátja. Csak éppen semmi életszerűt nem tudnak meg a kutyáról… Azt sem, hogy felelősséggel tartozunk a legjobb barátunk iránt, és ha a sors úgy hozza, hogy valamiért mégis meg kell válnunk négylábú kedvencünktől, akkor azt felelősen tegyük: eladjuk, elajándékozzuk, menhelyre visszük, ahol gondoskodhatunk (vagy nem) a további ellátásáról stb.

Az a generáció, amely most Bukarestben a kóborkutyák elaltatásáról döntött, nagy többségben ugyanaz, amely a 60-70-80-as évek falurombolási időszakában nőtt fel, amikor a városon és falun sorra lebontott családi házak egykori lakói ezrével kényszerültek úgy dönteni (akkor nem léteztek menhelyek!): házőrző kedvencüket a kerttelen-udvartalan blokklakásba nem viszik, nem vihetik magukkal, inkább valahol kidobják. Ez volt a példa, ez vált természetessé az akkori gyermekeknek: nem felelősséget vállalni, hanem megszabadulni a kolonctól. A város végén nemegyszer láttunk autósokat, amint lefékeznek, kiengedik a kutyát, majd beletaposnak a gázba, könnyebb szívvel vagy csorgó könnyekkel továbbhajtanak. Az addig dédelgetett kutya meg onnan kezdve hiába várta a reggel és/vagy este menetrendszerűen érkező ételt, csak a kínzó éhség jött. Felnőtt kutyaként kellett autodidakta módon megtanulnia előteremteni magának a betevőt. Lopni, ha kell. Megtanulta, hogy az ember belerúg, attól jó félnie, és megtanulta, hogy harapni tud, nemcsak ételt, és hogy az embergyerek gyengébb. Esetleg idővel rájött, hogy falkában jobbak a túlélési esélyei.

Az elaltatás egy szörnyűséges történetre érkezett elhamarkodott döntés, amely sokkal inkább a törvényhozók fejetlenségéről vall. A borzalmas gyermekgyilkosság egy csapásra feledtette az emberéletet mentő hős kutyákról szóló történetek százait, a vakvezető kutyákat, a nyomozókutyákat, a hegyimentőket, és még sorolhatnám. Miután a demokratikus országvezetésnek több mint két évtized és mindenféle nemzetközi hírességek romániai kampánya sem volt elég arra, hogy működő megoldást találjon a kóborkutyák problémájára, most meglelte a szalonképes indokot a huszárvágásra. Rosszat sejtek: ha ebben a „banális” témában nem volt és nincs egy 21. századi jóléti társadalomtól elvárható minőségű elképzelés, miért lenne az aranyról, az oktatásról, az egészségügyről, a gazdaságról… Azt azért bizonyították, hogy ha muszáj, tudnak gyorsan törvényt hozni. Megtehették, a gyengébbik faj rovására. De mi van, ha adott esetben a gyengébbik faj az ember lesz?

Akadt valaki a történelemben, nem is olyan régen, emberek millióit vitette lágerekbe, hogy ott leljék halálukat, ezzel megoldva több „nemzetiségi” problémát. Vagy időben hozzánk közelebb ott a délszláv háború: ellenséges falvak teljes kiirtását találták jó problémamegoldó módszernek. Az egyik élvezhető scifiben az emberek testébe idegen fénylények költöznek, teljesen elhallgattatva a gazdatest személyiségét, emlékeit, lelkét. Technikailag is fejlett civilizációjuk álomszerű: teljes az igazság és a béke, nincs hazugság, csak egymás iránti feltétlen bizalom, nincs szenvedély, csupán megfontolt nyugalom. Nincs pénz, a boltból csak úgy kivihetik az árut, idegennek is odaadják az autójukat első szóra. Ők jót akarnak a viszályok tépte emberiségnek, ezzel indokolják azt, hogy elfoglalják az embertesteket, megmentve őket egymástól, gyakorlatilag megölve bennük azt, ami emberi. Minek maceráskodni különféle fajok békés együttélésével? Probléma egyszer s mindenkorra megoldva.

Mint a romániai kóborkutyáké. Pedig amíg lesznek emberek, akik meggondolatlanul vesznek magukhoz kutyát, majd szemrebbenés nélkül teszik utcára, ha megunták, addig folyton kell majd a négylábúakat gyilkolni. A ragaszkodó gazdiknak meg ezután kettős láncon kell sétáltatniuk kedvencüket, mert ha el talál veszni, valamely sintértelepen két hét után kinyírják. Nem, nem természetes, hogy hatvanezer kóbor kutya csavarog az utcákon, netán embert öl. Az sem, amit egy ilyen honatyai döntés üzen a gyerekeknek: ha terhedre van, megölheted. Ma a kutyádat, holnap … holnap vajon ki, mi lesz terhedre?






Új hozzászólás

Kommentek küldése csak bejelentkezett felhasználók által lehetséges.

További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap