label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Velemeny

« Vissza a főoldalra


„Isten adott nekem egy ajándékot: Moldvát”

Botos Erzsébet nagypataki éveiről mesél
Létrehozva: 2013. július 29. 01:53

BÁN ATTILA

„A kisiskolások a legragaszkodóbbak, tőlük kaptam a legtöbb ölelést, kedvességet”
„A kisiskolások a legragaszkodóbbak, tőlük kaptam a legtöbb ölelést, kedvességet”
A csángóoktatás témájában szombati lapszámunkban elkezdett cikk- illetve interjúsorozatunkban olyan vállalkozó kedvű tanárokat, fiatalokat, pályakeresőket szólaltatunk meg, akik úgy döntöttek, hogy elutaznak Moldvába a csángó-magyar települések valamelyikébe, hogy részt vegyenek a csángó gyermekek oktatásában. A csángóoktatás részleteiről számos helyen lehet tájékozódni, ezért az interjúk során nem törekszünk erről egy teljes, egységes képet és sok adatot tartalmazó leírást nyújtani. Célunk elsősorban az, hogy teret engedjünk a különböző személyes tapasztalatok és élmények kifejezésre juttatásának. (Szombati lapszámunkban egy önkéntes csapat élményeiről olvashattak, a csapat tagjai Magyarországról, Hajdúnánásról mentek Máriafalvára, Magyarfaluba és Gajdárra.) Botos Erzsébet néprajz szakos hallgatóként ment ki Moldvába. A Maros megyéből származó lány két évet töltött Nagypatakon, majd Gajdárban, ahol a „magyar házban” tartott magyarórákat és játékos foglalkozásokat különböző korosztályú gyermekeknek. A vele készült interjúban leginkább az első évről emlékezik. [Szóljon hozzá!]


– Kezdjük a kezdetnél. Mikor mentél ki a moldvai csángókhoz, és milyen volt az első időszak?

Életemben először Pozsony Ferencz tanár úrral és néhány évfolyamtársammal jártam Moldvában terepgyakorlaton, talán 2008-ban. Már akkor sok minden megfogott és kíváncsivá tett. Majd 2011 augusztusában újra elmentem, ekkor Nagypatakra és a környező falvakba, körülnéztem, beszélgettem leendő kollégáimmal, s rá egy hétre ki is költöztem. Nem volt sok időm mérlegelni, belevágtam. Szinte egyből beleszerettem Nagypatakba, hogy miért, azt nem is tudom teljesen megmagyarázni.

A helybéliek nagyon „prietyenoszok”, ezt tanácsolta nekem is a szomszéd néni, legyek prietyenosz. Már kezdetben megismerkedtem több „kölökkel” és „cinkával” (fiúgyermek, lánygyermek), összebarátkoztunk hamar. Egy helybéli idős házaspárral, bácsi Mihályékkal (és nem fordítva) pedig annyira összemelegedtünk, hogy moldvai nagyszüleimnek érzem őket, ott lesznek majd az esküvőmön is. A gyerekek nagyon közvetlenek, reggelente gyakran a kapumon „csengettek”: – „Tanítónini!” – kiáltották („rikoltották”), s valami ürüggyel beköszöntek.

Azt láttam a legfontosabbnak, hogy nyitott legyek mindenki irányába.

Kezdetben megtorpantam, amikor a sok költözési doboz között egyedül maradtam a házban. Aztán úgy éltem meg a helyzetem, hogy Isten adott nekem egy ajándékot: Moldvát. Jó nagy dobozban kaptam. Talán túl nagynak tűnt, és lassacskán bontogattam kifele, téptem le a csomagolópapírt. Egyre kíváncsibb lettem, hogy mit rejtegethet ez az ajándék.

Nagyon tetszett, mert egy különleges és „becsapi” ajándék: miután lefejtettem a csomagolópapírt, akkor jöttem rá, hogy ez egy több dobozból álló ajándékcsomag, csak nekem. Mindenik doboz rejtett valamit.

– Milyen volt a napi programod és munkád a gyermekekkel?

Attól függetlenül, hogy egyedül éltem, nagyon színesek voltak a napjaim. Reggelente takarítottam, rendbe szedtem a házat, készültem az aznapi óráimra, mert délben már jöttek az ovisok. Velük kis egyszerű játékokat játszottunk – főleg népi gyermekjátékokat –, mondókákat, verseket tanultunk. Rengeteget játszottunk közösen, nagyon lekötötte őket a játék. Mindegyik csoportban volt valami, ami nagyon tetszett nekem. A kisiskolások a legragaszkodóbbak, tőlük kaptam a legtöbb ölelést, kedvességet. A 6–7. osztályosok voltak a legcsintalanabbak, nagyon életrevalóak voltak, sok fiú volt ebben a csoportban, akik mindig azt keresték, hogyan tudnának túljárni az eszemen. A nagyobbakkal inkább barátnők voltunk, órák után és hétvégén is találkoztunk, sokat főztünk együtt, teáztunk, sétáltunk stb., bármiben számíthattam rájuk. Besegítettek sok mindenbe, például a tanterem takarításába is. Igazi csapat volt. A napi hatvan perc sok mindenre nem elég, a szabadidőben beszélgethettünk igazán magunkról, családról, kapcsolatokról.

A magyar óra eléggé ránk volt bízva, nekünk kellett kitalálni, hogyan szervezzük meg. A kisebbeknél tehát játék, vers, mondóka, a nagyobbaknál mesék és énekek voltak a taneszközeim. Idővel azonban sokat változtak módszereim, óráim. Eleinte például az ábécével kezdtem, és általam használt szavakkal tanítottam, aztán ahogy kezdtem megismerni a csángó kultúrát, egyre inkább saját „csángós” szavaikat használtam én is tanítás közben (A nyulat például felváltotta a füles), és saját énekeiket tanítottam az addig általam ismert népdalok helyett.

Fontosnak érzem a kicsiknél az alapozást, hogy már kisgyermekkorban hallják, használják a magyar szavakat, ilyenkor fogékonyabbak erre, és később otthonosabban mozognak majd benne.

Egy darabig egyáltalán nem voltam tisztában azzal, hogy vajon jól tanítok-e, vártam volna a kollégák visszajelzését, tanácsait. De egyikük rávezetett, hogy figyeljem a gyermekek visszajelzését. Így hát próbáltam óra után a gyerekeket figyelni, hogyan mennek haza, fel vannak-e dobódva, örülnek vagy szomorúak? Hamar hazaszaladnak, vagy még maradnak velem picit? A szókincsfejlesztés is csak úgy volt lehetséges, ha valami érdekessel, mókással tettem vonzóvá, mivel mindezek a magyar órák fakultatívak voltak számukra.

Aztán meg igazából most jövök rá, hogy tulajdonképpen most, két év után menne a legjobban a tanítás Moldvában, azaz a leghatékonyabban. Azonban most hazaköltözöm, tanulni fogok, később viszont mindenképp vissza szeretnék még menni.

– Úgy tűnik, egészen otthonra leltél.

Tényleg elmondhatom, hogy ott megtaláltam a helyem. Nagyon fel kellett találnom magam, mert teljesen újszerű volt az az élet, a körülmények és a feladataim. Az első napokban egyszerűen nem értettem az emberek nyelvét. Aztán füleltem, volt egy kicsi „csángó szótáram”, minden újdonságot feljegyeztem. Majd észrevettem, hogy önkéntelenül én is használom ezeket a szavakat. Még ma is előfordul, ha például csángóval beszélek telefonon, vagy az ebédnél elmesélem a szüleimnek, hogy a csirke nekem sokáig pislen volt.

A csángó kultúrát nagyon megszerettem, furamód teljesen sajátomnak érzem. Nem mintha jól járnék mindenféle ottani táncot, de nagyon kedvelem, az énekeiket is. Egy kedves csángó legény azt mondta nekem nemrég, hogy: „mindenki közénk tartozik, aki szereti a csángó énekeket, táncokat, csángó embereket”. Ez a megfogalmazás nagyon tetszett. És valóban, második otthonomnak érzem Moldvát. Nehéz most eljönni. Számomra most ez az egyszerű élet érdekesebb volt, mint a civilizáció. Megtanít néhány jó, életszerű dologra.

Érdekes, több feladattal bíró Cinkának éreztem ott magam: voltam néprajzkutató, tanító néni, háziasszony, turista, és férfias munkákat is el kellett végeznem. És közben gyerek is voltam.

– Említetted, hogy most új tanulmányokba kezdesz.

Igen, pedagógia szakra fogok járni, annak ellenére, hogy régebben pontosan ettől idegenkedtem leginkább. Csángálásom közben jöttem erre rá, előtte nem volt időm mindent végiggondolni, hogy valójában ezt szeretném: kicsikkel, ovisokkal foglalkozni. Ez egy folyamat volt, amelyből az első évben sok mindent meg kellett tanulnom a gyakorlatban. Most pedig két év gyakorlat után jöhet az elmélet!

Jobban megismertem tehát magam, tükröt állított nekem Moldva. Az, hogy rájöttem, mit szeretnék ezután csinálni – talán ez a legértékesebb azok közül az ajándékok közül, amelyek fokozatosan tárultak fel számomra.






Új hozzászólás

Kommentek küldése csak bejelentkezett felhasználók által lehetséges.

További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap