Sorsok függnek az érettségitől, sorsok dőlnek el az érettségi után. Habár a Kolozs megyei próbaérettségi eredményei nem ezt mutatják, én mégis abban reménykedem, hogy idén nagyobb lesz az átmenési arány, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Bízom abban, hogy még az áprilisi próbaérettségi után is sokan rádöbbentek vagy arra, hogy (végre) tanulni kell, vagy arra, hogy többet kell tanulni. Nem beszélek itt természetesen a jó tanulókról, a kiválókról, akikre méltán lehet büszke nem csak a család, hanem a nagyobb közösség is. Inkább azokra gondolok, akik eddigi eredményeik alapján csak azt mondhatják el, hogy közel álltak ahhoz, hogy átmenő jegyet szerezzenek.
 

Itt említenék meg még egy furcsa jelenséget, amelyre a napokban hívta fel a figyelmemet egy román újságíró kollégám. Értesülése szerint a nagyon jó eredményt produkáló belvárosi tanintézetekben kialakult egy olyan szokás, miszerint a (valamivel) gyengébben teljesítő tanulóikat megbuktatják, így azok nem vesznek részt a nyári, hanem csak az őszi érettségin. Konkrét példát is mondott: két osztálynyi gyerek 40 százalékát (azaz ötven tanulóból huszat) megbuktattak valamilyen tantárgyból. Hogy mi ennek a haszna? Hát csupán annyi, hogy amikor közzéteszik az első eredményeket, az illető iskola büszkélkedhessen azzal, hogy diákjainak 80 vagy 90 százaléka átment. Aztán vagy sikerül, vagy nem a bukók őszi érettségije, ám ezzel már senki sem törődik. Az iskola részéről érthető ez a huszárvágás, hiszen a líceumok kiválasztásakor a szülőknek fontos kritérium az érettségin elért sikerarány. Ám kevésbé hiszem azt, hogy a fiatalnak ez tényleg hasznára válik. Nem tartom kizártnak, hogy ezt az úzust a kolozsvári magyar iskolákban is gyakorolják.
 

A sok vizsgából álló érettségi nem hasonlatos a mesebeli hétpróbához. Téte annál sokkal több. Először maga a vizsga is stresszforrás, amellyel a fiatalnak meg kell birkóznia. Le kell gyűrnie lámpalázát, izgalmát, koncentrálnia kell, hogy írja le mindazt, amit tud. Másodszor meg kell birkóznia majd az esetleges kudarccal is. Többször leírtam már, hogy inkább ezt hiányolom a mai társadalomban – és ezen belül a fiatalságban is –, hogy nem tud mit kezdeni a kudarccal. Nehezen ocsudnak fel a kezdeti, egyébként sikertelenségkor természetes szomorúsággal. Talán itt tehet többet a család, hogy a sikertelen érettségikor bátorítsa a fiatalt, hogy menjen tovább: próbálja meg még egyszer.
 

Habár ma már kéretlenül nem illik tanácsot adni, és ballagáskor épp elég jótanácsot fogalmaztak meg a tanárok, szülők, rokonok, én mégis egy, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának idei ballagáson elhangzott mondást ajánlanék a fiataloknak: nem az számít, hogy hányszor esünk el, hanem az, hogy mindannyiszor talpra állunk. Talán ezt kellene megszívlelni minden végzősnek és családjának, és akkor az érettségi esetleges sikertelensége sem lesz olyan bosszantó.