Bár sok szempontból rokonítható Kolozsvár egyik kedvenc költője, Balázs Imre József Magyarország kétségtelenül kedvenc poétájával, Varró Dániellel, egy dologban biztosan nem értenek egyet. Mindenki Danija ugyanis legutóbbi könyve (Nem, nem, hanem) bemutatóján azt nyilatkozta – igaz, némi iróniától sem mentesen –, hogy gyermekversei ihletője minden esetben elsőszülött fia, Misi. Az azóta már még egy fiúgyermekkel büszkélkedő apuka kijelentette: a második gyermek már nem annyira érdekes, első két babaverses könyve (Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött) múzsája is Misi volt és maradt. Ezzel szemben Balázs Imre József a második gyermek fontosságát sem vitatja el: neki is kijár a saját könyv.
Kevés jobb időtöltést tudok elképzelni annál, mint gyerekirodalmat olvasni. Persze, ez csak a valóban jó, minőségi gyermekirodalomra vonatkozik, aminek egyik legfőbb ismérve, hogy felnőttként sem kapunk tőle kiütést, mert nem gügyög, nem csacsog, nem hülyít, hanem hódít. Kicsit és nagyot egyként. Kolozsvári szerzőkkel ilyen téren is bőven jól állunk, a jók között is az egyik legjobbnak tartom ebben a műfajban Balázs Imre Józsefet, akit valószínűleg egyetlen rendszeres Szivárvány vagy Napsugár olvasónak sem kell bemutatni, verseivel csaknem minden lapszámban jelen van. Azt is sokan tudhatják, hogy ezek a gyermekversek a nyilvánosságon kívül házi használatra is készültek, ihletői is karnyújtásnyi/simogatásnyi közelségben találhatók, hiszen költőnk két kislány büszke édesapja. Azt pedig már minden kezdő szülő tudja, hogy a totyogó korú, beszélni kezdő, a világgal ismerkedő gyermek néha bizony olyanokat mond, hogy még az irodalmi vénával meg nem áldott felnőtt is tollért, papírért futna, hogy feljegyezze az utókornak. Ezért is szerencsésebb az a szülő, aki képes a gyerekek nagyotmondásait formába önteni és közkinccsé tenni. És szerencsés az az olvasó is, aki ezzel kedveskedhet a gyermekének.
Így gyűltek szépen Hanna, majd Blanka születése után a versek, és lett belőlük 2009-ben kötet, Hanna-hinta címmel, majd 2012-ben még egy, Blanka birodalma címmel, mindkettő a Koinónia kiadó gondozásában.
És bár a két könyv gyakorlatilag csak címe alapján köthető egyik vagy másik lányhoz – hiszen mindkét kötetnek mindketten szereplői, illetve ihletői –, akik találkoztak már Hannával és Blankával, azok valószínűleg rájuk ismernek borító, illusztráció, még akár bizonyos szövegek alapján is. Mert akárhogy is nézzük: az első biza amolyan Hannás, míg a második sokkal inkább Blankás. Biztos, hogy ebben Keszeg Ágnes illusztrátornak is benne van a keze, hiszen két külön fantáziavilágot teremtett. A Hanna-hinta világa sejtelmesebb, légiesebb, visszafogottabb színekkel dolgozó, míg Blanka birodalma erőteljesebb, élénkebb, mozgalmasabb képi világgal igazodik a versek tematikájához. Bár az is elképzelhető, hogy utóbbi dinamikáját épp a lovak – Blanka kedvencei – adják, akik biza bőven vágtáznak egyik versből a másikba, időnként persze más állatokkal, a boszorkányokhoz járó fekete macskával, Gofrival, a griffmadárral vagy az uszodában gyülekező teljes állatsereglettel kiegészítve. Ők ugyancsak egyfajta folytatásfigurái lehetnek a Hanna-hintában megjelenő Dukkász Dodongnak, Cincinnának és Cicánkának, no meg az itt nagy hangsúllyal bíró vidrakölyöknek, aki már-már önálló ciklussal büszkélkedhet, és ezek talán az első könyv legjátékosabb versei (személyes kedvencem, A vidrakölyök téli játékai is ezek közül kerül ki). De nem kevésbé kedvesek azok sem, amelyek által bepillanthatunk hétköznapi apró-cseprő történésekbe (pl. Hanna és a kiflik, Nem nyitom ki az ajtót, Elvették a villanyt), és persze külön kategória a mondogatásra termett rövidkéké (pl. A nyári napról, A téli napról, A csigabiga-expressz, Nyüstifecske). És bár ugyanezek a témák és formák megtalálhatók Blanka birodalmában is, a tematika értelemszerűen bővül a már említett lovakkal (Táltos csikók, A csillár, A ménes, Lovardában), boszorkányokkal (Boszorkány, A boszorkány cicája), de mesebeli királylányokkal is akár, és a Hanna esetében még csak Tűz melletti üldögélés is konkrét kirándulós testet ölt (Felmászunk a sósziklához, Mit láttunk a kiránduláson).
Olyan világot kínál ez a két, méretre is, terjedelemre is egyforma kötet, ahová jó időről időre ellátogatni, egy kis vidámságért, cinkosságért, játékosságért, egy cseppnyi feltöltődésért. Kislányvilágnak viszont már csak azért sem nevezném, mert saját fiam is nagy élvezettel olvasta el (egyszuszra), bár ő fordított sorrendben: előbb Blanka, majd Hanna verseit, és irodalmi tudástárának ugyanarra a valós és képzeletbeli polcára helyezte őket, ahonnan időnként Varró Danit is elővesszük. Így lett nekünk két kedvenc költőnk a gyerekirodalom terén, és örülünk annak, hogy vannak ilyen gyerekek (mint Hanna, Blanka és Misi) és ilyen alkotó szülők. No, meg ilyen könyvek.
