label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Velemeny

« Vissza a főoldalra


Kötelékek – kézfogások

Strasbourgtól Kolozsvárig
Létrehozva: 2013. május 30. 00:32

KÁNTOR LAJOS

Fölfedezni. Ez ugye természetes igény, ha új helyre érkezik az ember. „Entdecken Sie Strassburg” – olvasom a városi sétahajózás német nyelvű színes reklámján, a 2013-as kis program fedőlapján. Természetesen elvehettem volna a francia kiadásút is, azon már „jól van írva”: Strasbourg. [Szóljon hozzá!]


Kényszerfeledni. Ezt viszont már itthon, egy kolozsvári képzőművészeti kiállításon hirdeti messziről, Kanadából a tárlatra hazaérkezett festő, gondolatainak táblányi összefoglalójában.

És a két főnévi igenév – kijelentés? parancs? – furcsán összetalálkozik bennem. A véletlen meglepő igazságokat hoz felszínre.

Amiről lemaradtam

Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem idei rendezvénye, a 2013. májusi Akadémiai Napok meghívója lehetővé tette, hogy Strasbourgról mégse maradjak végleg le. Igaz, az Európa Tanácsot és az Európai Parlamentet csak kívülről láttam a pár órás városnézésen, de most már elmondhatom képviselőinkkel (és időnkénti ifjú meghívottjaikkal) együtt, hogy én is jártam az Európai Unió egyik meghatározó központjában (Brüsszellel ugyanígy dicsekedhettem, valamivel korábbról), a híres Notre-Dame Katedrális monumentális gótikáját pedig belülről is sikerült körbenéznem. Mindezt megtehettem jó nyolc évtizeddel Szabédi László után. (Aki viszont nem mondhatta volna el, hogy az Európát irányítók közelébe került.)

Ezalatt lemaradtam a budapesti akadémiai közgyűlésről. Majd bepótolom. Mint ahogy lemaradtam könyvbemutatókról, kiállítás-megnyitókról. Most pedig lemaradtam a csíkszeredai RMDSZ-kongresszusról. A bepótolni valók száma növekedőben. De a tapasztalatok így is gyűlnek.

És persze lemaradtam az izgalmas és színvonalas Bayern–Dortmund BL-döntőről, a londoni Wembley helyett a fotelben ülve követtem az RTV közvetítését – ám erről már nem az akadémiák tehettek.

Vegyük sorra a lemaradásokat és a pótlásokat. És azt, amit köztes időben mégis sikerült megtapasztalnom, legalábbis érzékelnem, akár az első közelítés szintjén. (A futballt most hagyjuk a többi szakértőnek, vagyis a statisztikailag felbecsült százmillióknak. Azoknak, akik ki sem járták valamelyik futballakadémiát.)

Amiről nem (egészen) maradtam le

Ha jól emlékszem, éppen húsz éve vehetek részt – változó, kellemes helyszíneken (például a Balaton vagy a Rajna partján) és alapvetően jó társaságban – az EPMSZ rendezvényein. Az idei Akadémiai Napokra utaztunk – elviselhetetlenül hosszú buszozással – Elzászba, Liebfrauenbergbe, e tájak protestáns egyházainak modern tanulmányi központjába, kastély-körülmények közé. A 2013-as választott téma: „Többnyelvűség – belső gazdagodás”. Öt napon át hallgathattuk, gondolkodhattunk el rajta, hogy valóban ilyen egyszerűen megválaszolható-e a kérdés, akár Nyugatról, akár Keletről érkezve: a többnyelvűség egyben belső gazdagodást jelent. Vagy ugyanennyire tudomásul kell venni a veszélyeket is, a hagyományainkról (a jókról is) való lemondás kényszerét, az óhajtott megbékélés bonyolultságát (nemegyszer lehetetlennek mutatkozását, rövid távon)? Sokfelől hozták az előadók a maguk tapasztalatát, ettől lett színvonalas, az egyik legjobb az idei, elzászi tanácskozás. Eltekintve attól, hogy a nagyszámú (mintegy 130 főt számláló) hallgatóságon belül sem csupán a „megbékélés”, a türelem szelleme érvényesült.

A szépséges, sajnos nagyon rövidre méretezett strasbourgi kirándulás „hazafelé”, Liebfrauenbergben landoló szakasza egy nem várt élménnyel szolgált: a Haguenau nevű kisváros településszéli kétnyelvű iskolájába is ellátogattunk. Alighanem itt kaptuk az igazán töprengésre alkalmat adó leckét a kétnyelvűség gyakorlatából, az oly sokat emlegetett német–francia, francia–német megbékélés országon belüli (elzászi) mindennapjairól. Hát nem kívánom magunknak – de a szlovák–magyar vagy a szerb–magyar határon túl került magyaroknak sem – az olyan típusú „megoldást”, amelyet Haguenauban mutattak fel nekünk. A jurta-szerű (?) épületet közadakozásból húzták fel, magániskolának (igaz, kapnak francia állami támogatást is); elmondhatom, hogy többségünk (minket, kelet-közép-európaiakat számítva, bizonyosan) már-már hitetlenkedve hallgatta, nézte a megtűrtség, a visszahúzódás (félelem?) német szavait és képeit (a francia, egynyelvű hivatalos feliratokat, de a gyermekrajzok naiv aláírásait is). Lehet, hogy államközi szinten valóban jól működik a francia–német kiegyezés, a helyi (elzászi) szint viszont úgy hatott, mintha a Rákosi- és a korai Kádár-korszak magyarság-politikáját élnénk újra…

És itt jön be nekem a képbe a Székelyföldről Kanadába elszármazott Sipos Sándor kiállítása a Korunk Rákóczi úti stúdiógalériájában. (A tárlatnyitón még távol voltam – a kiállítás megvárt.) A látható/láthatatlan határán jár, érzékeli világát a (tudomásom szerint) középkorú, tehetséges festő. Ha történetesen nem volna eléggé egyértelmű, amit táblaképeiről leolvashatunk, kapunk egy magyar szövegezésű írásos táblát is (szemben egy szűkebbre szabott angollal, amely „Peaceful Demonstration”-nal kezdődik). Innen másoltam le a csupa nagybetűs üzenetet: „KÉNYSZERFELEDNI. A HIPERTÁRGYILAGOSSÁGOT. KIHULL BELŐLEM A RELAXÁCIÓS RIMKÉPZÉS A BETŰK SZAVAK KÖZÜL AZ ÚJSZECESSZIÓS DIVAT ODAADNI SZÖVEGEM 100 BÁBEL NYELVŰ EGYÉNNEK. SZUBJEKTUMNAK MICÉLBÓL MINDENIK BÁBELEBB MEGFEJTÉSÉT INTERPRETÁCIÓJÁT ADJA A TISZTULÁS ÁLMAINAK AZ ÁLOM TISZTULÁSAINAK”. A szöveg még folytatódik, és megtalálom benne ezt az egyszerű mondatot: „ELINDULT A VONATOM”.

Ám hogy a képi – lényegi – rész se maradjon háttérben, felidézem Sipos két tépett piros madarát (a pirosban-feketében tartott festményről); a festménynek ezt a címet adta a szerző: „The glorification of suffering”. Hát persze, a szenvedésnek a megdicsőülése csak úgy igaz, ahogy Nagy Albert ázott, esőben is kitartó fehér kakasa kiáltja világgá. (Szerencsére folyamatosan nézhetem ezt a nagyszerű fehér kakast, az íróasztalommal szembeni falon.)

Amit mégsem késtem le

Tettamanti Béla rajz- és festménykiállítását a Petőfi Irodalmi Múzeumban az utolsó pillanatban még láthattam volna, ha nem túl későn értesülök a záróráról. Korunk-ügyben, a tizedik „Korunk kulcsa” átadása érdekében a Károli Egyetemen volt jelenésünk, a történész Szakály Sándort köszöntöttük, meghallgattuk az ünnepségre elkészült hadtörténeti előadását. (A folyóirat olvasói és a Korunk Akadémia látogatói viszonylag gyakran találkozhatnak vele.)

Több korábbi „Korunk-kulcsos” jelent meg a Károli-dísztermében, így Tettamanti Béla is, magával hozva kiállításának impozáns katalógusát, a nekem szóló dedikációval. Ő ugyanis régi (még régebbi) Korunk-munkatárs, páratlan filozofikus-humoros rajzok alkotója, aki joggal tiltakozik, ha karikaturistának nevezik. Parti Nagy Lajos írja Tettamantiról: „Magányos cowboy a senki földjén, mely mindenkié. Szóval, ha csupán nézem, akkor értem, de ha le akarom fordítani, elszáll, félremegy, picit elhúzza a szájat. S neki, mármint a képnek van igaza.” Engem is megtisztelt Béla a katalógusba átvett idézettel: „…tulajdonképpen összemérhetetlen másokkal, mert annyira a sajátját írja a képbe – miközben rólunk szól, az emberiségről. Olyan grafikusból viszont, aki a felszín mögé lát, s ezt úgy tudja – egyéniségéhez igazítva – kifejezni, hogy (keserű, felszabadító) mosolyra, kacagásra, megszégyenültséget eláruló fintorra késztessen: ilyen grafikusból kevés, nagyon kevés jut egy-egy országra, népre.” Már nem emlékszem, hol írtam ezt, de biztosan én írtam, s ma is vállalom, akár korábbi, akár újabb munkáin ámulok. (Zárójelben meg kell jegyeznem: Tettamanti Béla barátságát, egyáltalán az ismeretséget a grafikus Cseh Gusztávnak és a kalotaszentkirályi malomnak köszönhetem. Ők ismerték előbb egymást, barát a barátnak összekötője lett, először Szentkirályon. Néhány nappal a retrospektív, Quadro Galéria-beli Cseh-kiállítás és Csapody-könyvbemutató előtt illik ezt elmondani.)

Amiről nem szeretnék lemaradni

Strasbourgból (inkább Lieb­frauen­bergből meg Budapestről) hazaérkezve Kolozsvárra, a sok bepótlandó hír, esemény (köztük szomorúak, így a fontosabb kulturális eseményekről elmaradhatatlan, pótolhatatlan Guttman Misi bácsi temetése) sorában veszem tudomásul: szülővárosomban sikerült összehozni az RMDSZ-nek, Kelemen Hunornak azt a nemzetközi bizottságot, amely az európai őshonos kisebbségek jogainak elismertségéért talán eredményesebben harcolhat, mint a híres magányos szónokok, jogkövetelők. Az alapító tagok névsora tekintélyes, az út járhatónak – ha nem is biztos eredménnyel kecsegtetőnek – mutatkozik. Strasbourgban és környékén járva, otthoni évtizedes tapasztalatok birtokában, a Kárpát-medencei térség történetétől megfertőzötten („belső gazdagodás”?) hajlamos az ember a kételkedésre. Tenni azonban újra és újra tenni kell, a reményt feladni nem lehet. Hátha tartósabb meghallgatásra kerülnek „hívó szavaink”, s a ’89-es decemberi optimizmusunk változott formában életre kel.

Bízzunk Európában – főképp pedig magunkban…






Hozzászólások


Ada Kaleh - 31/05/2013 12:25
Kántor Lajos ne tudná, hogy Strasbourg annak ellenére, hogy most francia, egykoron német volt, és németek is elnevezték valahogy? Klausenburg vagy Kolozsvár is hasonló elnevezés, ami mégsem a "Cluj". Biztos az idegenek kijavítanák Kántor Lajost, ha Kolozsvárt mondan Cluj helyett. Jó lenne? Vive la France?

Új hozzászólás

Kommentek küldése csak bejelentkezett felhasználók által lehetséges.

További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap