label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Spektakulum

« Vissza a főoldalra


„Azokban a napokban hirtelen európaivá vált a város”

Interjú Bocsárdi Lászlóval, a Reflex Nemzetközi Színházi Biennálé igazgatójával
Létrehozva: 2012. március 03. 02:46

BOROS KINGA

Március 16. és 29. között zajlik Sepsiszentgyörgyön a Reflex 2 – Nemzetközi Színházi Biennálé. A Tamási Áron Színház által szervezett fesztivál célja egy olyan rendezvény kiépítése, mely a közép-európai térség saját kultúrájukon belül elismert színházi előadásait szemlézi, egybevetve e sajátos történelmi, politikai és társadalmi hátterű vidék hasonló problémákra adott színházi válaszkísérleteit, ezáltal pedig a közép- és keleteurópai térség reprezentatív színházi szemléjévé válni. A fesztivál második kiadása programszerűen nyit továbbá azon kortárs színházi törekvések felé, amelyek a jelenkori európai színház út- és formakeresésének élvonalát jelentik. Az alábbiakban Bocsárdi Lászlóval, a Tamási Áron Színház és a fesztivál igazgatójával olvashatnak interjút.


– Úgy fogalmaztatok, hogy a Reflex első kiadása két közép-európai színházi évad szakmailag elismert előadásait gyűjtötte össze. Ehhez képest miben változott az idei koncepció, milyen célok vezettek a 2012-es fesztivál elképzelésekor?

– Nem mondtunk le az utolsó két évad legjobb előadásainak válogatásáról, de fontosabbá vált, hogy a meghívott produkciók, útkereső jellegükből fakadóan, jelezzék a színház alakulásának lehetséges irányait Európában. Olyan válogatást szerettünk volna adni a mai tendenciákból, amely megmutatja, mennyire változó az alkotók hozzáállása a színházhoz. A meghívott előadások arra kényszerítenek, hogy megpróbáljuk újraértelmezni, mit jelent a színház, honnan kezdődik a színház, és honnantól nevezzük találkozónak vagy drámapedagógiai foglalkozásnak. Mitől színház a színház?

– Mondhatjuk azt, hogy az időbeni és földrajzi korlátozásból az esztétikai, gondolati tartalmak javára engedtél?

– Így van. Például, bekerültek régebbi előadások és olyanok is, amelyek nem nyertek fesztiváldíjakat, de kitűnnek a saját évadukból. A Bulandra Színház Háztűnézője nem friss produkció, de fontossá teszi, hogy Jurij Kordonszkij rendezte, és érdekes látni, hogy mit kezd egy fiatal, népszerű orosz rendező a román színházzal. Lesz egy egészen új előadás, amelyet még nem is díjazhattak, hiszen nagyon friss, Marcel IureşAbszolút!című egyszemélyes produkciójáról van szó. Az is szempont volt, hogy minél színesebb legyen a fesztivál.

– Az előző kiadás koncepciója nagyon óvatosan fogalmazott: olyan előadások, amelyeket a szakma elismert, vagyis mintha áthárítottad volna a válogatás feladatát. Az idei program pedig vállaltan szubjektívebb, mintha ezúttal határozottabban kimondanád, hogy ezek az előadások érdekelnek.

– Fontosnak tartom a kettő vegyítését. Elkerülhetetlen, hogy az én szubjektivitásom benne legyen, de azért igyekszem elérni, hogy olyan előadásokat láthassanak a nézők, amelyeket Európában fontosnak tartanak, amelyek túljutottak a szakmai megmérettetésen.

– Hogy történt a válogatás? Hogyan sikerült rábukkanni a meghívott külföldi előadásokra, amelyeknek nagyrésze sem Romániában, sem Magyarországon nem járt még?

– Sokat beszélgetek emberekkel, akikről tudom, hogy több helyen megfordultak, tőlük kapok bizonyos támpontokat, amelyeket elkezdek követni. Ezenkívül elmegyek fesztiválokra, például a berlini Theatertreffen-re, és megpróbálom elkapni azt a vonulatot, amely a leghangsúlyosabb azon a fesztiválon. A vilniusira például Koršunovasra „kihegyezve” mentem, ugyanakkor felkészülve, hogy ha valami nagyon izgalmasat látok, meghívjam. Mindenképp fontos volt a kortárs jelleg, azért is, hogy felvesse a kérdést, hol tart ma a színház, és milyen irányba halad. Az, hogy például megjelenik a programban egy Törőcsik Mari-találkozó, ellenpontnak számít. Fontos számomra, hogy elhozzak ide nagyon erős személyiségeket. Törőcsik Mari attól izgalmas, hogy a legalternatívabb előadásokban is játszik, rendkívüli tudással rendelkező művésznő, aki összeköti a tradíciót a kortárs színházművészettel. Nem véletlenül kerül sor a Bălănescu-koncertre sem, akinek, úgy érzem, sok köze van a színházhoz, több rendező használja a zenéit előadásokban, én is.

– Ennek a fesztiválnak a léptéke a legfeltűnőbb: egy ekkorka városban, egy ekkorka színház ilyen hatalmas fesztivált szervez. A romániai fesztiválszervező gyakorlat az, hogy szinte minden színháznak van fesztiválja, de oda a szomszédos városok színházát, a partnerszínházakat szokás meghívni, legtöbbször amolyan baráti alapon. Olyan nagy rendezvények, mint a Reflex, inkább csak a fővárosban tudnak megszületni. Mégis, miért fontos számodra, hogy Sepsiszentgyörgyön szervezd meg ezt a fesztivált, és ne, mondjuk, Bukarestben?

– Mert ahhoz a városhoz nincs közöm. Én ebben a közegben nőttem ki magam, ebben a közegben tudtam egy ilyen együttest összekovácsolni, ezt a közeget tudtam eljuttatni oda, hogy megnyíljon a kortárs színház felé. Szép lassan adta magát a dolog, a színház fejlődése egy adott pontig eljutott, és akkor nagyon fontos, hogy az ember olyasmit tudjon kitalálni, ami átbillent a holtponton, ami akár a csúcs is lehet, újabb kihívást jelent, provokálni tud. Én elsősorban a saját intézményünket és a saját közönségünket szerettem volna abba a helyzetbe hozni, hogy érezzük, még nagyon sok lehetőség van a színházban. Említettem már, hogy ez a fesztivál tulajdonképpen önzés, mert a saját művészetünket próbáljuk meg továbbléptetni, és ehhez szükség van impulzusokra. Nem elég az, hogy mi látunk külföldi előadásokat, fontos, hogy a közönségünk is lássa őket, mert akkor másképp viszonyul a mi kísérleteinkhez. És nyilván, régóta úgy érzem, hogy Sepsiszentgyörgy kiválasztott hely. Vannak kiválasztott helyek a világon, ahol olyan erőteljes művészeti góc jön létre, amelyet valami titok vesz körül. Ilyen volt Kaposvár annak idején, hogy miért, nem lehet tudni. Van valami a levegőben, vagy a mélyből jön valamiféle sugárzás, ami a fiatalokat is sokkal aktívabban tartja. Azt érzem, hogy a sepsiszentgyörgyi fiatalok aktivitása példaértékű. Bizonyos létszámmal bíró közösségek kultúrával szembeni fogékonysága természetszerű. Egy közepes méretű várost langyosnak érzek, egy nagyvárost dinamikusnak, mert ott nagyon sok a kölcsönhatás, viszont egy kisvárosnak számító, de már a közepes felé mozduló városban nagyon jók az energiák. Szentgyörgyön nagyon sok minden megszületett, persze ez a politikai konjunktúrának is köszönhető. Itt nagyon erős irodalmi központ volt, a helyi újság szinte irodalmi lapnak számított, olyan képzőművészeti megnyilvánulások zajlottak itt, mint az Anna-Art, volt egy Baász nevű képzőművész, és azóta is nagyon fontos a képzőművészet a városban.

A zene is nagyon fontos, rengeteg fiatal együttes van, jazztől az alternatív zenéig, ez mind arra utal, mintha egymást gerjesztenék a dolgok. Sepsiszentgyörgynek a kultúra a nagy esélye, nem véletlenszerű, hogy ezen az úton halad. Ezek a dolgok nem úgy alakulnak ki, hogy az ember eldönti, akar egy fesztivált, hanem megérik rá a helyzet. A színház hatvanéves évfordulója előtt merült fel bennem, hogy úgy tudom magamhoz következetesen kitalálni az évfordulós ünnepséget, ha az a jövő felé mutat. Így jött az ötlet, hogy indítsunk útjára egy sajátosan szentgyörgyi fesztivált, amely ugyanakkor összekapcsol minket az európai kultúrával, mint energiaforrással, és ezáltal ennek a színháznak a fejlődését biztosítja. Nagyon sok olyan példa van Európában, hogy kisvárosok rendkívül fontos kulturális központokká válnak. Az, hogy Wuppertalban született meg a Bausch-féle színház, ez is abszurd, ezek nem mindig megmagyarázható dolgok.

– Kik a fesztivál célközönsége? Hogyan néz ki szerinted a Reflex-néző fantomképe?

– Az első fesztivál után magam is meglepődtem: jól ismert szentgyörgyi nézőkön láttam, hogy büszkék, hálásak, örvendenek. Úgy éreztem, mintha váratlanul valami fény került volna a városba. Valami nem várt eufóriát láttam az emberek szemében, még akkor is, ha sok előadást nem értettek, vagy nem igazán tudták, hová tegyék. Azokban a napokban hirtelen európaivá vált a város, megérezték, hogy a sepsiszentgyörgyi létezés talán sokkal tágabb is lehet, mint azt az ember elsőre gondolná. A fesztivál nézőjének olyannak kell lennie, mint a színházi nézőnek: rendkívül kíváncsinak. A kíváncsiság, a nyitottság, általában a művészettel szembeni megnyilvánulás a tolerancia próbája. És egy ilyen fesztivál pont ezt tudja kialakítani bennünk. Annyiféle egymástól különböző dolgot látunk egymás mellett, és mind színháznak van elkönyvelve – ez ráébreszt, mennyire sokirányú az emberi alkotás.

– Volt előzetes elképzelésed arról, hogy milyen stílusú, milyen esztétikájú produkciókat keresel? Például a Rimini Protokoll színháza radikálisan eltér attól, amit a Tamási Áron Színház művel, vagy egyáltalán, amit mi itthon színházként ismerünk.

– Nem olyan előadásokat válogattam, amelyek az én színházi útkeresésemet jellemzik, nem azt akartam, hogy engem fogadjanak el, hogy mindenáron az én színházi eszményképemmel találkozzanak. Sőt, az én színházi esztétikámtól különböző esztétikák leptek meg, és nagyon örvendtem, hogy teljesen váratlan dolgok működőképesek. Mindenki a saját útján van valahol, és az ember bármilyen alkotómunkában keresi a következő lépést. Én hosszú ideje érzem, hogy a színészi játéknak módosulnia kell, nagyon erőteljesen le kell csupaszítani a színész jelenlétét a színpadon, jelenséggé kell alakulnia, megszüntetni belőle a hamis teatralitást, hogy a technika ne érződjön ki belőle. A Rimini Protokoll előadásában nem színészek játszanak, nincs technikájuk, nem is akarnak technikásak lenni, hanem önmagukról beszélnek. És mégis színházi előadás. Ez az izgalmas ebben tulajdonképpen, hogy mitől az. Rögtön eljutunk oda, hogy nem csak az a színházi előadás, amelyben színművészek lépnek fel. Mitől színház a színház? Ez a nagy titok. A színháznak van egy sajátos esztétikája, ami különbözik a többi művészettől. A Rimini Protokoll számomra példaértékű, de ez nem azt jelenti, hogy így akarok színházat csinálni. Mindenképp nagyon tanulságos, hogy kijön az ember az előadásról, és azt érzi, hogy valamiért ezt össze tudja hasonlítani egy Shakespeare-előadással. Nem lehet ezt egykönnyen tetten érni.

Vagy itt van Oskaras Koršunovas, aki rendkívül bonyolult alkotói periódusában van, erőteljes keresései a minimalista színház irányába mutatnak. Az Éjjeli menedékhely című előadása is olyan, hogy ha valaki nem tudná, hogy az előadók színészek, azt hihetné, civilek. Ez persze Koršunovas pályájának egyik szakasza, a Romeo és Júliája még hihetetlenül barokkos volt – engem megrendített ez a változás. A két előadás, a Hamlet és az Éjjeli menedékhely egyazon alkotói szakaszból való, az Éjjeli menedékhely végén egy Hamlet-monológ van – nem tudtak még elszakadni a Hamlettől.

Emma Dante színházában viszont olyan költőiség van, amely számomra örömet jelent, hogy ilyen irányban is vannak próbálkozások. Nagyon sajátos szicíliai érzetet próbál létrehozni kortárs előadásban, valami ősi érzetből származik, nem a kortárs pörgést akarja leképezni.

– Merre tart a fesztivál? Vannak terveid a Reflex3-ra?

– Nincsenek. Mint ahogy az első után sem voltak. Nem zajlott még le a fesztivál, nem vagyok az élmény birtokában. Egyelőre erre a mostanira koncentrálok, majd utána valószínűleg elindul egy még előre nem látott folyamat. Lehet, hogy nagy változás lesz a következő fesztivál, én megpróbálok nyitott maradni, nagyon ódzkodom attól, hogy előre legyártsak koncepciókat, mert akkor azt jelenti, hogy teljesíteni akarunk. A lényeg az, hogy meglepjük önmagunkat is, és arról szóljon, ami van most, nem amit szeretnénk, hogy legyen. Lássuk, mi lesz két év múlva.

(A fesztivál részletes programja megtalálható a www.reflexfest.ro honlapon)






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap