label_szabadsag
1 USD 4.21  1 EUR 4.55  100 HUF 1.47
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Velemeny

« Vissza a főoldalra


„Utolsó nap, amikor jöttem lefelé a vártól, potyogtak a könnyeim. Nem tudtam, hogy még egyszer visszajutok-e oda.”

Boér Imre idén nyáron is visszatérne önkénteskedni Zanglába
Létrehozva: 2012. február 18. 03:02

FERENCZ ZSOLT

Egy emlékezetes pillanat: fotózkodás a zanglai királlyal
Egy emlékezetes pillanat: fotózkodás a zanglai királlyal
Boér Imre 2008. januárjában, éjszakába nyúló internetezés közben bukkant rá a felhívásra, hogy egy lelkes csapat önkénteseket keres Kőrösi Csoma Sándor zanglai szobájának megmentésére. Gyermekkori álma jutott eszébe rögtön, amit Korda István A nagy út című műve ihletett; bár a regényt többször újraolvasta, iskolásként elhessegette magától a gondolatot, hogy valaha is eljuthat azokra a helyekre, ahol a híres nyelvtudós, az első, jelenleg is használatban lévő tibeti–angol szótár szerzője megfordult. A Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat munkatársai révén vette fel a kapcsolatot a projekt vezetőjével, a nagyváradi születésű Irimiás Balázs építésszel, aki a Budapesti Műszaki Egyetem elvégzése után Tokióban, a Waseda Egyetemen folytatta doktori tanulmányait. Balázs egy kerékpáros kirándulás alkalmával, 2007-ben kereste fel az India északi részén lévő, jócskán omladozó palotaerődöt, amelynek egyik szobájában közel másfél évet töltött Kőrösi Csoma Sándor. Csoma szobája az elmúlt négy év folyamán elkészült ugyan, a palotaerőd azonban további helyreállításra szorul, hangsúlyozta beszélgetésünk során Boér Imre, a kolozsvári szívsebészet orvosi műszerésze, aki idén nyáron ismét készül Indiába. [Szóljon hozzá!]


„Kőrösi Csoma 1819-ben gyalogosan, kevés pénzzel indult útnak, hogy a Himalája vonulatai mögött rejtőzködő feltételezett magyar őshazát felkutassa. Gigászi küzdelmei ellenére sem jutott el az őshazába, de az útközben, rövid pihenő erejéig felvállalt tibeti nyelv és irodalom kutatásával, az első tudományos igényű tibeti–angol szótár megírásával beírta nevét a világ legnagyobb kutatóinak sorába. Az épület azóta még magányosabban áll a messzi Zanglában, lakatlanul, elhagyottan”, olvasható a Csoma szobája megmentését szorgalmazó projekt honlapján (http://csomasroom.kibu.hu), ahol az eddigi munkálatok leírása mellett az érdeklődők azt is megtalálják, hogy miként segíthetnek – önkéntesként vagy anyagi hozzájárulással – azoknak, akik „mertek nagyot álmodni”. Valami ilyesmit olvashatott négy évvel ezelőtt Boér Imre is, aki a hír láttán rögtön fellelkesedett, és elsőként jelentkezett önkéntesnek a Csoma szobája, valamint az azt magába foglaló palotaerőd felújítására. Kifejti: a történethez az is hozzá tartozik, hogy az íróként, festőművészként és művészettörténészként egyaránt tevékenykedő Baktay Ervin, miközben Kőrösi Csoma Sándor egykori tartózkodási helyeit és emlékeit kutatta, 1928-ban talált rá a zanglai palotaerődre, a második emeleti szoba ajtófélfájába pedig a következő szöveget véste: „Csoma’s room”.

A világutazó 1823. június 20-a és 1824. október 22-e között élt és dolgozott ebben a kétszer három méteres szobácskában, amelynek egyetlen ablaka nyugat felé, hazafelé néz. – Megfordult a fejemben, hogy vajon hányszor nézhetett ki Csoma ezen a pici ablakon, talán a honvágytól gyötörve, amikor a kegyetlen télben, a világtól elzártan élt – emlékezik vissza első útjára Boér, s azt is megjegyzi, hogy a tél beálltával Zangla mind a mai napig el van szigetelve „a világtól”. Közben felelevenednek az utazással és Indiával kapcsolatos pozitív és negatív élmények is: mint mondja, ha minden a maga „rendes ütemében” zajlik, hat–hét nap az út, tavalyelőtt viszont – az időjárási viszontagságok és a pakisztáni szélsőségesek okozta bonyodalmak miatt – kerek két hétig volt úton, augusztus 1-jén reggel 7 órakor indult Kolozsvárról, és péntek 13-án, délután 6 órára ért Zanglába. – Amikor Keylongba megérkeztünk, szóltak, hogy egyhamar nem mehetünk tovább Leh felé, ugyanis egy 180 méteres szakaszon leszakadt az út, a busz pedig, amely előttünk haladt, a szakadékba zuhant. Ha minden a terv szerint halad, mi is azon a buszon utazunk – ecseteli.

No de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a négy évvel ezelőtti indiai út is rengeteg izgalmat tartogatott Boér Imre számára. Éjt nappallá téve kezdett készülődni, útitársakat keresni, de sajnos senki nem jelentkezett. – Augusztus 14-én este, egy húsz kilós hátizsákkal és egy közel hét kilós kis csomaggal, nagy reményekkel és törhetetlen elhatározással vágtam neki az útnak. Kettős cél lebegett akkor a szemeim előtt: egyrészt, hogy eljussak Zanglába, másrészt pedig, hogy felkeressem Kőrösi Csoma Sándor sírját Dardzsilingben. 18-án egy előre megírt emlékszalagot helyeztem el az obeliszken, majd 20-án, az államalapítás ünnepén elmondtam ugyanott egy Miatyánkot, és elénekeltem a Himnuszt, már amennyire az elcsukló hangom megengedte. Hosszú és viszontagságos út után, szeptember 2-án érkeztem meg Zanglába, reggel negyed 9-re. Amikor kiszálltam a terepjáróból, egy fiatalember állt előttem, fehér sállal a nyakában. Valahogy kinyögtem, hogy „I speak hungarisch”, mire ő megszólalt magyarul: „Isten hozta, nagyváradi honfitárs”. Ez a fiatalember Irimiás Balázs volt, aki rögtön beinvitáltSonam Tseringhez, az asztaloshoz, ahol harmadmagával megszállt. Bemutatott a társainak, Barcza Gergelynek és Samin Etienne-nek, ők hárman évfolyamtársak voltak az egyetemen – részletezi. Ott-tartózkodásukat akkoriban az Angkor Alapítvány finanszírozta. A falutól, ahol laktak, mintegy 2 kilométert kellett gyalogolniuk a hegytetőre, a 3697 méter (GPS adat) magasan fekvő 16. századi karkómához (felsővár, fellegvár).

– Hálás vagyok a sorsnak, amiért megadta az örömet, hogy

megismerhettem egy kis létszámú, de arany csapatot,

amelynek tagjai a nélkülözést megvetve, estére tetőtől-talpig piszkosan, de vidáman és jókedvvel viselték az ottani állapotokat: a nappali forróságot, a port és a szélt, az esti hideget. A kis csapatot nagyon romos állapotban fogadta a vár, s bizonyos, ha akkor nem kezdtek volna hozzá a felújításhoz, mára már nem sok lenne belőle. A külső lépcső alig látszott a törmelékektől, a palotaerőd egyes részei félig le voltak szakadva, a falak a mennyezettől a vár alapjáig több helyen megrepedve. Csoma szobáján is hatalmas repedés tátongott – magyarázza. A helybeliek, érthető módon, kételkedtek eleinte a kezdeményezés folytatásában, hiszen korábban már többen megígérték, hogy visszatérnek, és felújítják a várat, erre azonban mindaddig nem került sor. A lelkes csapat 2008 nyarán a leomlást megakadályozó legsürgősebb teendőket látta el elsőként: kijavították a falak repedéseit, kicserélték a beszakadt födémeket és a törött gerendákat, pótolták a leomlott falakat. 

– A statikusok körbevonták a várat egyfajta fonallal, hogy lássák, egy év alatt milyen mértékben reped meg az épület. A felmérések közben rájöttek, hogy a két emelet között létezik még egy titkos emelet is, ahová támadás esetén a nőket, a gyerekeket és az értékesebb dolgokat rejtették el. Mivel kémény nem volt a várban, minden helyiség, ahol fűtöttek vagy főztek, fekete kátrányos volt, még a tartóoszlopok gerendafői és a faragott oszlopok is borzasztó feketék voltak – fejti ki Boér. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy a munkálatokat némiképp megzavarta a betakarítási időszak, amely az októbertől májusig tartó kemény tél miatt már szeptember első napjaiban kezdetét veszi arrafelé. Létfontosságú tevékenységről van szó, ugyanis év közben, amíg vastag hótakaró borítja Zanglát, mindenki csupán abból gazdálkodhat, amit talpalatnyi földjéről szeptemberben begyűjtött. Nem kérhetnek kölcsön a szomszédtól, mindenkinek csak annyi áll rendelkezésére, hogy épp a családját eltartsa belőle.

– Amikor utolsó nap jöttem lefelé a vártól, nem sírtam, de potyogtak a könnyeim. Nem tudtam, hogy még egyszer visszajutok-e oda. Épp, hogy elköszöntem Balázséktól, és a buszmegálló felé indultam, egy kalapos úriember közeledett felém, Gyalses Nima Norboo Namgyal, a király. Mostanra már csak a falu tiszteli őt királyként, családfája azonban a ladakhi Namgyal uralkodó dinasztiáig nyúlik vissza. Balázs mondta neki, hogy a messzi Erdélyből érkeztem, ahonnan Kőrösi Csoma Sándor származik, hogy önkéntesként bekapcsolódjak a felújítási munkálatokba. Ez annyira tetszett a királynak, hogy

rögtön fényképet készített velem, bár sok emberrel korábban nem fotózkodott.

Ami különösen tetszett, miközben a 30 kilométerre fekvő Padumig együtt utaztunk, hogy hozzám hasonlóan neki is 40 rúpiát – 0,66 euró – kellett fizetnie, nem volt megkülönböztetés, amiért ő a király – meséli Boér Imre.

Budapestre érve a testvérénél szállt meg néhány napig, ahol előbb szűk családi, majd baráti körben mutatta be az utazás során készített fényképeit. Tizenegy alkalommal tartott fényképes bemutatót ezután, többek között – 250 néző előtt – a Magyar Tudományos Akadémia szegedi fiókjának dísztermében, ahová Makra Péter, későbbi útitársa hívta meg, valamint Kovásznán, az évente zajló Csoma-napok keretében szervezett konferencián is jelen volt.

A zanglai vár újjáépítése 2009 nyarán folytatódott, amikor a további teendők szemügyre vétele mellett az alapcsapat tagjai látványos eredményeket értek el az épület nyugati szárnyán, Boér Imre azonban anyagi okok miatt nem tarthatott velük. 2010-re sikerült jogerősen bejegyezni a Csoma Szobája Közhasznú Alapítványt, amely tovább működtette a projektet, és finanszírozza az önkéntesek kint tartózkodását, valamint a javításhoz szükséges felszereléseket. Két évvel ezelőtt már 41 magyarországi és felvidéki önkéntessel dolgozott együtt Boér Imre, Erdélyt akkor is ő képviselte egyedül. A nyolc nap alatt, amit ott töltött, a déli fal nagy részét, a latrinát és több belső elválasztó falat építettek újra, valamint a főbejárat előtti lépcsőt is újrarakták – nagy lapos kövekből, ahogy az az eredeti állapotában volt –, ugyanakkor befejezték Csoma szobáját is. – Engem ért a megtiszteltetés, hogy augusztus 20-án

elsőként helyezhettem el virágcsokrot a felújított szobában.

Még az égiek is velünk ünnepeltek: a tiszta kék égbolton 45 percen át vízszintes szivárvány volt látható, ami nagyon ritka eseménynek számít – újságolja boldogan. 2011-ben, ismét csak a pénz miatt, itthon kellett maradnia, de, mint mondja, vigasztalta a tény, hogy akkor is képviselték Erdélyt a nyugat-tibeti faluban, a marosvásárhelyi Navratil házaspár két hónapot töltött kint.

Szakemberek szerint még 2–3 szezonnyi munkára szükség van, hogy az egész palotaerőd használható legyen. Boér Imre pedig a továbbiakban is segítene: azt mondja, a repülőjegy árát már félretette, de további 600–700 euróra van még szüksége, enélkül reménytelen lenne útnak indulni a messzi Indiába. Hat hétre készül menni, ugyanakkor abban is reménykedik, hogy legalább 5–6 személy vele tart majd a kincses városból is. Hiszen kaland ez a szó szoros értelmében, élményekkel teli, amelynek során az önkénteskedés nyújtotta örömteli pillanatokban is részük lehet az érdeklődőknek.


A felújítás mellett az alapítvány hangsúlyt fektet Kőrösi Csoma Sándor szellemi örökségének ápolására is, ami a tervek szerint mozgatórugója lehet egy új, a magyar és tibeti kultúrák közötti civil párbeszédnek. Ennek keretében oktatási tevékenységet végeznek a helyi iskolákban, és könyveket, tanszereket visznek a diákoknak.







Új hozzászólás

Kommentek küldése csak bejelentkezett felhasználók által lehetséges.

További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap