Angyali történeteket mesélni, hihetően, hangulatosan, igazán csak azok tudnak, akiknek életük során volt már részük nagyszerű eseményekben: egy várva várt kisbaba születése, vagy akár egy felejthetetlen élmény, amely az átlagosnál jóval hosszabb ideig határozta meg életünket, viselkedésünket, legyen az egy rég nem látott barát érkezése, egy ajándék, egy jóleső elismerés. Angyali dolgokról írni talán még nehezebb, kiváltképpen akkor, ha az ember angyalokat is „szerepeltetne”, hiszen nekik rengeteg dolguk van itt a földön: folyton közben kell járniuk, „hogy ami megesik, tisztességes történetekké álljon össze”. Berszán István ilyesmire vállalkozott*, azzal a leleménnyel a tarsolyában, amivel eddigi írásaiban, és különösen előző kötetében, a Bundafüles Subanagyban találkozhattunk már – a nagysubájú bölcstől tanulta meg annak idején, hogy egészen pontosan hogyan kell vigyázni a nyomokra.
Úgy tűnik, a szerző „mesélőkéje” sosem apad… Ne is apadjon, isten ments, teszem hozzá rögvest, mialatt egymás után olvasom a meséit, most éppen azt a hetet, amely belefért legújabb, a Koinónia gondozásában megjelent, igényesen kivitelezett kötetébe, s közben magam előtt látom a kicsikét dörmögősre vett figurát, amelynek révén hitelesen tolmácsolja a legkisebbek mellett nekem is szánt írásait.
Az Angyalok meséit olvasni olyan, mint amikor az ember a valóságban sétál, közben viszont valaki folyamatosan fogja a kezét, s talán még el is ragadja, egy titokzatos világba. A cím ellenére nem az angyalok a főszereplők – ők „csak” időnként a Fogarasi-havasokban túráznak, az embereket figyelik, tanácskoznak, jó történetekre vadásznak –, jelenlétük, közreműködésük nélkül azonban nem jönnének létre a mesék sem. Gyakorlatilag ők írják bele azokat a világunkba. Ezt a legbölcsebb angyal is tudja, s míg társai egy szerencsétlen zuhanás lehetséges következményeit is fontolóra veszik, ő arra gondol: ha valóban Berszán Istvánnak „kell megírnia azokat a meséket, akkor nincs mese, minden úgy lesz, mint a mesében, és hiába mesélnek a többiek akármit”, az ő meséik csak az író meséiben fognak fennmaradni.
Valóság és mese fölöttébb érdekes összjátéka figyelhető meg, miközben betekintést nyerünk szerzőnk túraélményeibe, amelyeket biciklivel vagy gyalog, másodmagával vagy barátaival közösen élt át a Vlegyászán, a Radnai-havasokban, a Királykőn vagy a Retyezátban. A legszívhezszólóbb történet, amely az angyali indíttatás mellett közrejátszott, hogy a kötet elkészüljön, az Matyi Farkasnak, Berszán István kisfiának világra jövetelét tárja elénk: olyan történetbe burkolja, gondosan, pontosan a család kicsi kincsének születését – „útban volt egy kisfiú a világra, de az orvosok veszélyesnek tartották a szülést” – s az azt megelőző kupaktanácsot Isti apa és a lányok, Panni és Virág között, amely felnőtt és gyermek szemébe egyaránt könnyeket csalogat.
De vajon hogyan találkozhat halandó ember az angyalokkal? – tehetik fel többen is a kérdést, jogosan persze, hiszen szárnyas barátaink csak kevesek előtt fedik fel magukat. Berszán Istvánnak megadatott a lehetőség a találkozásra. Kirándulásai során több felvételt is készített az angyalról, erről nemrég, a kolozsvári főkonzulátuson megtartott Koinónia karácsonyon számolt be, s a kíváncsibbaknak el is küldte azóta a képeket. Én is láttam az angyalt, elsősorban mégsem emiatt mondom magamat szerencsésnek. Aki a kötetet elolvassa, megérti, hogy miért.
* Berszán István: Angyalok meséi. Koinónia Kiadó, 2011. A kötetet Szabó Zelmira illusztrálta.
