A tizenkilencedik század végén, amikor felmerült az Unitárius Gimnázium építésének terve, az Európai Unió megálmodói még meg sem születtek, az építtetők azonban pontosan ismerték, hogy milyen előírások szabályozták egy iskola területét, a tantermek méreteit Düsseldorfban, Schaffhausenben vagy Franciaországban. Az impozáns épület 1901-ben minden szempontból megfelelt az „európai normáknak”.

Az 1960-as évek végén, a hetvenes évek elején a tágas tantermekben nagy létszámú osztályok tanultak – nem mímelték a munkát –, valóban tanultak. A diákok személyes kötelességüknek tudták a hiteles értékek megszerzését a „disciplina” szó kettős jelentése szerint – tantárgyakból és fegyelemből. Erős csapatszellem tartotta össze ezt a közösséget. Aki alkalmas volt rá, az kezdeményezett, s minden jó kezdeményezést támogattak a kollegák. A legkiválóbbak nem törekedtek személyes dicsőségre, a közösség érdeke volt munkájukban a meghatározó. Az igazgatókat időközönként lecserélte a tanfelügyelőség, de mindig volt alkalmas ember, aki az előző helyére lépjen.

A korábbi igazgató, Gáll Dénes elegáns megjelenése sugározta a méltóságot. Sokoldalú tehetségének és tudásának, személyes varázsának szerepe volt abban, hogy a sokféle ember csapattá kovácsolódott. Szöllősi Ferenc 1965-től vezette az iskolát 1968-ig. Kiváló szervező volt, a tanári kar, a szülői közösség, de különböző intézmények is segítették a nehéz feladatok megoldásában.

Brassais diáknak lenni emberi minőséget jelentett. Tanári pályára készülő fiatalok tapasztalataival próbálom körülírni azt a bonyolult helyzetet, hogy a képmutatás, a jelszavak durrogtatása, az illúziókban fürdetett zászlólengetés divatjának idején a Brassai olyan intézmény volt, ahol a munka, a tettek hitelesítették a szavakat.

Maurer Ádám tanárjelölt véleményéből vett részlet: „Az iskola szellemében a történetiség ragadott magával, az, hogy itt diák és tanár érzi, hogy nem levegőbe épített kártyavárba lép be, hanem évszázados, haladó gondolkodást képviselő tölgyfapadba ül, melynek gyökerei teret robbantottak az évszázadok gránitjába, ólom salakjába, vagy gyarapodva járták át a lehetőségek talaját. Meglep a múlt és a jelen ötvöződése, az, hogy az igazgatóságból kisugárzik a tudat, hogy a múlt elszakíthatatlan a jelentől, hogy a múlt hagyományait megtartva, ápolva kell a jelenbe lépni, s a jelen csak előszobája a jövőnek.

Útjelzőt, követendő példát, mintát látok iskoláink számára a Brassai Líceumban.” (Fiatal szívvel 12. sz.)

Dr. Nagy Géza – minden korok tanárideálja – úgy szervezte a pedagógiai gyakorlatot, hogy a tanárjelöltek megismerjék az iskolában zajló munka minden területét. Ezt bizonyítja a másik tanárjelölt, Orbán Gyöngyi beszámolója. Ahány iskolai feladat, annyi kiváló ember. Szöllősi Ferenc és Józsa György „szeretetteljes büszkeséggel mutatták meg nekünk sorra a munka folyamatát és eredményeit, meggyőztek arról, hogy ez a tevékenység valóban beépül az egész embert formáló tényezők közé.” A biológus Gáll Dénes tanár úr szerint „minden tantárgynak egyenrangúan kell beilleszkednie az anyanyelvi oktatásba.” „A könyvtárlátogatás is nagy elégtétel volt olyan szempontból, hogy itt is újra láttuk, hogy lelkesedéssel, hivatástudattal valóban laboratóriummá alakítható a sok helyütt élettelen műhely, az iskolai könyvtár is. Ahol a könyvtáros nőnek fontos, hogy ki mit olvas, fontos, hogy utánanézzen, elolvasta-e mindenki a kijelölt házi olvasmányt, aki nem sajnálja a fáradságot, hogy újságkivágásokat, anyagot gyűjtsön az irodalomórákra, sőt, aki földrajz-diplomás könyvtáros létére irodalomórát is tart.” Szükséges hozzáfűznünk, hogy Rozor Anna, a könyvtáros a versmondásban a legjelesebb színészekkel is felvette a versenyt. Szépsége, kedvessége élmény volt a tanulóknak, néha azért is betértek a könyvtárba, hogy Nusi néni megsimogassa borzas üstöküket.

Árkossy tanár úr kiváló nevelő volt. Tanítványai azt állítják, hogy a keze tartásával, a tekintetével is nevelt. Tudta, hogy a leghatásosabb nevelési eszköz a példa, a tanár személyes példája, s azon túl tudósok, művészek vallomása a nagy teljesítmény titkairól. Ballagó diákjai nem győzték sorolni, hogy Kolozsvár értelmiségi elitjéből kikkel ismerkedhettek meg osztályfőnöki órán, és hogy kitől mit tanulhattak. Dr. Mikó Imre az önbizalom titkáról beszélt: „Az önbizalom feltétele az önismeret. Kellő önismeret híján, ha alábecsüljük képességeinket, tele leszünk gátlásokkal. Aki viszont túlbecsüli képességeit, az kudarcot vall, vagy nevetségessé válik. Ha mindig erőnkhöz mért feladatot vállalunk, akkor a siker nem marad el.” Dr. Bálint István idegsebész a következőket mondta: „Szenvedő embertársaitoknak kell nyújtsatok mindent, ami bennetek jó, és nektek is drága lesz: a kínos-nehezen megszerzett tudást, türelmet, emberszeretetet, féltő aggódást, gondosságot, szabadidőt, magánéletet és … lehet az életet magát is!” Az ilyen és hasonló beszéd önelemzésre, megfontolásra késztette a tizenéveseket, megsejttette velük a pályaválasztás súlyos felelősségét.

Tablók, kicsengetési kártyák, hajdani brassais diákok emlékezete őrzi a sok legendáshírű tanár emlékét. Hagyatékuk beleépült az egymást követő nemzedékek munkaszeretetébe, emberi minőségébe.

A végzősök ballagási ünnepsége az intézmény méltóságának kifejezője volt minden tanév végén. Az épület átadásának hetvenedik évfordulóján a friss végzősökkel együtt ünnepelte hetvenéves érettségi találkozóját három öregdiák: Várfalvi Mór, Gálfy András, Kiss Jenő. Elmondták a fiataloknak, hogy a hajdani Unitárius Kollégiumban őket arra tanították, hogy „… minden ember annyit ér, amennyit munkásságával, szorgalmával, tudásával, tisztességével, erkölcsi értékével magának kivívni tud.” Hosszú életük tanúsítja ezen meggyőződés örökérvényét. Senki sem kételkedett abban, hogy a Brassai örököse a hajdani Unitárius Kollégiumnak. A tanügyi reform (1948) átalakította az évszázados iskolaszerkezet ősi építményét, megszüntette a felekezeti iskolákat, de a nemzedékek, a természet örök törvényei szerint követik egymást, a folytonosság meg nem szakítható. „Az ötödik nemzedék is a Brassaiban” – mondta Hintz György a neves kolozsvári gyógyszerész-dinasztia idős képviselője a riportot készítő diáknak. „Dédnagyapám jó barát volt az öreg Brassaival, nagyapám is ugyanabba az iskolába járt, és azóta az apám ágáról mindenki itt végezte a tanulmányait.”

A már idézett Mikó Imre író, az erdélyi közélet jeles személyisége nyilatkozta a következőket: „Tizenkét évig voltam diákja, tíz évig tanára annak az iskolának, amely most Brassai Sámuel nevét viseli. Életemnek több mint egyharmadát az iskola kötelékében töltöttem. Az iskola volt második otthonom. Sőt, a világot is sokáig olyannak láttam, amilyennek az iskola ablakaiból látszik.”… „Tanár elvtársnak jöttem vissza oda, ahol diákkoromban tanár urak tanítottak. Öröm volt visszatérni, még ha az iskolában az átmeneti idők anarchiája is uralkodott.”

A múltat végképp eltörölni? Egyik napról a másikra? Nem olyan múlt volt az. A tanszemélyzet ugyan kicserélődött. Az újak is hasonló intézményekben tanultak. Ismerték, kutatták az iskola múltját, őrizték megmaradt ereklyéit, építették a folytonosságot. Gondoskodtak róla, hogy hiteles tanúk beszéljék el, hogyan tanultak a diákok a reform előtti intézményben, az Unitárius Kollégiumban. A Hintz-unokához hasonlóan sok gyerek a szülei útján indult el legalább az iskolába, a későbbi utak az iskoláknál is jobban megváltoztak, szüleik, nagyszüleik foglalkozásának folytatását felfüggesztette az új hatalom.