Induláskor meg sem fordult a fejünkben, hogy ennyire kalandos lesz a Vendégszerető Klub (Hospitality Club – www.hospitalityclub.org) és a Kanapéfoglalók (Couchsurfing – www.couchsurfing.com) által Isztambulban szervezett szilveszter, az Istambul Winter Camp (Isztambul Téli Tábor). A két szervezet rendszerint külön-külön, de alkalomadtán közösen szervez szilveszteri programot és bulit azok számára, akik feliratkoztak és használják az ingyenes szolgáltatást. Tavaly például Varsóban került sor a Vendégszerető Klub emlékezetes szilveszteri találkozójára és bulijára. A két civil szervezet nem más, mint egy honlap.
Hosszú kilométereken át lakónegyedek sora volt látható a vonatból
Pontosabban sokkal, de sokkal több annál. Amennyiben valakinek kedve támad mondjuk Párizsba, Londonba vagy akár a bolgár Burgas városába utazni, a www.hospitalityclub vagy a www.couchsurfing.com segítségével felveszi a kapcsolatot azokkal a tagokkal, akik az illető városban laknak, és ingyenes szállást biztosítanak. Igen, ingyenes. Lényegében arról van szó, hogy sokan a lakhatási szükségletüknél több szobával rendelkeznek, a plusz ágyat vagy szobát pedig a turisták rendelkezésére bocsátják. A klub tagjai közül legtöbben nagy utazók, bejártak már több európai, ázsiai vagy akár dél-amerikai országot, és pontosan tudják, mit jelent, ha egy fárasztó út után valaki forró teát készít, és pár napra ágyat biztosít számodra. Mindezt csupán egy szerény ajándékért (egy üveg, a hazádból származó bor, csecsebecse) vagy azért, hogy esténként elbeszélgess vele városodról, országodról, megélhetési körülményeidről, kultúrádról vagy csak egyszerűen: magadról. Ezek az emberek csak megbízhatóságot, tisztességet és kedvességet várnak tőled cserébe. A szállásbiztosítás vonatkozásában a kölcsönösség nem kötelező. Amennyiben ők jönnek hozzád, s képtelen vagy szállást biztosítani nekik, akkor elhívod kávézni, sörözni a vendégeket, vagy még jobb: elviszed őket kirándulni. Ez mindig nyerő. Főleg a csodás erdélyi táj, az itteniek segítőkészsége, vendégszeretete kápráztatja el őket. Nem titok, magam sem hittem, hogy a rendszer működik, de több sikersztori után (így utaztunk Párizsba, Barcelonába, Nápolyba, Oszlóba, Stavangerbe (a kis norvég halászváros ebben az évben Európa Kulturális Fővárosa), nyugodtan állíthatom: nekünk bevált, és meggyőződésem, hogy másokkal is ugyanez a helyzet. Természetesen, akár más esetekben, a Vendégszerető Klub és a Kanapéfoglalók esetében is óvatosnak kell lenni. Végtére teljesen idegen személy házában szállunk meg, egyáltalán nem ismerjük szokásait, egyéniségét, kulturális és anyagi hátterét, toleranciaszintjét. Ezek megfejtésében rengeteget segít az illető személy adatlapján szereplő, az általa eddig befogadott személyek referenciája. Itt mindenki „leírhatja a frankót”: elárulhatja, milyen házigazda az illető, leírja élményeit. Ezen az érintett személy nem módosíthat, így az esetek szinte száz százalékában pontos kép tárul elénk a jövendőbeli házigazdánk milyenségéről.
Isztambulba indulás előtt kissé pánikban voltunk, ugyanis későre sikerült házigazdát találnunk. Elvégre még egy világvárosban működő szervezet tagjai is nehezen tudnak a Kanapéfoglalók és a Vendégszerető Klub szilveszteri bulijára feliratkozott mintegy 900 személyt befogadni. Szerencsére két lehetőség közül is választhattunk, de mindkét házigazda figyelmeztetett: messze lakik a belvárostól. Végül Cem Yildiz, a rendszergazda mellett döntöttünk, aki „alig” 20 kilométerre lakik Isztambul központjától. A Google honlapjának isztambuli térképe azt mutatta: Cem lakása Kartal külvárosban található, valahol az autópálya mentén. Mindenképp jár oda busz, villamos, komp, még akkor is, ha a lakónegyed a város ázsiai oldalának szélén található. Nem tévedtünk sokat. Sajnos, nem láttuk be a távolsággal járó következményeket, amelyekről a későbbiekben lesz szó.
Vonat, személygépkocsi, repülő?
Négyünknek legkézenfekvőbb lett volna személygépkocsival utazni. Olcsóbb is, no meg ott és akkor állunk meg, ahol akarunk, útközben meglátogatunk ezt-azt. Szerencsére a december 26-i indulásunk előtti havazás döntött helyettünk: sajnos se Budapestről, se Bukarestből nem indul fapados repülőjárat Isztambulba, így végül a vonatot választottuk. Tiszta szerencse. Ugyanis január eleji visszautunk előtt rekord mennyiségű hó hullott Bulgária északi részében, a rusei határátkelőt lezárták, a vonatok 6–8 órát késtek, mi több, Romániában is komoly fennakadások jelentkeztek a közúti és a vasúti közlekedésben. De ne vágjunk a dolgok elébe.
 Ízletes szendvicseket készítenek a sült halakból |
Mintegy 100 euróért BalcanFlexiPasst vásárolunk, amely egy hónap lefogása alatt 5 utat tesz lehetővé a balkáni országokban. A jegy birtokosának valamennyi alkalommal csupán helyjegyet kell vásárolnia a célállomásig. Bukarestből Isztambulig a helyjegy például alig 10 euróba került. Az internet segítségével rájöttünk, hogyan lehet a megengedett 5 útból 7 vagy akár 8, így euforikus állapotban indultunk útnak.
Isztambuli robbantások
Indulásunk előtt újabb isztambuli robbantásról érkezett hír. Már az út november–decemberi tervezésekor aggódni kezdünk amiatt, hogy Észak-Irakban a török harci gépek a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) állásait bombázták. Várható volt, hogy mintegy válaszként a kurdok robbantani fognak valamelyik török nagyvárosban. Amikor indulás előtt egy nappal a híradó igazolja félelmeinket, megfagy bennünk a vér. Jöttek a hírek: a török vadászgépek a PKK kiképzőtáborait bombázták Észak-Irakban, Recep Tayip Erdogan török kormányfő felszólította az iraki kormányt: érje el, hogy egyszer s mindenkorra zárják be a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) lázadóinak észak-iraki táborait, és országának adják ki a vezetőit, a kurdok is háborúval fenyegetik Törökországot.
Utólag kiderült: páran – érthetően – vissza is mondták a részvételt, de szerintem semmiképp sem érdemes visszalépni. A terroristák rendszerint zsúfolt helyeket támadnak meg, ezeket lehetőleg kerülni kell. Isztambul utcáin már több tíz alkalommal történtek öngyilkos merényletek, robbantások, szilveszter tájékán pedig tele lesznek emberekkel. Talán dacoltunk a veszéllyel, de úgy döntöttünk, hogy a fenyegetés miatt nem vagyunk hajlandók megváltoztatni terveinket, vakációzás közben nem fogunk rejtőzködni, kerülni érdekes helyeket.
A török hatóságok is tartottak a merényletektől. A szilveszter előtti napokban hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy a kompok megállójában fémdetektorokat szereltek fel, nagyobb méretű csomagjainkat felületesen ugyan, de átvizsgálták. Ez sajnos nem akadályozta meg a terroristákat a merényletek elkövetésében. Ott – tartózkodásunk utolsó előtti napján, január 2-án Isztambulban robbantottak. Még mindig nem tudni, hogy a két személy súlyos sebesülésével járó merényletet a kurdok vagy az Isztambulban igen aktív szélsőbaloldali csoportosulások valamelyike követte el. Számunkra érdekes módon, Isztambulban sokan szélsőségesen baloldali eszméket vallanak. Még házigazdánk is rokonszenvezik a kommunista mozgalommal, Kartal belvárosában előszeretettel mutatta nekünk a párt egyik székházát. A kommunista fiatalok nem radikálisak, de vannak olyan szélsőségesen kapitalistaellenes csoportosulások, amelyeknek tagjai tiltakozásképpen kukákat robbantanak és személygépkocsikat gyújtanak fel. Ott – tartózkodásunk alatt több tévériport erről az egyre aggasztóbb helyzetről szólt. Szintén január 2-án Dél-Törökország egyik nagyobb városában nagyobb méretű merényletre került sor – elemzők szerint ez minden bizonnyal a kurdok munkája volt.
| Internetes források szerint a PKK – amely marxista–leninista mozgalomként indult – az 1970-es évek végén, 1984-ben kezdett fegyveres harcot a török kormány ellen, hogy megteremtse Törökországban a független kurd államot. Azóta több mint 37 ezren estek áldozatul a függetlenségi harcnak. A konfliktus az 1990-es évek közepén érte el a csúcspontját. Ekkor több ezer falvat romboltak le a kurdok lakta területeken, és több százezer kurd menekült török városokba. Később a kurdok már csak autonómiát követeltek a török államtól. Mozgalmuk számára azonban nagy csapás volt, hogy 1999-ben letartóztatták vezérüket, Abdullah Öcalant. Nem sokkal ezt követően a PKK egyoldalú, ötéves tűzszünetet hirdetett. Többször is nevet változtattak, majd ismét felvették a PKK nevet. Végül az egykori szakadárok már csak annyit követeltek, hogy Ankara vonja be a kurdokat a politikai döntéshozatalba, adjon kulturális jogokat az ország 15 millió kurd lakosának és engedje el a PKK bebörtönzött tagjait. Törökország azonban az Egyesült Államokhoz és az Európai Unió több tagjához hasonlóan terrorszervezetnek tartja a PKK-t, és nem hajlandó a szervezettel tárgyalni. A PKK ezért 2004-ben visszatért az erőszakhoz, amely egyre fokozódott az elmúlt két év során. Két, közelmúltban történt támadás során 13 török katonát, illetve 12 civilt öltek meg. |
Kalandos út
Visszatérve az utazásra: Kolozsvártól Bukarestig eseménytelenül zajlott a vonatút, másnap délben indultunk tovább Isztambulba alvófülkés szerelvényen. A vonaton több bukaresti fiatallal ismerkedtünk meg, ők is az Isztambul Téli Táborba igyekeztek. Hosszú beszélgetés, sörözgetés, majd alvás. Tudtuk, hogy felébresztenek a román–bolgár, majd a bolgár–török határon, de arra nem számítottunk, hogy a törököknél éjnek idején a hidegben sorban kell állnunk vízumért. Az ébresztés brutálisan történt: a török határőrök dörömböltek az ajtón, majd leszálltak a vonatról, de semmit sem mondtak. A járatosabbak tájékoztattak: le kell szállni vízumért. Az órámra néztem: hajnali 3 óra. Felöltöztünk, s beálltunk a sorba. Türelmesen. A várakozók kezében bolgár, román, magyar, amerikai, indonéz, holland, német, ausztrál útlevelek. Egyszer csak rám kérdez valaki: van török vízumuk? Azért állunk sorban, mondom. Ejnye-bejnye, csóválja a fejét, azért ott a másik sorban, a sötétség után kell sorba állni. Hirtelen a Ceauşescu-időszak jutott eszembe, amikor szinte mindenért sorba kellett állni, s egyesek valóságos sportot űztek ebből. Megkerestük a „sötétséget”, amely az Kapiküle elnevezésű határátkelő egyik épületét jelentette. Egy fénycsóvánál frissen borotvált úriember 12 dollárért vagy 10 euróért osztogatta a vízumokat: az öntapadóson törökül és angolul írta, hogy egy belépésre alkalmas, 30 napig érvényes vízum, amely a birtokosát munkavállalásra nem jogosítja fel. Ügyesen visszaálltunk az első sorba, majd arcunk tüzetes elemzését, és úti okmányunk eredetiségének vizsgálatát követően felszállhattunk a vonatra. Az egész vízumos cécó körülbelül másfél órát tartott, beleértve a vonaton bekövetkezett újabb vízumellenőrzést. Alig aludtunk vissza, hajnali 6 óra tájt jegyellenőrzés. Utazótársamat, Csoma Botondot felbőszítette az újabb ébresztés: magyarul adott hangot elégedetlenségének. Szerencsére anyanyelvét használta, ellenkező esetben megtörténhetett volna, hogy az első állomásnál leszállítanak bennünket a vonatról. Már nem tudtunk visszaaludni. Kint már pirkadt, szájtátva néztük Isztambul első épületeit: az európai oldalon levő, több száz vagy lehet ezer hektáron elterülő végeérhetetlen lakónegyedet. Képzeljük el a Fellegvárat, a Feleki-tetőt 15–20 emeletes tömbházakkal beépítve. És ez még egy teljes órán át folytatódott, míg reggel tíz óra tájt megérkeztünk az Isztambul európai oldalán levő Sirkeci vonatállomásra. Az első dolog, amire felfigyeltem, Atatürk emlékműve. Az Atatürk fejét ábrázoló, aranyozottnak látszó emlékmű alá török nyelven írott idézetet helyeztek el. Musztafa Kemal Atatürk (Gazi Musztafa Kemal Pasa – a gazi szó jelentése: hős) végigkísért egész Isztambulban: szinte mindenhol látni a portréját (kebabot és shaormát áruló gyorsétkezdében is), teljes alakú vagy mellszobrát. Nem véletlen: Atatürk a modern török állam megteremtője.
Atatürk-kultusz Törökországban
Atatürk Isztambulban halt meg, májbetegségben. Nevét azóta Isztambul nemzetközi repülőtere, az Aranyszarv-öböl felett átívelő egyik híd, a világ egyik legnagyobb gátja, stadion és még számos létesítmény viseli. Óriásszobrai minden nagyobb városban megtalálhatóak, de a kisebb településeken is gyakoriak az emlékművei. Képe ott függ a legtöbb közfeladatot ellátó épületben (iskolákban, hivatalokban), de gyakori a családi otthonokban is. Arcképe díszíti az összes pénzérmét és bankjegyet. A törökök „atyjukként” tekintenek Atatürkre, gyakran említik a következőképpen: Ata, azaz „apa”, illetve Ata’mýz, vagyis „apánk”.
Nem csak a török nép csodálja Atatürköt, jelentős külföldi méltóságok, diplomaták is elismerték munkásságát. Az egykori ellenség, Görögország miniszterelnöke, Eleftherios Venizelos 1934-ben Nobel-békedíjra jelölte Atatürköt, 1931-ben pedig Douglas MacArthur amerikai tábornok Atatürknél tett látogatása után nyilatkozta: „büszke arra, hogy Atatürk lojális barátainak egyike lehet”.
Atatürköt a számára épített, monumentális Anýtkabirban, Ankarában helyezték végső nyugalomra.
| A Wikipédia szerint Atatürk a török függetlenségi háború hőse (ezért kapta a Gazi nevet), a Török Köztársaság megalapítója és első elnöke. 1934-ben a Török Nemzeti Országgyűlés adományozta neki vezetéknevét, melynek jelentése: a törökök atyja. Pályafutását katonaként kezdte, az ő nevéhez fűződik a törökök Gallipolinál aratott győzelme és az aleppói 7. hadsereg sikere az I. világháborúban. A háború után erősen ellenezte a sčvres-i béke megkötését, mely csupán Anatólia egyes területeit hagyta volna meg a törökök számára. Az 1919–23-as török függetlenségi háború alatt fokozatosan kiszorította az országból a görög, olasz, francia és brit csapatokat, felszámolta a lázadásokat, eltörölte a szultánságot, majd 1923. október 29-én kikiáltották a köztársaságot. A köztársaság létrejötte után gazdasági, kulturális és szociális reformokat vezetett be. Ő volt az ország egyetlen politikai pártjának, a Köztársasági Néppártnak az elnöke, a parlament első házelnöke, az első köztársasági elnök és az első miniszterelnök is. Törökországban valóságos kultusza bontakozott ki már életében, mely a mai napig tart. Saját bevallása szerint a „kemalizmus” alapelvei a következők voltak: republikanizmus, popularizmus, nacionalizmus, etatizmus, szekularizáció és forradalmiság. A hadvezér 1922. november elsejével megszüntette a szultánságot, 1923. október 23-án pedig egyhangúlag megválasztott elnökként kikiáltotta a köztársaságot. 1924. március 3-án a kalifátus is eltöröltetett, így csökkent az iszlám befolyása az államéletre. Kemal elnöksége alatt a nőket egyenjogúsították, eltörölték a különféle címeket és titulusokat, ruházkodási reformot vezettek be, elfogadták a nemzetközi mérték-, szám- és időrendszert, a latin ábécét, egységesült az oktatás, szekularizálták az államot, illetve etatista gazdaságpolitikával fejlesztették a nemzetgazdaságot. A modern Törökország megalapításáért 1934-ben a Nagy Nemzetgyűlés ráruházta a megtisztelő Atatürk („a törökök atyja”) címet. |
A forgalom öl meg, nem a terroristák
Az állomásról házigazdánk lakásáig kalandos út vezetett. Cem SMS-üzenetekben irányított bennünket: váltsatok pénzt, de ne az állomáson, hanem a közeli utcában levő valutaváltónál, keressétek meg az Eminönü-Kadiköy kompot, az ázsiai oldalon keressétek meg azt a buszmegállót, ahonnan a 16B busz indul, üljetek fel, kivisz az autópályára, majd miután letér (ez kb. egy óra után következik be), kérdezzétek meg az utasokat, hol kell leszállni az Esentepe Taksi Duragi állomásnál. Ennyi. Mindezt egy 15 milliós metropolisban. Gyakorlott utazók lévén, hamar sikerült mindent megtalálnunk.
FOLYTATJUK
