label_szabadsag
1 USD 4.06  1 EUR 4.55  100 HUF 1.48
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Teton

« Vissza a főoldalra


Kalap

Mikszáth Kálmánnak ajánlva
Létrehozva: 2010. április 27. 03:17

Handó Péter



Pista bácsinak nem volt kalapja, de ha lett volna, otthon akkor sem ő hordja. Egy ideje vágyott egy pörge szélű fekete színűre, hátha az segít az ő nagy baján. Ki is nézett magának egyet. Ott díszelgett a közeli kisváros kirakatának próbababája fején. Délceg egy figura volt, s úgy nézett a festett szemeivel, hogy minden nőt megbabonázott. Legalábbis Pista bácsi így gondolta. Hozzá téve azt, hogy mégis csak a kalap teszi az embert.

Spórolásba is kezdett, a napi tíz fröccsöt visszaszorította ötre, de hogy ez odahaza ne tűnjön föl, már az utcájukra fordulás előtt oly szépen dülöngélt, mint aki tízet ivott. A sárvakarón is lezörögte a szokásosat, mielőtt a lakásba lépett. Hagyta, hogy leteremtsék a földig, vetkőztessék és elsegítsék az ágyig. Szuszogást és hortyogást mímelt. Közben a szeme sarkából próbálta kifürkészni, az asszonynál rendben van-e minden. Látta, hogy valami nem az igazi az előadásában, mert a perszónája túl sokat vakarászta a füle tövét, másnap meg, miután kiganéjozta és megetette az állatokat, a napidíját kevesebbre számította ki. Halkan meg is jegyezte:

– Többet szoktál, no… – mutatta a kérges tenyerét.

– Elmegy a…, mert olyat mondok. Tegnap már milyen disznómódon jött haza – ripakodott rá az oldalbordája.

– Hát… – nézett keservesen, szánalomra apellálva, de mivel az asszonya szeme szikrái egyre veszedelmesebben szóródtak, jobbnak vélte, ha szép csöndben eloldalog a maga késődélutáni útján.

Törzshelyén mélyebbet könyökölt a pultra, és a megszokottnál is savanyúbb volt a fröccs. A kalapra gondolt és számolt. Újra és újra számolt. Még a kocsmárosnak is feltűnt, hogy ez a nekibúsulás valamivel több és más, mint aminek a látványát megszokta, másfelől az öreg bútordarab mérséklettel iszik. Töltött hát magának is eggyel.

– No, isten isten! – nyújtotta koccintásra a pult fölött a poharát.

– Isten isten! – emelte a fejét és a naplementével felére apadt fröccsét.

A kocsmáros gyorsan, talán hármat sem nyelve leeresztette garatján a nedűt, Pista bácsi viszont épp csak belenyalt.

– Fenékig! Hát nem úgy illik?

– Úgy, úgy... – tette vissza a poharát a pultra.

– Beszéljünk róla? – s újratöltött.

– Most nem szeretnék.

– Maga tudja – keskenyedett el a kocsmáros tekintete. Beledöntötte a szájüregébe a szódamenteset, majd egyetlen nyeléssel leeresztette a gyomrába. Visszalépett a sörcsap közelébe.

Pista bácsi ezúttal a megszokottnál is tovább maradt. Nem akaródzott neki hazamenni. Ami viszont aggasztó volt, hogy inni se. Csak bámulta a pohár falára tapadt buborékokat és számolt. Aztán néha eldünnyögte az eredményt, kortyintott egyet, dacosan összehúzta a száját. Ilyenkor csakis a pörge szélű fekete kalapra gondolt. Meg arra, hogy kell neki. És minél előbb kell. Férfivá, úrrá akart válni. Aztán ismét számolásba kezdett. Végül a kocsmáros rászólt, hogy ideje mennie.

Maga sem tudta, mi húzza a lábát, de úgy ment a csillagokkal teleszórt ég alatt, mint aki tíznél is többet ivott. Valami meg tompán és erősen szorította a mellkasát az ő keserves világában, amely köré a ménnykű néha igazán becsaphatott volna egy kis rendet tenni. De olyan isten még nem akadt, amelyik igazságosan kimérte volna a jusst. Elcseszte. Különösen az övét.

Akkor szorult csak össze még jobban a torka, amikor feltűnt a sarokig elé siető. Hát még ezt is meg kellett élnie? – feslett fel benne a kalapra gondolás. Ám mivel néptelen volt az út, szégyenével magára maradt.

– Azt a disznó képit! Mindjárt olyan csúfságot teszek, hogy szájára vesz a falu – hallatszott az asszonyi ripakodás.

– Nagy ügy – dünnyögött az orra alatt. – Nagy ügy.

Egy pillanatra kidüllesztette mellkasát, hogy precedenst teremt, de összeszorult a szíve, még nem érkezett el az ő ideje. Majd, ha megveszi a kalapot, majd akkor. Kell az a kalap. Az teszi férfiassá a kimondását annak, ami néhány évtized alatt belészorult.

Visszagörnyedt és kimérten lépdelt az elébe iparkodó felé.

Az asszonya a karja alá bújt, s úgy vonszolta hazafelé, mintha háborúból, átlőtt lábakkal érkezne. Látszott, hogy ehhez minden erejére szüksége van, mert nyelvével nem perelt. Némán cipekedett, mint akire Pista bácsi szótlansága átragadt. Sietett az útról eltüntetni az urát, nem akarta, hogy kibeszéljék.

– Pista, Pista, hát kell ez nekünk? – sopánkodott az ágyra döntött férje lába előtt, bakancstalanítás közben. Aztán különös csöndben végezte a napi teendőit, vetkőztetett.

Hamarosan betöltötte a szobát a megszokott egyenletes szuszogás, hortyogás. Az asszony nézte az ura borostás arcát, s már maga sem tudta, miért is szeretett belé, mi köti még össze őket. Az eskü, hogy holtomiglan? Hol van már az, amikor még komolyan is gondolta?

A leszedett ruhák rendbetételébe fogott. Szortírozott. Mosóba. Még holnap jó lesz.

Pista bácsi a szeme sarkából figyelte hajlongó nejét, keblei hogy domborítják azt a vizitkét, amit egykor tőle kapott, s évekig nagy volt. Emlékek lepték el, a múlt szépségei. Szemét kinyitotta, felhagyott az alvás imitálásával. Felesége riadtan gyűrte a gelebébe a nadrágja zsebéből éppen kivettet, majd rátekintett. Lassan, kimérten fordult a fal felé. Horkantott, mint aki álmában ritmust vált. Újra szuszogott és egyenletes hortyogásba fogott. Mellkasára visszatelepült a súly. Már nem gondolt semmire, csak némán, befelé zokogott.

2010.






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap