Merítkeznünk kell a közös ünneplésből, és ki kell vinnünk a gyerekeket is, akik pár év múlva továbbviszik az ünnepet – mondja Péter László szociológus március 15-e közösségi jelentőségéről. Miután sokáig csak a templom védő falai között ünnepelhetett a magyarság Kolozsváron, egy évtizede közösségi ünnepeit immár a város közterein is megmutathatja-megélheti. A műsor évről évre ugyanaz: felvonulás a teológiától a főtérig, ökumenikus istentisztelet a templomban, Biasini-szálló, néhány éve esténként fáklyás megemlékezés Mátyás szülőházánál. A tömegben a visszatérők mellett új arcok is megjelennek, a közös ünneplés mindannyiukat megérint. Azokat is, akik úgy érzik, ráférne már egy kis újítás a forgatókönyvre. Az idén magyar vásár van a sétatéri kaszinóban, ma a Kaláka is fellép. Az unitárius kollégium elemistái közösen készültek az ünnepre: 260 gyermek csákót-kokárdát ragasztott, énekelt és masírozott. Március 15-ét kisebb-nagyobb közösségekben megünneplik: egy-egy osztályban, egyházközségben, vagy iskolai szinten, a faluban-városban, kultúrotthonban, kopjafáknál. A szűkebb körű ünneplés meghittségével vetekszik a nagyobb közösségben, köztereken megélt ünnep hangulata. Mit jelent a XXI. század kisebbségi magyarjainak az immár szabadon ünnepelhető március 15-e? Miért megyünk évről évre ki a térre, néhányan népviseletben, zászlókkal, többen kokárdásan? Erre kerestük a választ a szociológus, a történelemtanár, középiskolások és egyetemisták segítségével. |
