Amikor gyerekek voltunk, szívesen játszottuk azt, hogy vakok vagyunk. Beszorítottuk vagy bekötöttük a szemünket, és ízlelgettük, hogy milyen is lenne „világtalannak” lenni. Tettük mindezt annak a biztos tudatában, hogy amikor kinyitjuk a szemünket, újra ott lesz minden a helyén. Később aztán sokféle élettapasztalat hozta magával a sejtést, hogy a szem épsége, a nézés képessége még nem feltétlenül jelenti azt, hogy látunk is. Emberek mesélnek, a tévé mutat, a könyvek elvarázsolnak, és kétség fog el: vakok lehetünk ép szemmel, világtalanok látással. Lehet, hogy még mindig a gyerekkori játékot játsszuk, csak kissé másként? Egy kettőpontegyes új verzióban? |
