A nagy veszteséget, még ha nem is ér váratlanul, a maga egészében csak fokozatosan tapasztjuk meg az itt volt és többé már soha nem lesz itt, fájdalmasan jövőt formáló emlékezetünkben. Mert emlékezetünk újra és újra formálja veszteségtudatunkat. És az újra formálás fájdalma elveszített érékeink fölött tetőz. Ám akkor a legnagyobb, ha ezeknek az értékeknek az alkotóját, védelmezőjét s nem utolsósorban avatott tolmácsolóját kell immáron a rövidre záródó jelen mögül felidéznünk. Drága barátunk, remek kollégánk, a tudós, a publicista, a művész és pedagógus László Ferenc közéletünk bátor és következetes képviselőjének elveszítése ilyen fájdalommal vezet rá a megváltozhatatlan megélésére. Nem volt váratlan a veszteség, hiszen hosszú betegségét végig követve ért el a parancsszó, Kodály Zoltán Weöres Sándor versére komponált kórusát idézve, Egy jóságos kéz, rettenetes kéz, ellentmondást nem tűrő kéz parancs szava, Nó, gyere tedd le! |
