Monoton eső ezernyi apró cseppje verdesi a szélvédőt. Ennél angolabb időt el sem lehet képzelni. Amikor szaporábbra fogja, olyan hirtelen csapnak le a sorozatosan támadó záporfüggönyök, mint az óceán haragos, partot ostromló hullámai. Egy dombosabb utca alján valóságos patak száguldoz, liliputi tengert táplálva. Veszélyesek is lehetnek ezek a semmiből előáradt kérészéletű tócsák, számtalan helyen ki van téve a figyelmeztető tábla, mert bizony a motorházba is becsaphatnak. Ebben a cudar időben, az embernek önkéntelenül is a tiszta égbolt jut eszébe, fiatalos napfénnyel és édesded szellővel. És ha már az óceánt emlegettem, akkor azok a képek is előkerülnek az emlékezet ringatta hullámokon, amelyeket a Csatorna partján raktároztam el a szürkeállományba. Csatorna vagy maga az Óceán? A kettő közötti határ valahol ott húzódik, az angol partoktól keletre, ott ahol én is megfordultam. |
