A jellegzetesen erdélyi magyar suttogó kórusból tudtam meg, hogy néhány közéleti személyiség beadványt intézett a művelődésügyi minisztériumhoz, mondván, a Kolozsvári Állami Magyar Színház nem képviseli a közönséget. Azon tűnődöm, mennyire mást jelent a színház az ő számukra, mint nekem. Az ő számukra, ahogy most már évek óta gondolkodom az érveiken, a színház (és, gondolom, minden művészet) az a terület, amely a problémátlan szépséget mutatja fel, az illendő határok közé szorított, folyton a közönségre kacsintó, jólnevelt tehetséget. Az én számomra, éppen ellenkezőleg: a színház és minden művészet felkavaró, lüktető, örvénylő, provokáló, szüntelenül a határok felé törekvő, azokat ostromló jelenség és akció, úgy, ahogy Antonin Artaud leírja ragyogó esszéjében, a Színház és pestisben (1933-ban jelent meg, magyarul új időszámításunk kezdetén is, 1990-ben A Hét Az ész vallomása című évkönyvében). „Akárcsak a pestis, a színház is olyan válság, amely vagy halállal, vagy teljes gyógyulással végződik. A pestis éppen azért felsőbbrendű kór, mert tökéletes válság, vagyis nem következhet utána más, csak a halál vagy a teljes megtisztulás. Ugyanígy a színház is azért kór, mert olyan felsőbbrendű egyensúly, amely rombolás nélkül nem érhető el. Energiáit felszító önkívületre ösztökéli a szellemet; s végül megállapíthatjuk, hogy az ember szempontjából a színház hatása, akárcsak a pestisé, jótékony, mert hatására az emberek olyannak látják magukat, amilyenek, vagyis lehull az álarc, kiderül a hazugság, lelepleződik az erőtlenség, az aljasság, a képmutatás…” A művészet nem megnyugvás és kikapcsolódás, hanem nyugtalanság, űzöttség, keresés, kaparás. |
