Lejárt a második verespataki adventi alkalom. Az első annyira meghatott, hogy nem tudtam szabadulni a bűvköréből. Mikor nekiláttunk a szervezésnek, már éreztem, hogy itt valami nagyon különös dolog fog lejátszódni, de nem tudtam, hogyan. Az első élmény mellbevágó volt, szédítő, euforikus. A másodiktól féltem, mert attól tartottam, hogy a katarzist darabokra töri a rutin, hogy elmarad a mélyélmény, és helyét veszi a megszokás, hogy hirtelen foszlik szét a csoda, mint amikor megtudod, hogy nincs angyal, és csodát hívő lelkedből kitépik az ünnep varázsát biztosító hitet. Féltem a másodiktól, ezért nagyon figyeltem, nagyon készültem, nagyon hangoltam magam. És a csoda mégsem maradt el. Megvolt, ugyanolyan finoman, légiesen, tisztán, érezhetően. De mivel figyeltem, hát azt hiszem, most már többet tudok és akarok mondani róla. Azt akarom, hogy bemutassam, lépésről lépésre vezessek végig valakit mindazon, ami ott történik vasárnaponként, néha elemezve az eseményeket, máskor csak szavakba öntve az élményt. Mitől másak ezek az istentiszteletek, mitől valódibbak, mitől érzi az ember, hogy itt most tényleg valami olyan történik, amikor a szent megérinti a profán arcát, és átrajzolja azt? |
