Idén a Kolozsvári Állami Magyar Színház is csatlakozott az ATELIER 200 nemzetközi projekthez. A Bobigny-i MC93 színház által kidolgozott, már több UTE tagszínházban megvalósult projektben több mint ezer civil vett részt Európa-szerte. Több európai város után az érdeklődők Kolozsváron is részesei lehettek a rendezvénynek: március 28–29-én színházi workshopra került sor. Albu István, Andreea Iacob, Molnár Levente és Sinkó Ferenc irányításával a résztvevők számára elmosódtak a határok színház és közönség között.
Első mozzanatként antik görög kórust formált a csapat. A tömeg szorosan a karvezető köré gyűlt, elkántálták eredeti nyelven az Antigonéból kiragadott részletet: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb”. Aztán a második és harmadik karvezető köré állva, elismételték a szöveget suttogva, majd, lúdbőrt is előcsalogatóan, kiáltva. Hihetetlen hatást váltott ki ennyi ember egyszerre való mozgása, hangereje. Ugyanezt az egységet érzékelhettük a kommunista korszakot idéző tömegjelenetben. Az „Am cravata mea, sunt pionier” dallama betöltötte a színházat, a ritmusra dobbanó lábak, az egyszerű koreográfia, a fegyelmezett mozgás az egykori rendszer szigorú keretei közé röpítettek vissza, ezúttal azonban játszva, kényszer nélkül menetelt a társaság, remekül szórakozva, élvezettel eltöltve minden percet. Még a program lejárta után is felcsendült egy-egy hangfoszlány a fülbemászó melódiából.
Panaszáradat  |
A műhelymunka második napján játszva folyt tovább az ismerkedés, és a színpadon való mozgás sem feszélyezett már senkit. Az Örömóda latin szövege töltötte be a teret, és mindenki a saját „országába” léphetett, kiválasztva egy-egy kisebb színes fénykört a színpadon. Az előző napi diktatórikus jelenettel szemben ez teljesen kötetlen volt, kiemelve az egyént a tömegből. A záró mozzanat szintén az individuumra fektette a hangsúlyt: öt-öt panasszal állhattak a résztvevők a kamera elé. A többség a bicikliutak hiányát, a gyenge tanügyi rendszert, az egészségügyi ellátást, a környezetrombolást vagy az intoleranciát kifogásolta. A panaszáradat után újra közösséggé kellett formálódni, a színpadon a vasfüggöny mögé zárva közösen kellett az öt legrelevánsabb pontot kiválasztani. Kisebb káosz alakult ki, szétesett a két nap alatt összekovácsolódott csapat, szóba jött a közös megegyezés, a szavazás, de a vezéregyéniségek habozás nélkül osztogatták az utasításokat. Egyértelműen egy társadalom lekicsinyített mása rajzolódott ki: a vezetők mellett megjelentek az írnokok, akik összegezték a kiválasztott pontokat, a csendes figyelők, akik megfontoltan szavaztak, az érdektelenek, akik annak ellenére is nyújtották a kezüket, hogy nem tudták, épp miről van szó, és a kívülállók, akik félrevonultak és elfoglalták magukat, elkülönülve a társaság zömétől.
A résztvevők rengeteg tapasztalattal, élménnyel gazdagodtak a workshop két napja alatt, megérezhették, milyen színésznek, egy csapat tagjának, önrendelkező egyénnek lenni. „A görög részt szerettem, mert ott megéreztem, milyen egy közösség. De tetszett a kommunista éra koreográfiája, mert gyerekkoromban én is ezeket csináltam, és gyűlöltem őket. Most szabadon, kedvemre, kényszerítés nélkül egy játék része volt” – mondta el Gergely Zsuzsa résztvevő.
„Számomra az előny az volt, hogy civilek voltak, nagyon természetesek voltak, látszott rajtuk a kíváncsiság, hogy felszabadultan jöttek, nem voltak elvárásaik. Nekünk sem voltak elvárásaink, és ettől lett nagyon jó” – nyilatkozta a színpadi mozgást felügyelő Sinkó Ferenc, majd hozzátette: „úgy éreztem, hogy első pillanattól megtaláltuk a közös hangot, és jól éreztük magunkat. Annak ellenére, hogy voltak dolgok, amelyektől egy kicsit tartottunk, meglepően jól sült el.”
A workshopot Makkai Bence dokumentálta. A fényképeket és a kisfilmet egy április végi kiállításon tekinthetik meg az érdeklődők.
