– Hogyan emlékszel az első kolozsvári fellépésedre?
– Elég érdekes volt. Ez az egyik első állomása volt annak az erős kéthetes turnénak, amelynek Bukarest volt a végállomása. Itt egy vita nyomán (az LGT-koncertjéről a román szervezők hangfelvételt akartak készíteni – szerk. megj.) örökre kitiltottak Romániából.
– Zalatnay Sarolta, Kovács Kati, Katona Klári, Zorán, Komár László… A névsort még hosszasan lehetne folytatni azokkal, akiknek több nagylemeznyi slágert írtál. Mennyire személyre szabottak ezek a dalok?
– Hát, igyekeztem. Kétféle megközelítés létezik. Az egyik, amikor a zeneszerzőt felkérik, és ilyenkor kizárólag az őt felkérő énekes lebeghet a szeme előtt. A másik, amikor az énekesek kész, már mások által előadott dalt választanak. Magdi is énekel olyasmit, amit nem neki írtam, de átlényegíti saját magára. Ha megkér, hogy írjak neki egy dalt, akkor nem lehet a fiókban turkálni és odaadni neki egy Zorán-dalt, mert az már kész van, és Zorán még nem kopog az ajtómon. Mert ő egy másik világ.
– Utólag nem sajnálod, hogy olyan sok jó dalt másoknak adtál?
– Nem, hiszen azok a dalok nekik készültek. Persze, az élet ennél bonyolultabb, ezért volt olyan, akivel megbántam, hogy együtt dolgoztam. De én is már énekeltem másnak írt dalaimat. Például a nyolcvanas években a Kern Andrisnak csináltunk egy lemezt, majd évekkel később elkezdtem énekelni róla a Kézen fogsz és hazavezetsz című dalomat. Aztán fölkapta a Csík zenekar. Ilyen kiszámíthatatlan a dalok sorsa.
– Közismert, hogy a Magyar Dal Napját te kezdeményezted. Miért tartottad fontosnak az év egyik napját ennek szentelni?
– Félelmetesen nagy dalkincsünk van, és a legnagyobb része nem hallható sehol. A rádiók, beleértve a közszolgálatit is, játszanak valamennyit, de csak az általuk kiválasztott néhány előadótól. Így sikerült saját magunkat kiszorítani saját magunkból. Színházi emberként olyan dalok is a kezembe kerülnek, amikkel zenész létemre sosem találkoznék. Versmegzenésítések, sanzonok, magyar nóták, ez mind a mi múltunk. 50 éves lassan az első Illés-szám, ahonnan én számítom a magyar rockzene kezdetét. Ennek a fél évszázadnak a dalait alig-alig halljuk és ismerjük. Közben meg azt hallom, hogy a magyarországi rádióadók többségéből ömlik a szemét. Nem az az én problémám, hogy nem szeretem azt, amit ma írnak. Sőt. De valami hihetetlen ízlésfacsar van az agyakban. Azt gondoltam, hogy el kéne valamit indítani annak érdekében, hogy foglalkozzunk a saját kincseinkkel, hogy egy kicsit becsüljük már meg magunkat.
– Elképzelhető hogy ez Magyarország határain túlnőjön? Hiszen itt Kolozsváron vagy Székelyföldön is születnek magyar dalok.
– Én ezt tökéletesen megértem, de szerintem ezt a rendezvényt nem kell exportálni, mert abban a pillanatban belefolyik a politika. Márpedig ezt a határokon belül sem könnyű megúszni.
– Nagy örömhír az LGT rajongói számára, hogy a zenekar februárban ismét színpadra lép. Mire számíthatunk, lesznek-e új dalok?
– Én írok új dalokat, de nem az LGT-nek. Azt sem tudjuk, hogy szorítsuk bele a műsoridőbe a régi dalainkat. Maratoni koncertet akartunk, de nem lehet, mert elmegy az utolsó metró. Így is egy csomó dalt kell kiszorítsunk, úgyhogy nem kell nekünk most új dalt írni.
