– Novák Péter ismert és elismert, ugyanakkor ízig-vérig rendhagyó művész. Hogyan éli meg ezt a különösséget?

– Ami az egyiknek különös, az a másiknak természetes. Lenyűgözve nézem, és őszinte rajongója vagyok az autószerelőmnek, aki lehetővé teszi, hogy néhány órán belül már Kolozsváron próbálhassak. Ahány ember, annyi univerzum... Amúgy sokkal inkább hiszek a közösség erejében, mint az egyéni teljesítményben. Tapasztalataim szerint az igazi erő a kollektív tudatban, és annak „alattijában” lakozik.

– Milyen elképzelésekkel közelítette meg a művet, milyen elvek szerint alakította ki koreográfiáját?

– Az elveket, az ötleteket munkatársaimmal, Bagó Bertalan rendezővel és Molnár Éva koreográfussal közösen vázoltuk fel, ami a munkafolyamat egyik legizgalmasabb része volt. Álmodozni ugyanis jó. Ilyenkor eltűnnek a titulusok, a struktúra, de még a realitás is, mindenkinek agymenése van. Aztán értelemszerűen rendet raknak a pragmatikus elemek, de a jótékony káosz nélküli fegyelemben semmi kreativitás nincs. Ez a varázslatos különbség a színházcsinálás és a frottírzokni-gyártás között, bár – főleg manapság – mindkettő termék. Visszatérve a kérdésre, én például mindent, a zenét, a dalok szövegeit és a mozgást is valamiféle festményként látom először, hatalmas vásznon megelevenedő képnek. Aztán lassan összeáll a fejemben egy egész galéria. Ilyenkor már valódi alkotásokat, fotókat, filmrészleteket is gyűjtök, hogy a színészek, énekesek, táncosok követni tudják az asszociációkat, honnan indultam, hova szeretnék megérkezni a társulattal. Aztán valami lesz az úton, kis szerencsével pedig várnak bennünket a pályaudvaron. Ennyi. Dolgozik bennem a szövegkönyv, a rendezői koncepció és a gondolat, mert azt egyetlen lépés sem képes helyettesíteni.

– Miben különbözik ez a Báthory Erzsébet a történelem legendás nőalakjaitól?

– Báthory korának bulvárhőse, egy koncepciós per áldozata. Csakhogy a rémhírterjesztés, a hazugságáradat, a kreált események anno olyan alaposan sikerültek, hogy ez a ,,címlapsztori” lassan négyszáz éve téma, mondhatnám kereskedelmi televíziók hírszerkesztői tanulhatnának a korabeli vádlóktól... Miklós Tibor darabja éppen erről a tényről kívánja lerántani a leplet, de egy afféle oknyomozó krimi stílusában, tehát spriccelő artériák és sápatag szűzleányok vegzálása nélkül is ígér izgalmakat. Sőt, minden különösebb aktualizálás nélkül fedezhetünk fel napjainkra rímelő fordulatokat, pusztán a valós történelmi háttér felelevenítésével. Nincs új a nap alatt, számtalan maszkja mögött egyetlen arca van a hatalomnak, és az irtóztató.

– Mondana-e valamit önnön ars poeticájáról?

– Igen: a cselekvés szabaddá tesz.

– Milyen látványelemei lesznek a produkciónak? Mit üzenne a kolozsvári közönségnek?

– Vizuális alapú kultúrkorszakba léptünk: a szem minden más érzékszervet maga mögött hagyott, információink jelentős százalékát a látásunkkal szerezzük. Mega, giga, virtuális teremtett világok tűnnek életszerűnek, nincs többé elképzelhetetlen. A helyzet azonban az, hogy ezt az önkifejezési formát, lényegesen élhetőbb léptékben – nem feledkezve meg az észleléseket feldolgozó agyunkról – ismerték már a XVI. század végén, és a keresztségben az opera nevet kapta. Zene, ének, tánc, szcenika a cselekmények szolgálatában, akinek ez nem elég a katarzishoz, az forduljon szakemberhez! Komolyra fordítva a szót, a színház a kiválasztás és a kiválasztódás helye, ahogy Latinovits Zoltán fogalmazott, gondolkodni, szembesülni, megérintődni járunk elsősorban színházba, a szórakozás hálás, de szekunder tényező. Ezt minden közönségnek üzenem. Kolozsvár magyar lakosainak pedig azt, hogy csodálatos színházuk van, tele csodálatos emberekkel, beszéljünk prózáról, vagy zenés előadásról. Szeressék, támogassák őket lehetőségeikhez mérten, mert tehetségük, munkabírásuk önöknek szól. Persze, ha jól végeztem a munkámat, ennek az előadásból is ki kell derülnie, ehhez azonban meg kell nézni. Nyilván lehet kultúra nélkül élni, de semmi értelme...