– Nagyon örültem a kolozsvári meghívásnak! Bár kicsit késésben vagyunk, mert szerettünk volna 30 évvel ezelőtt is itt lenni, de akkor egyirányú volt az út. Sajnálom, hogy nem a Főtéren játszhattunk, de a filmfesztivál miatt foglalt volt. A nappali fényben a színpadi megvilágítás sem érvényesülhetett, de a lényeg, hogy aki itt volt, jól érezte magát.
– Mit gondolsz, a régi dalaid ma mennyire időszerűek, állnak-e még a „kőfalak”?
– Ezek a dalok Horváth Attila szövegíró barátom jóvóltából ugyanarról szólnak, mint 40 éve. „Csak az évek múltak el, a többi nem...” A kőfalak sajnos mindig is állni fognak. Ha egy részüket sikerül is lebontani, nehéz elképzelni, hogy egyszer végleg leomlanak.
– A Korál hard-rock dalait hallgatva szinte hihetetlen, hogy pályafutásodat a 60-as évek végén a Neotonban kezdted…
– ... csakhogy akkoriban még híre-hamva sem volt a diszkónak és az Éváknak. Az Illés–Omega–Metró beat-triumvirátusa után az Ős-Neoton már a második generációhoz tartozott, ahhoz, amelyik Woodstock dalain nőtt fel. Olyanokat hallgattunk, mint a Deep Purple, Uriah Heep vagy Led Zeppelin, tehát nem beatet, hanem sokkal igényesebb zenéket. Szerencsém volt, gimnazistaként már ismert együttesben játszhattam, a Neotonban. Slágeres popzenét, mint a legtöbben. Egy afrikai turnéból hazatértve láttuk, hogy az LGT megalakulása teljesen átrendezte a magyar rockmezőnyt, így a Neoton basszusgitárosával, Som Lajossal úgy döntöttünk, mi is keményebb rockot játszó új zenekart alapítunk. Így született meg a Taurus, a legendás gitárkirállyal, Radics Bélával. 1972. május 1-én mutatkoztunk be.
– A Taurus a hanglemezkiadó számára fekete báránynak számított, csak két kislemeze jelenhetett meg…
– Így van, de mivel a Taurusban már nemcsak billentyűs voltam, hanem zeneszerző is, az ott írt dalaim jórésze évekkel később felkerült a Korál első nagylemezére.
– A Korál második albuma már líraibb, dallamosabb...
– A Korál mindig kétfajta stílust képviselt: egy kemény hard-rock vonalat és egy lírait. Ötvözetük adta az egyedi Korál-hangzást. Amennyire változott körülöttünk a világ, annyira változtunk mi is, és ezt a lemezeink tükrözték.
– A 80-as évek második felében inkább szólóztál?
– Akkoriban leállt a magyar rockmezőny javarésze. A monopolhelyzetben levő hanglemezgyár és közmédia alakított új zenei színteret semmitmondó popdalokkal, bárgyú szövegekkel, pálmafás díszletekkel. A mi mondanivalónknak nem sok szerep jutott. Ráakadtam a Sárvár melletti Sitkei kápolnára, amit a mellette szervezett rockfesztivál bevételéből sikerült felújítani, rendbetenni. Filmzenét írtam, hangszeres szólólemezeket készítettem, a Regisztert és kettőt klasszikusok feldolgozásaival. A 90-es évek vége felé visszatért a rockzene, a Korál is újra színpadra állt.
– A 60. születésnapodra megjelent egy duett lemez, a Hazafelé című dalt együtt énekeled egy erdélyi sráccal. Mit gondolsz az utánpótlásról?
– Nagyon sok tehetséges ember van a mai világban, így László Attila is, akivel az RTL Klub hozott össze. Sokáig titok fedte a dal szövegíróját, csak tavaly, a Sportarénában tartott koncertemen derült ki, hogy a lemezen feltüntetett Rusz László nem más, mint Hobo, aki először és utoljára elénekelte velem a közös dalunkat. Sok a tehetséges fiatal, de igazságtalannak tartom, hogy míg korosztályomnak több évtizedet kellett alkotnia a hírnévért, addig a pályakezdő megasztárosok és x-faktorosok 3 hónapnyi kiemelt reklámlehetőséget kapnak, ráadásul Demjén, Balázs Fecó, Máté Péter slágereivel. Aztán két év múlva már senki sem emlékszik rájuk. Van pár kollégám, aki időközben vacsoracsatázott, korcsolyázott és zsűrizett. Én örvendek, hogy sikerült megmaradnom hiteles zenésznek, akit a dalaiért kedvelnek.
