A hangverseny első felében Maurice Ravel egyedi művészetében gyönyörködhetett a közönség. Ravel Pavane egy infánsnő halálára című zenekari művében a kürtökön szólal meg először a fájdalmasan szép téma. A hullámzó dallamvonalakban megfogalmazott szertefoszló emlékeket a mélabús oboa, a szomorú fagott, a fátyolosan sejtelmes hárfa, az éteri hegedű és a mélyen búgó fafúvósok idézik. A kompozíció ünnepélyes-bánatos érzelemfoszlányait a zenekar árnyalt színekben tolmácsolta.

 Ravel G-dúr Zongoraversenyét Alina Bercu fiatal zongoraművész előadásában hallhattuk. Az igen mutatós concertóban a spanyolos-dzsesszes, a katonásan energikus és a lírikus karakterek váltogatása, a bonyolult ritmusok, az erő és virtuozitás okozhat fejtörést előadójának. De a törékeny alkatú, tehetséggel megáldott Alina Bercunak, – aki már hetedhét határt bejárva, világszerte mindenhol örömet szerzett előadásával – nem okozott cseppnyi gondot sem, hisz mindaz, ami másnak nehéz lehet, nála játszi könnyedséggel, magától értetődő természetességgel szólalt meg. Muzikális, sokszínű interpretációjában külön pozitívumként említeném a technikai precizitást és a szép tónust. A közönség elismerő tapsát a ráadásként játszott Debussy Reflets dans l’eau és Mouvement című zongoradarabjával köszönte meg.

Misha Katz, az orosz születésű, Franciaországban élő zseniális karmester nemhiába kért tökéletes csendet Sosztakovics XI. Szimfóniájának megkezdése előtt, hisz ami következett, az teljes elmélyülést, tökéletes átélést kívánt. Sosztakovics, Szolomon Volkovval megosztott visszaemlékezéseiben elmeséli, hogy a családban sokat emlegették az 1905-ös orosz forradalom borzalmait. A zeneszerző csak a forradalom után született, de a felnövő gyermek képzeletére mélyen hatottak a véres történetek. Leginkább az a történet hatotta meg, amelyre így emlékezik: „1905-ben szánkón húztak egy halom meggyilkolt gyermeket. A fiúk egy fán ültek, és nézték a katonákat, a katonák pedig lelőtték őket – csak úgy szórakozásból. Majd rárakták őket egy szánra, és elmentek. Egy szán megrakva gyermekholttestekkel. A gyermekek pedig mosolyogtak. Olyan hirtelen ölték meg őket, hogy nem volt idejük megrémülni.” Sosztakovics a XI. Szimfóniájának keletkezéséről így vall: „1957-ben írtam, és jóllehet az alcíme 1905, jelenkori eseményekkel foglalkozik. Azokról az emberekről szól, akik megszűnnek hinni, mivel a gonoszság pohara kicsordul.”

 Szerintem, Sosztakovics zenéje azoknak is sokkoló lehetett, akik semmit sem tudtak a szimfóniáról, hisz a letaglózó drámaiságot mindenki kiérezhette belőle. Azok pedig, akik már megtanulták, hogy Sosztakovics zenéjében a „sorok között kell olvasni”, megérezték a mű jelenbe kiáltó vészjelét! Sosztakovics szimfóniájának sűrű zenekari szövetében a mélyvonósok a borúlátás, a gyötrelem kifejezői. Zaklatottságuk egyre fokozódik, míg robbanó erővel teljesedik ki a zenekaron, az emberi sorsokat megpecsételő, elviselhetetlen hatalmi erők elleni küzdelem jelképeként. A szomorú melodikájú rövid betétek egy nyugodtabb jövő reménysugarát keltik, de a reményt béklyóba szorítja az aggodalom, a félelem. A tenni vágyás és az ökölbe szorított kéz lelki viharát az izgatott, idegtépő zenekari fugato szuggerálja. A katonabakancsos menetelők, a hernyótalpas tankok filmkockaszerű megidézése elnyomja a zene hazafias felhangjait. Az angolkürt (Hary Noémi) csendes, szívbemarkoló lamentója az igazságtalanul szenvedőkért szól, és az emberiséget eltipró, mindenkori diktatúrák áldozatait siratja.

Hogy Sosztakovics zenéje üzenet a mának, és hogy a Misha Katz vezényelte zenekar szuggesztív tolmácsolásában a közönség mindezt mennyire érezte át, arról az a mély és hosszú csend árulkodott, ami az utolsó hang és a taps felzúgása között telt el.

(Felhívjuk a koncertlátogatók figyelmét, hogy a nagypéntekre való tekintettel, a filharmónia e heti hangversenyét csütörtök este tartja).