Így még sohasem jártam, pedig 2006 óta tagja vagyok mind a Vendégszerető Klubnak (www.hospitalityclub.org), mind pedig a Kanapészörfölőket (www.couchsurfing.org) tömörítő szervezetnek: nem sikerült ingyen szállást intéznem. Pedig a fapados légitársaság rendkívül olcsó repülőjegye (most a BlueAir – www.blueairweb.com segített, amely nemrég Kolozsvár–Dublin járatot indított), a turisztikai attrakciók ingyenes látogatása mellett, utazásaim alapanyaga a térítésmentes szállás. Két nappal indulás előtt kisebb pánik lett úrra rajtam: írtam a katolikus egyháznak, a blogomon kértem segítséget, dublini ifjúsági szervezetekkel vettem fel a kapcsolatot, írtam az írországi magyarok (www.iranyirorszag.com) honlapjára. Végül utóbbi, s egy különleges kolozsvári kapcsolat segítségével sikerült szállást találnom, és nem is akárhol: négy napot az ország dél-keleti és dél-nyugati részén töltöttem egy festői szépségű környezet közelében lévő, lakosztályként is használt négycsillagos szállodában (köszönöm, Andi!), hármat pedig a főváros központjában egy kiváló, több mint száz négyzetméteres lakosztályban. Tehát már jól indult minden.
Ha nincs a BlueAir járat, nem megyek
Ilyen körülmények között már az sem zavart, hogy a BlueAir járat megállt Bukarestben, s felszállt a többi utas. Akárcsak egy buszra. Na, de milyen utas: azt hiszem, egy-két látható kivétellel én voltam az egyetlen turista a gépen, ugyanis mindenki dolgozni ment. De milyen munkát vállalni? Ez lerítt, főleg a viselkedésről. Aludni is sikerült egy kicsit a gépen. Főleg álmodni: tengerpart, a sziklákhoz csapódó, habzó „szájú” hullámok, csodálatos zöld balzsam a természet részéről. Gyógyír a léleknek, szellemnek. A landolás ébresztett fel és rá a valóságra: közel öt órás buszozás vár rám Dublinból az ország dél-keleti részén lévő Cork városába. De addig még két órát kell várnom. Ekkor ötlött fel bennem: szerencse, hogy a BlueAir fapados járatot indított az ír fővárosba, egyébként nem lett volna lehetőségem ide jönni. A reptéren Sanyit ismertem meg, a taxikat irányítja. Meséli, hogy az ilyen állásokat szinte kizárólag bevándorlók töltik be. Ugyanezt mondta néhány nappal később Dublinban a másik Sanyi, a székely (blogja itt olvasható: www.szeklermen.freeblog.hu), aki több éve az ír főváros egyik szállodájában dolgozik. Azt hiszem, csak egyetlen kollégája ír. (Ja, és olvas is... Ír. Mármint, hogy ír nemzetiségű...) Ugyanezt tapasztaltam más szállodákban, vendéglátó egységeknél is, amiről elsőre London, de aztán a többi európai főváros jutott eszembe. A szállodás Sanyi mesélte, hogy az írek a gazdasági válság ellenére sem vállalnak „ilyen” munkát. Arról is beszélt, hogy adott pillanatban felmerült a kérdés: vagy felvesznek valakit, s nekik csökkentik a fizetésüket, vagy a recepciós munka mellett alkalomadtán vállalnak szobatakarítást s kisebb ügyintézési munkákat is. Utóbbit választották.
A busz indulása előtt a szentegyházi illetőségű Lázár Bettivel ismerkedtem meg: Corkba igyekezett ő is, éves szerződése van gyermekgondozásra egy ír (ők is olvasnak) családnál. Alkalmunk adódott megcsodálni a varázslatos zöld tájat is. Elvégre van helye az erdőnek, tisztásnak: a CIA World Factbook szerint a 70 ezer négyzetkilométeres országban csak 4,6 millióan laknak. A polgárok 40 százaléka Dublintól maximum 100 kilométerre él. A fővárosban hivatalosan csak alig 1 millió fölött élnek, a valós szám viszont 1,3 millió körül mozog, ha figyelembe vesszük a külvárosokat is. Ehhez képest Románia 238 ezer négyzetkilométer, lakossága 22 millió. Míg Írországban egy négyzetkilométerre alig 60 lakos jut, addig nálunk ugyanennyi területen 100 személy lakik. A zöld szín, a természeti szépségek lelki balzsama végigkísért egész írországi utamon.
Vigyázz!!! Belénk szalad a másik kocsi!
A bal oldali közlekedést sokkal nehezebb volt megszokni, mint a zöldet árasztó tájat. A bal oldali közlekedés már az elején „kiakasztott”: észre sem vettem, hogy Andi várandós, sőt még azt sem, hogy a hátsó ülésen egy elbűvölő kutyus csücsül. A sötétzöld BMW bal első ülésén a jobb talpammal (de „vészhelyzetekben” sokszor a ballal is) szinte folyamatosan nyomtam a „féket”, s időnként figyelmeztettem Andit: Vigyázz!!! Belénk szalad a másik! Amikor pedig gyalogosan vágtam neki Corknak vagy Dublinnak, akkor a jobb öklömet összeszorítottam, hogy a járdáról lelépve azonnal arra nézzek előbb. Autópályán néhányszor mondtam is Andinak: ügyelj, mert szabálytalanul, a jobb oldalon előzöl... Holott dehogy...
Amikor a szállásra értem (a Blarney községhez tartozó Tower faluban létesített golfpálya és üdülőtelep luxusszállodájának egyik szobájába), majdnem elállt a lélegzetem: a csillogástól, de a rengeteg zöldtől is. A gazdasági növekedés csúcsán Írországban számtalan golfpályát és klubot létesítettek, némely esetben több ezer (esetenként akár 10 ezer) eurót kellett lepengetni csak azért, hogy valaki tag lehessen. A válság beálltával viszont a golfpályák köré létesített 4 csillagos luxusszállodák szobáit, lakosztályait kiadják a tulajdonosok, csakhogy menthessenek valamit a befektetett pénzből. Apropó, válság: Dublinban a turistabuszon például a sofőr beszélt a nevezetességekről, nem volt külön idegenvezető... Más: a fővárosban a turisztikai iroda regionális osztályán például nincs recepciós. A helyiségben egy üres szék, telefon és egy neveket és számokat felsorakoztató papírlap fogad: magadnak kell felhívnod az irodabelieket, megszüntették az ügyfélszolgálatot...
Lélegzetelállító tájak és... csitrik
Nem sokáig csodáltam a szállásomon és körülötte lévő csillogást, ugyanis két órás alvás után máris indult a túra: Trixy (hivatalosan Trixie), a kutyus felpattant a hátsó ülésre, s irány a tengerpart! Előbb Garretstown, majd a csattanó: Old Head of Kinsale. Bármennyire csodás volt a táj, elszomorított, hogy a festői szépségű félszigetre nem lehet bemenni, mert magán golfpálya működik. Nekünk kisebb trükkel sikerült bejutnunk. Utólag tudtam meg, hogy Free Old Head of Kinsale néven csoport működik a Pofakönyvben (Facebook), amely azért kampányol, hogy bárki megcsodálhassa a természet ezen csodáját. Szomorú, hogy csak a kiváltságosok, a gazdagok számára fenntartott hellyé válhat egy természetvédelmi terület és természeti csoda.
Buli következett Cork városában. Ismét egy meglepetés: ultra miniszoknyás lányok. Nem, nem ez volt az ijesztő, hanem az egész szerelés: igen magas sarkú cipő, a tangát szinte láttató miniszoknya, a mellekből többet mutató, mint amennyit elrejtő melltartó és blúz vagy egybe ruha, tonnányi alapozó, szemhéjfesték, szempilla keményítő, szemöldökfesték. Ha valamelyik kis csitrire ráöntött volna valaki egy vödör vizet, azonnal vegyi szennyezést jeleztek volna a környezetvédelmi hivatalnak. Ez mind semmi: Dublinban a St. Stephen’s Green park bejáratánál vártam Sanyit, azaz Szeklermant, amikor egy kocsiból több lány szállt ki, odajöttek mellém, viháncoltak, vihogtak, hangoskodtak, kezükben cigi és dobozos sör. Arra lettem figyelmes, hogy valami folyik a cipőm mellett. Nem túlzok: simán felhúzták az amúgy is kicsi szoknyájukat, s VIZELTEK. Sanyi azt mondta, ez mind semmi: múltkor egy tinédzser lány odakakált a szálloda folyosóján lévő egyik székbe. A biztonsági kamerán utólag látták, amint a csaj elvégzi a nagy dolgát, egy terítővel kitörli a fenekét, s lelép. Ilyenek voltak ezek a lányok is. Azt tapasztaltam, hogy ez a hangos kisebbséget jelenti, ugyanis más szórakozóhelyeken és az utcán kevés ilyen kirívó esetet találni. Ott élők elmagyarázták: a 90-es évek elején, de főleg a közepén kezdődött hatalmas gazdasági növekedésnek köszönhetően ennek a generációnak minden megadatott, a szülők pénzt pumpáltak a zsebükbe. Bármennyit. Ugyanakkor a hét közbeni stressz, de főleg az elvárásoknak és a környezetnek való megfelelés kényszere, a pénz és karrier orientált kapitalista társadalmi berendezkedés miatt bekövetkezett feszültséget ezek a lányok a jóérzést, a jólneveltséget, és a nőiességet mellőző viselkedéssel vezetik le. Hmmm... Hajnalra a lányok annyira berúgnak, hogy valósággal fetrengenek a földön. Ilyet először 2006-ban láttam Londonban – a rendőrség tehetetlen volt, valóságos jelenséggel találják szembe magukat ők is.
Templomban kocsma, vendéglő és diszkó?!
Sok minden meglepett Írországban, s ezek között a hatalmas reggeli is ott volt, a híres Irish breakfast: ökörszem (kettő), kolbász (kettő), véres és májas – íresen. Andi élettársa, Denis érdeklődéssel nézte, mennyit bírok megenni belőle. Közben az észak-írországi politikai helyzetről beszélgettünk. – Nem lenne rossz ötlet létrehozni az Erdélyi Felszabadító Hadsereget – mondta viccesen. Megállt az eszem akkor is, amikor egyik este a fő sétálóutcán lévő (Grafton street) Bewley’s Caféban meg akartam dicsérni a pincért, s kértem, jöjjön a főnöke. Mihelyt meglátta rajtam a Kolozsvári Magyar Napok pólót, azonnal magyarul szólt hozzám. Eddig semmi különös. De kiderült, hogy kolozsvári, mi több, a Monostoron lakott! Csakhogy Nagy Zoltán nem a 3-as, hanem a 21-es általánosba járt...
A legnagyobb meglepetést viszont más jelentette: Dublinban az első utam természetesen a turisztikai irodához vezetett. Pontosabban vezetett volna, mert egy templomban kötöttem ki. Nem imádkozni szándékoztam, hanem információkra volt szükségem. Érdekes módon, a templomban minden kérdésemre válaszoltak, de nem a katolikus egyház, hanem a dublini turisztikai iroda képviselői: a Suffolk utcában található Szent András- templomot ugyanis... átalakították, s itt működik a regionális és helyi turisztikai iroda. Ilyesmit először 1996-ben láttam Hollandiában: ott viszont nem irodahelyiségekké alakítottak át néhány templomot, hanem lakrészeket létesítettek Isten házában. Még meglepőbb az volt, hogy a Jervis és a Mary utca kereszteződésénél lévő templomot bárrá, kocsmává, vendéglővé és diszkóvá alakították át. Igaz, a befektetők pénzén ízlésesen és esztétikusan restaurálták, de azért mégis enyhén szólva furcsa volt, hogy valaki a (volt) templomban Guiness sört iszik, az alagsorban pedig táncring várja a szórakozni vágyókat. Megtudtam: pénzhiány miatt a katolikus egyház nem tudott restaurálni néhány templomot, így azokat magánbefektetőknek adták át.
A furcsaságok közé tartozott az is, hogy Írországban legkésőbb fél háromkor bezárnak a szórakozóhelyek – csak nagyon kivételes esetekben és helyeken tartanak későbbig nyitva. Nálunk szabadabb az élet: hajnalban az első trolival megyünk haza... Pedig fölösleges olyan hamar bezárniuk, mert a férfiaknak van miből válogatniuk, a nők viszont nehezebb helyzetben vannak: állítólag a statisztikai adatok szerint (ezt egy idegenvezetőtől tudom) Dublinban 1 férfire négy nő jut...
Érdekességként éltem meg a kétnyelvű táblákat. Nem tudom pontosan, miért is van ezekre szükség, hiszen mindenki angolul beszél. Igen ám, de a hagyományőrzés jegyében szinte mindent írül (Gaelic) is kiírnak, bár a nyelvet a lakosságnak csupán elenyésző része beszéli.
Még napokkal az érkezés után is az élménylavina hatása alatt vagyok – csodás volt Írországban!
*********************
Fotóriport, videók, közvetlenebb hangvételű élménybeszámoló, még több furcsaság, érdekesség és egyedi élmény személyes blogomon: www.koliver.wordpress.com (keresési kulcsszó: Írország)
**********************
Általam ajánlott vendéglők, önkiszolgálók, bárok, kocsmák: Bang vendéglő, Dublin, Merrion Row 11. szám: www.bangrestaurant.com; Bewley’s Café, Grafton utca: http://bewleys.com/bewleys-grafton-street-cafe; The Church Café, Bar, Restaurant and Club (templomban kialakított vendéglő, kocsma), a Jervis és a Mary utca kereszteződésénél: www.thechurch.ie; Johnny Fox’s (Dublintól néhány kilométerre a hegyekben, csodás helyen, kiváló ír zene és tánc): www.jfp.ie; The Mongolian Barbeque, Anglesea utca 7. szám, a híres Temple Bar negyedben - http://www.mongolianbbq.ie/ .
