Sok erdélyi magyar megsértődik, ha Magyarországon lerománozzák őket, de arra nem gondolnak, hogy nem csak az illető magyarországi polgár tájékozatlansága, műveletlensége volt ennek az oka, hanem ők is tehetnek róla. Mert úgy beszélnek magyarul, olyan furcsa szavakat meg helytelen mondatszerkezeteket használnak, hogy az érthetetlen egy olyan magyar számára, aki nem tud románul. Az okiratokat illetően a helyesírási szabályokat szintén olyan pontosan követelik meg,

amihez a román állam kötelékeiben nem szoktunk hozzá.

Sőt, olyan lazasághoz voltunk/vagyunk szoktatva, ami Magyarországon elképzelhetetlen. Ami itt megszokott, normális gyakorlat, az ott törvénytelen, akár bűnténynek számít.

Keresztlevelemet Magyarországon akartam beadni az egyszerűsített honosítási kérelemhez, mivel későn kaptam észbe, és itthon túl későre osztottak volna be. Szilveszterre szerettem volna menni és egyúttal januárban beadni a kérelmemet. Ám amikor december utolsó munkanapján a keresztlevelem fordításáért mentem, látom, hogy a Herédiből Hend lett a fordított okiratban. A fordító hölgy azzal védelmezte kolléganőjének névkitalációját, hogy hát faxon küldték el az iratot, és a név nem látszott tisztán. Visszaadtam a fordítást, és otthagytam javítani. Emiatt ugrott az utazás, idénre maradt az ügyintézés. Amikor a javított iratért mentem, átvettem, de már nem volt sürgős az ügy, mert csak később tudtam utazni.

Mikor végre sort keríthettem rá, magamhoz vettem az okmányt, elutaztam, az előre megbeszélt időpontban jelentkeztem Budapesten a XIV. kerületi okmányirodában. Az ügyintéző hölgy visszaadta a keresztlevelem fordítását, mutatván, hogy hibás: én Herédit töltöttem ki az űrlapokon, a személyimben is úgy van, keresztlevelemen is, de a fordításon Heredi szerepel, ékezet nélkül. Elhűltem, mert előtte itthon is, majd ott is többször átnéztem, minden iratom megvolt, nyugodtan adtam át őket, de ezen átfutottam. Nem gondoltam volna, hogy másodszor is rosszul fordítja le a fordító. Mondtam, hogy az útlevelemben is ékezet nélkül szerepel a nevem, remélve, hogy hátha elnéző lesz a hölgy. Az akkor hibás, jött az értetlenkedő válasz. Hogy lehet két hivatalos okmányon eltérően a nevem? Csodálkozott, ilyet még nem hallott. De hát

nálunk nincs is ékezet az útlevelekben,

még román sem, nemhogy magyar – jött részemről a még értetlenkedőbb válasz. Újraírhatom az űrlapokat, és akkor az útlevelemmel igazolom magam, az új magyarországi okmányokban pedig Heredi néven fogok szerepelni – javasolta a hölgy. Hát ez nem megoldás, gondoltam, mert ha Romániában sikerült elérnem, hogy magyar ékezettel szerepeljen a nevem a keresztlevelemben és személyimben, akkor most pont Magyarországon nem fogok kényelemből lemondani erről. (Utólag megtudtam, nem egy áttelepült ismerősömnek az itthoni helytelen, ékezet nélküli neve szerepel az irataiban, mert itthon kényelemből nem változtatták meg, ott meg ugyanúgy írták át, és költségesebb, hosszadalmasabb lett volna helyesbíteni.)

Két változat között kellett választanom: vagy hazautazom, és újra lefordíttatom a keresztlevelem, majd visszautazom, vagy ott lefordíttatom, ami több mint ötszöröse az itthoni árnak, és még öt napba telik, amíg megkapom (vagy dupla árért egy nap alatt). Kínomban már azt javasoltam a hölgynek – itthoni rugalmassághoz szokva –, hogy hát ugyan már,

húzok én egy ékezetet, észre sem fogja venni,

hogy utólag húztam meg. Na, ekkor nézett nagyot a magyar hivatalnok: ne tegye, az okirat hamisítás, törvény bünteti! Nem volt mit tennem, elmentem az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodába (OFFI), kiültem a szükséges napokat, mert még mindig ez a változat tűnt kézenfekvőbbnek. Az OFFI-ba lépve egy sorszám kibocsátó automatába be kellett pötyögnöm a megadott menü alapján, hogy milyen ügyben jöttem (fordítás, románról magyarra), majd kiadott egy sorszámot. A monitoron kiírt szöveg, a kiadott sorszám – mivel a menüből kiválasztott ügyintézés alapján azt is feltételezhették, hogy román nemzetiségű vagyok – magyar és román nyelvű szöveg volt, ráadásul románul is helyesen, ékezetekkel írták. Amíg vártam a soromra, volt időm elmélkedni egy kicsit e helyesírási igényességen, illetve az itthon megszokott igénytelenségen. Nálunk – bár nagyobb mértékű a melldöngető nacionalizmus – egy létfontosságú személyi iratban, mint a román útlevél sem adnak arra, hogy román helyesírás szerinti ékezeteket használjanak. A mi neveinket meg sokszor már packázásból, szándékosan is elírják úton, útfélen a hivatalokban. Így aztán

sok magyar sem ad a helyességre.

Néha ismerőseim meglepődtek azon, hogy magyar ékezet van a személyimben. Hát így töltöttem ki annak idején az űrlapot. Ilyen egyszerű. Sokszor meg én lepődök meg, amikor akár egy-egy nagymagyarról, közéleti szereplőről, politikusról (aki állítólag a magyar nyelvhasználatért küzd) is kiderül, hogy román karakterekkel írták nevét a személyi igazolványban, vagy ami még durvább, román a keresztneve. Mert ugyebár húsz év alatt nem volt ideje, kedve, igénye arra, hogy kérje nevének magyarul írását az igazolványában.

Miközben forgattam az elbaltázott fordításomat, megállapítottam, hogy hát nem is várhattam el attól a fordítótól igényességet, ékezetre is kiterjedő pontosságot, aki a saját nevét illetően sem ad a helyesírás szabályaira: az okiraton Csapó Mónika Tünde, a saját pecsétjén már Csapo Monika Tunde szerepel. S eszembe jutott, hogy itthon is hányan raknak ki akár cégtáblát, melyen saját nevüket helytelenül írják. Eddig úgy tartottam magamról, hogy ilyen szempontból igényes vagyok, elég sokszor megköveteltem adott helyzetekben a helyes névleírást, kiejtést, beszédet, stb., vállalva olykor az ezzel járó konfliktusokat is. Most be kellett látnom, hogy ezúttal a magyar állam ennél is többet kért. Ez a tapasztalat, azaz figyelmetlenségem és más igénytelensége vagy trehánysága konkrétan 4275 forintomba, és még öt nap budapesti tartózkodás költségeibe került. A csúcs ezután jött, amikor a fordítóirodában dolgozó volt osztálytársam visszaadta a keresztlevelem, s felhívta figyelmem egy további bakira, amelyet addig nem vettem észre: keresztlevelemben az én családnevem és az apámé ékezettel szerepel, míg az édesanyámé ékezet nélkül.

A beszédet illetően is nagyon igénytelen sok erdélyi magyar. Székelyföldön nem használnak román szerkezetű mondatokat, rossz hangsúlyt, mint nálunk, a szórványban, de számos szót még ott is románul mondanak (színmagyar falvakban hallottam a paşaport, şomer, buletin, stb. szavakat). Szórványban pedig alacsony a presztízse a nyelvünknek, sokak szemében elég azt konyhanyelven ismerni. De ez már egy külön írás témája lenne.

Nem tudom, másnak mennyibe kerülhet majd e „találkozás” a másfajta hivatali elvárással, de talán sok erdélyi magyar fog valamilyen módon megfizetni nyelvi igénytelenségünkért. Mindezt annak ellenére is merem „jósolni”, hogy tudom, az itthoni irodákban az itthoni alkalmazottak sokszor elnézőbbek a helytelen beszéddel, írással szemben.