Lényegében nem maradt sok időm töprengeni: pénteken délelőtt azonnali válaszadást várva megkérdezték, van-e legalább további hat hónapig érvényes útlevelem, illetőleg volna-e kedvem egy teljes mértékben támogatott szentföldi körutat tenni vasárnapi indulással? A szinte hihetetlen ajánlat döbbenettel vegyes adrenalin-bombát robbantott bennem, remegő ujjakkal válaszoltam, és még az sem jutott eszembe, hogy én még soha nem repültem, illetve, hogy gyermekkorom óta rettegek a zárt terektől.

Az élmény-portfólió nem csekély része a megtett út

A személyes megismerés és feltérképezés céljából összeállított csoportot és a kirándulást szervező kassai partneriroda tulajdonosával és egyik munkatársával, valamint a repülőjegyeket biztosító Malév légitársaság prágai képviselőjével a Ferihegyi repülőtér egyik szalonjában kellett találkoznom, hogy majd együtt szállhassunk fel a Budapest–Tel Aviv járatra. Ez azt jelentette, hogy életem első repülőútját egyedül kellett megtennem Kolozsvár és Budapest között. Csekélység, gondolhatná bárki a fel- és leszállással együtt is ötven perces útról, de mégsem az annak, aki legalábbis középsúlyú klausztrofóbiát és a repülőgép-katasztrófától való aggályokat is hordoz csomagjában. A gépem reggel fél hétkor indult. Én a szabályoknak túlzottan is megfelelve, már hajnali fél ötkor a nemzetközi indulások részlegének épületében voltam, így a bejelentkezés (check-in) után még arra is jutott időm, hogy hűséges kísérőmmel, barátommal egy búcsúitalt elfogyasszunk, és lassanként felmérjem a repülőtér korszerűen kialakított belső terét. A szokatlan, de gyorsan pergő biztonsági ellenőrzést követően már a KAPU-val szembesültem, és megláttam a várakozó karcsú, fehér repülőgépet.

Homályos, miként jutottam el lépcsőfeljárójának első fokáig, de amikor ráléptem, tudtam: félelmetes, de nagy kaland kezdődött, és legnagyobbrészt rajtam múlik, hogy miként élem meg. Ha mindeddig nem történt meg, ezúttal egyértelművé vált számomra a megtett út fontosságát taglaló közhely is: egy utazásban igenis számít a célponthoz vezető út, mindazok a benyomások, amelyek közben érhetnek. Ilyen megfontolásból bízom benne, hogy értelmet nyer a repülés élményét taglaló értekezésem is. Kétségkívül sokat jelentett első légiutam szerencsés átvészelésében az egyébként kisméretű repülőgép business-osztályára foglalt jegyem, hiszen alig két méterre ültem a pilótafülkétől és az utaskísérőtől. Észérvekkel legyőzhetetlennek tűnő pánikérzésem felszállás előtt néhány másodperccel érte el csúcspontját: a folyamatos gyorsítás miatt a repülőgép teste együtt rezgett és remegett belső szerveimmel, majd hintaszerű lökéssel elrugaszkodott a földtől. Attól kezdve egy repülő henger tartozéka voltam, aki homlokán hideg verítékkel és azzal a gondolattal, hogy a pánikkeltőket legalábbis lekötik, készséggel megitta a felajánlott italt, a lehető legnagyobb összpontosítással elfogyasztotta a reggelit, majd készülődhetett is a leszálláshoz.

Isten hozott Izraelbe!

A Ferihegyen a veterán tengerészek rugózó, enyhén kacsázó lépteivel, de hatalmas megkönnyebbüléssel kerestem meg a kérdéses szalont és három útitársamat, hogy aztán együtt szálljunk fel a tel-avivi járatra, amely valamivel kevesebb, mint három óra alatt meg is érkezett Izrael fővárosába. A megtett út történetéhez még hozzátartozik, hogy ez a repülőgép már a filmekből ismert 737-es, gyönyörű formájú, tágas Boeing volt, amelynek digitális kijelzőjén útvonalát és helyzetét is jól lehetett követni.

Keleties dallamok és gépkocsiberregés egy forgalmas názáreti utcán

A tel-avivi Ben Gurion repülőtér modern és hatalmas. Izraeli viszonyokban jártas társaim útközben felkészítettek arra, hogy szigorú ellenőrzés és az ott-tartózkodás célját, idejét tudakoló kérdések várhatók, aminek érdekében mondanivalónkat is pontosan egyeztettük. Az útlevélosztályon a tisztviselő valóban kérdezett egyet-mást, de érdeklődése nem minősült nyomasztónak. Mint majd kiderül, az országba mindenképpen könnyebb volt be-, mint onnan kijutni.

Ízek, illatok, dallamok és szabályok Názáretben

Körülbelül másfél óra leforgása alatt gépkocsit béreltünk a repülőtér melletti kölcsönzőben, és helyi idő szerint délután három óra tájában egy részletes Izrael-autótérkép birtokában nekivágtunk az országútnak. Meg kell jegyeznem persze, hogy Kolozsvár hűvös októbere által megkövetelt ruházatban indultam, és ragyogó napsütésbe, harminc fokos melegbe érkeztem, így elengedhetetlennek bizonyult a ruharétegek mielőbbi lehámozása. Szállásunk Názáretben, az arab negyed egy háromcsillagos szállodájában volt, ahova kora estére minden nehézség nélkül be is futottunk: az előtérben fertőtlenítő, és enyhe juhfaggyúszag fogadott, mindemellett a hotel olcsónak és nem túl ízlésesnek, de tisztának tűnt. A recepciós, akiről később kiderült, hogy a családi vállalkozásként működő szálloda egyik társtulajdonosa is, a csoportot vezető, arabul tudó útitársnőmnek hevesen elmagyarázta, hogy rossz időben érkeztünk: Yom Kippur ünnepe miatt másnap délután négy órától harmadnap délutánjáig tilos a zsidó lakótelepeken áthajtani és nyugalmukat megzavarni, ellenkező esetben akár meg is dobálhatják a kellemetlenkedő gépkocsit. Némileg meghökkentett a szabálysértők ellen kilátásba helyezett eljárásmód, de programunkon nem kellett túl sokat módosítanunk.

A vacsoránál nyilvánvalóvá vált, hogy a terjengő faggyúszag alapján következtetett várakozásaim ellenére a szálloda az európai konyha megszokott ételeit szánta vendégeinek: zöldséglevest, tarhonyás, paradicsomos csirkét, szőlőt tálaltak. Mint megtudtam, a szárnyashús drága náluk, így külön tisztelettel szemléltem a tányéromon díszelgő combocskát. Felhívták a figyelmünket arra is, hogy az ivóvíz (Egyiptomtól eltérően) biztonsággal fogyasztható, amit nem csekély megkönnyebbüléssel nyugtáztam, lévén, hogy lázas előkészületeim persze nem terjedtek ki arra, hogy a WHO Izraelre vonatkozó megállapításait és javaslatait elolvassam, de ezt utólagos fogadalmam értelmében többé nem mulasztom el. Kényelmes, fürdővel ellátott szobáinkba visszavonulva az erkélyről hosszasan merengve szemléltem az esti órákban is forgalmas utcákat, a folyamatosan zúgó gépkocsikat, amelyekből keleti dallamok áradtak, és rádöbbentem, hogy néhány órás repülőút nyomán egy olyan világba csöppentem, amely valószínűleg sok szempontból eltér az általam ismert kategóriáktól, mindamellett ismeretlensége, mássága is különös vonzerővel bír számomra.

FOLYTATJUK