Fotóriportunk itt látható.
„Nem könnyű 35 embernek 100 lejes (22 EUR) keretből meleg ételt főzni, de Molnár Edina jó szakács, akinek érdemes kuktálkodni! Káposztás tészta kerti fűszerekkel és disznóhússal – ez volt a mai menü, tulajdonképpen a semmiből. Elkel a segítség alkalmanként az írisztelepi hajléktalanszállón, aki teheti, támogassa azokat, akik vállalják az ebéd elkészítését!” Laczkó Vass Róbert színművész június 30-án posztolta Facebook-oldalán a fenti szöveget, majd egykori évfolyamtársa, Molnár Edina pár nappal később tette közzé a következő felhívást: „Segítséget keresek a holnapi főzési akcióhoz! 35-40 adag meleg ételt főzünk a Centru Social de Urgenţă hajléktalanszállón az O masă caldă szervezet keretén belül. 12.30–16.00 között, Dragoş Vodă 36–38. Előre is köszönöm!”
Alig fél óra múlva írta ki Edina: „Köszönöm, találtam kiskuktát holnapra!”. A lavina csak ezután indult el, ugyanis többen hozzászóltak a bejegyzéshez:
„Akkor már nincs szükség segítségre?”
(Lázár Angéla), Én is szívesen jövök valamelyik nap.” (Deme Ilona), „Én is szívesen segítenék.” (Jankó Zsolt), „Én is” (Kántor Melinda), „Én is, ha otthon leszek. Figyelni fogom a felhívásaidat!” (Geambaşu Réka), „Én is.” (Mányoki Mária). No de ki lesz a kiskukta, egyáltalán miről szól ez a projekt, amely ennyire népszerű? A világháló révén csak egy kattintás, és az omasacalda.ro oldalon hamar kiderül, hogy a Szociális Sürgősségi Központ, ahol az akció zajlik, tulajdonképpen csak az egyik láncszem abban a hálózatban, amely jelenleg négy városban, kilenc ponton működik – Kolozsváron négy, Bukarestben három, Besztercén és Szatmárnémetiben pedig egy-egy helyszínen –, ugyanakkor más városokban is igyekeznek terjeszkedni. Kizárólag önkéntességen alapszik, adományokból és az erőforrások intelligens menedzsmentje révén tartja fenn magát, ezáltal heti egy alkalommal több mint 700 rászoruló kaphat meleg ebédet. Figyelemre méltó a 2 lejes egységár is, a különböző költségek visszaosztása után körülbelül ennyibe kerül egy tányér étel, amely egészséges és tápláló is egyben. Korántsem utolsó szempont ez, hiszen sok pénzből bárki tud finomat főzni, ami ráadásul minden tekintetben megfelel az elvárásoknak, no de
100 lejből 50 embernek, s mindezt önkéntesen? Hogy is van ez?
Rövid kutakodás után megtudom, hogy 2013. június 1-jén főzött először egy önkéntes csapat a polgármesteri hivatal Kornis/Émile Zola utcai kantinjában, az ötven adag meleg ételt pedig nehéz anyagi körülmények között élőknek osztották ki a Karolina-téren. Egyetemi oktatók voltak a kezdeményezők – Cosmina Paul, George Jiglău, Bogdan Radu, Adrian Lăzărescu, valamint egy orvos, Remus Florea –; hozzájuk csatlakoztak időközben a Rotary Visio klub önkéntesei, valamint a Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Kar diákjai. Egy ideig George Jiglău és Cosmina Paul foglalkozott a szervezéssel, majd 2014 végén Raimonda Boian, a polgármesteri hivatal korábbi szóvivője vette át a munkálatok koordinálását.
2014-ben másik két helyszínen kezdett terjeszkedni a program: a Szigligeti (Dragoş Vodă) utcai Szociális Sürgősségi Központnál és a politikatudományi kar kávézójában – utóbbinál mintegy száz olyan gyerek ebédjéről gondoskodnak, akiknek a Keresztény Szövetség, a Megtalált Család, valamint a Gyermekekért, Közösségért és Családért Egyesület viseli gondját. Egymás után nyitották meg kapuikat a különböző „műhelyek”, ahol nyugdíjasok, hátrányos helyzetben lévő többgyermekes családok, utcagyerekek, hajléktalanok számára főznek. Idén áprilisban, az Egy tányér meleg étel nevű egyesület bejegyzésének első évfordulóján nyílt meg a kilencedik konyha, immár a negyedik kolozsvári helyszínen, a Kajántói (Oaşului) úti ideiglenes befogadóközpontban.
Csütörtökön látogattuk meg a Szociális Sürgősségi Központot, amely 2012 őszén kezdte meg a működését, miután a városháza szociális védelmi ügyosztálya megnyerte a munkaügyi minisztérium hajléktalanszálló építésére vonatkozó pályázatát.
Hamar fény derült arra, ki is az eheti kiskukta: Molnár Edina a kisfiával, a tízéves Mátéval érkezett. Megvásárolták előzetesen a csirke csulama hozzávalóit, kezdődhet a főzés. Elárulja, hogy ez egy moldovai nemzeti étel, nagyon hasonlít a csirkepaprikásra, csak éppen fehér szósszal készül. Kicsit azért változtat rajta,
„erdélyiesíti” a receptet, pirospaprikát tesz bele,
valamint egy izgalmas fűszert, korma curry port is használ. Nem túl bonyolult a folyamat: általában amikor otthonról elindul, megveszi az összetevőket, majd miután lejár a főzés, elküldi a nyugtát, és néhány nap múlva visszautalják neki a pénzt. Elárulja, hogy ezúttal 110 lejre vásárolt, azelőtt való héten 98-ra, s közben kiadja Máténak a feladatot: pucolja csak meg a hagymát, addig ő hozzáfog a puliszka elkészítéséhez. Fiatal fényképész kollégámmal, Ilyés Zalánnal közben folyamatosan forgolódunk a konyhában, helyet cserélünk, hogy ő is érvényesüljön, Edinát pedig arra kérem, gondolkodjék hangosan, minden részletre kíváncsiak vagyunk.
Molnár Edina sokadjára főzött együtt tízéves fiával, Mátéval – csirkecsulamát most először készítettek  |
– Múlt héten késtünk egy kicsit, úgyhogy most megkészítem hamarabb a puliszkát, és akkor utána majd lesz ideje rotyogni a paprikásnak. A puliszkához ilyen körülmények között elég nehéz felfőzni egy edény vizet, merthogy a négy rózsa helyett csak kettő működik, és abból is, látod, hogy most az egyikre van rátéve. Az egyik fazekat Kelemen Kinga barátnőmtől kértem, ezzel jövök s megyek általában. Most szeretnénk kérni egy másik főzőlapot, mert elég nehézkes itt a főzés, hátha karácsonyra sikerül azt is beszerezni…
– Hány literes egyébként ez a fazék?
– Nem tudnám megmondani, elég sok… Megkeresem a sót, itt is van. Ó, elfelejtettem vajat venni, no nem baj, most olajat teszünk bele.
Előkerülnek közben a legfontosabb hozzávalók is, a csirkecombok: négy teljes comb van egy csomagban, nyolc lesz, ha kettévágja őket.
– Úgy próbáltam számigálni, hogy negyven vagy annál több legyen összesen. Általában a kelleténél többet szeretek készíteni, hogy mindenkinek jusson, még az itt dolgozók is tudjanak ebédelni. Miután hazamegyek, az éjszakai kapus ügyel az ételre. Kiosztok 15-20 porciót, ami el is fogy, utána beviszik az edényt egy másik terembe. Jönnek később azok, akik estig dolgoznak, és ők abból kapnak majd vacsorára vagy pedig másnapra. Ilyenkor meg szoktam hagyni a kapusnak, hogy ő is szolgálja ki magát.
– Ezek szerint nem mindenkivel szoktál találkozni …
– Nagyon kevés emberrel találkozom, többnyire csak az idősebbekkel, akik már régebb óta itt vannak.
Közben a polgármesteri hivatal kantinjában csütörtök délutánonként szorgoskodó csapatról is szó esik: ott valamivel többen vannak, akár négyen-öten is, néha még a konyhafőnök is besegít a főzésbe. Amellett, hogy a körülmények valamivel jobbak – például aprítógép is a rendelkezésükre áll –, mentség nincs, ott 2-től 4-ig el kell készülnie az ebédnek, miközben itt nem hajt annyira a tatár. Az ablaknál megjelenik hirtelen a központ egyik lakója, hogy megszemlélje a dolgokat. Edina kedvesen üdvözli, s az egészségi állapotáról érdeklődik. Ingatja a fejét az illető, de megnyugtatja a séf:
„hagyja, majd főzök valami finomat, legyen jól!
Megy orvoshoz? Hátha jobb hírek lesznek”.
– Eddig mindig meghívtam valakit a barátaim közül, és mialatt készítettük az ételt, beszélgettünk is. Múlt héten Laczkó Robi segített, akkor kissé késve osztottuk ki az adagokat. Robi átvette az irányítást, én pedig nem ellenkeztem, kicsit fáradt is voltam. Szűrtük, tettük-vettük, nehezen főtt meg a disznóhús, úgyhogy csak 5 körül tudtunk tálalni. „Mondtam, hogy csirkét kellett volna, Edina, mondtam”, replikázott Robi.
– Ez volt a káposztás tészta, ugye?
– Igen, persze, amúgy nagyon finom lett, különböző kerti fűszereket tettünk bele, mondták is, hogy magas fokon volt elkészítve. Egyik alkalommal krumpligulyást főztem, azt is nagyon szerették. Az első alkalommal 6 után adtam ki, az volt a legnehezebb, a laskának a vize nagyon nehezen főtt fel. Akkor pennét készítettem nagyon finom disznóhússal. Felvágtuk kockára a pecsenyehúst, már eleve azzal nagyon sok időt eltöltöttünk, és utána megkérgesítettem lisztes olajban…
Újabb érdeklődő tűnik fel az ablaknál, „hogyhogy máma is”, kérdi Edinától. „Visszajöttem. Hát miért, hiányzik Dana? Jön majd jövő héten, cseréltünk.”, jön a válasz, mire a kedves öregúr megnyugtatja: „Nem azért, hála istennek. Hány órakor eszünk?”. Megígéri a szakács, hogy 4-kor tálalni fogja az ételt, mire jön a felelet: „6 órakor is jó”. Ha minden jól megy, fűzöm hozzá én is, s miután István bácsi továbbáll, folytatjuk a beszélgetést.
– Eleinte még nem tudtam, hogy ez az „în jur de ora 4” mennyire komoly, fel-alá sétálgattak, benéztek, bejöttek, kimentek… Nem kérdeztek semmit, de persze nem zavartak. Miután a segítőmmel, Husival (szerk. megj.: Ferencz Amália) felvágtuk a nyakpecsenyét, elkezdtem filozofálni, hogy talán az a legjobb, ha kívül kérges lenne, belül puha, és nyilván eltelt az idő. Mire kifőztük a laskát, négyen szűrtük le: jött a kapus, még két segítő innen, én voltam a negyedik, és akkor azt tanácsolták: „keep it simple”. Azóta én is tanultam, rövid idő alatt megvagyok, és a pénzkeretbe is beleférek.
Molnár Edina 2000-ben Csíky András és Keresztes Attila osztályában végzett a BBTE színművészeti szakán, évfolyamtársa volt Fodor Réka, Laczkó Vass Róbert, László Kata, Némethy Zsuzsa, Szilágyi Szabolcs, Szotyori József és Varga Csilla is.
2000 és 2008 között tagja volt a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának,
egyebek mellett a Gianni Schicchi (rendező: Silviu Purcărete), A windsori víg nők (r.: Keresztes Attila, a Bakkhánsnők (r.: David Zinder), A kék csodatorta (r.: Keresztes Attila), és a Fordítások (r.: David Grant) című előadásokban láthatták az érdeklődők. Pályája egyik legfontosabb élményeként tekint vissza az Edith Piaf: Ma vie című sanzonestjére (r.: Keresztes Attila, zongorán kísérte: Incze G. Katalin), amellyel Erdély-szerte több helyen megfordult. A másik meghatározó emlék a Barabás Olga által rendezett Fagyöngyszüret című színházi előadás volt, az angol és skót balladákra alapozott zenés történetben a mindenkori nő szerepét játszotta.
Kislányuk, Klára születése után férje Angliában kapott munkát.
2009-ben telepedtek át a szigetországba,
ahol aztán az eredetileg tervezett kettő helyett hat évet töltöttek. Abban az időben kezdett intenzívebben foglalkozni a zenével, fellépett a Paul Anderson által vezetett Cottingham Singers kórusban. 2011-ben találkozott a jazztrombitás és hangtréner Martin Jones-szal, akitől scatt dzessz technikát tanult, majd a következő évtől több helyen fellépett zenekarral és egyénileg egyaránt. 2014 őszén gypsy jazzt játszó zenészek „alakultak köréje”, a Chanson Manouche, velük is felvettek pár dalt, a soundcloudon ezeket is meg lehet hallgatni (soundcloud.com/edinajazz). Meghatározó volt ez a számára, mert akkor kezdett el énekelni franciául és magyarul Yorkban, majd nem sokkal ezután bemutatkozott a Yorkshire-i Fringe fesztiválon is.
Tavaly augusztusban költöztek vissza Kolozsvárra, önálló koncertjei mellett az újonnan megalakult Edina Quartetben is láthatta, hallhatta már a közönség – Szép Andrással (billentyű), Tóth Mártonnal (nagybőgő) és Ferencz Áronnal (dob) a ’20-as, ’30-as, ’40-es és ’50-es évek zenéit közvetítik a hallgatóságnak, a scatt énektechnikát bopos elemekkel tűzdelve.
A család és a zene mellett egy másik fontos tényező már Angliában is fontos szerepet játszott Edina életében:
több helyen önkénteskedett; előbb egy idősek otthonában segédkezett a konyhán,
gulyást is főzött a lakóknak, majd egy iskolába került, ahol felügyelte és értékelte a gyerekek felolvasásait. Máté közbeveti, hogy egyik alkalommal, amikor kirándulni mentek, az édesanyja kísérte el őket, Edina pedig, miután a puliszkával teli lábast megkeveri, a történetét részletezi: elfogadják és nagyon is természetesnek tartják, hogy az a szülő, akinek éppen nincs munkája, elkíséri a csoportot, hiszen ezáltal tapasztalatot és élményt gyűjt. Ha valaki tanítóként vagy segédtanítóként szeretne elhelyezkedni, akkor is jól fog, hogy korábban önkéntes munkát vállalt – és ugyanígy sokat nyom a latba más szakmák esetében is, hiszen ajánlólevelet kap az illető, ami megkönnyíti az elhelyezkedését.
Sorok...   |
Amúgy meg az önkéntességhez is szükség van arra, hogy az embert beajánlják. – Tőlem például két ajánlólevelet kértek, az egyiket a helyi papnő, a másikat egy barátnőm írta meg. Ez már akkoriban történt, amikor Norfolkból átköltöztünk Yorkshire-be, ott volt az iskola, ahol önkénteskedtem. Másfél év után aztán megkaptam egy dinner lady állást, és utána is volt még egy projektem: havonta egy alkalommal vendégséget szerveztem. Vacsorát főztem otthon, a konyánkban, persze előtte meghirdettem az eseményt az ottani kialakult baráti körömben,
a beugrókból összegyűlt pénzt pedig hazaküldtem egy itthoni anyukának,
aki rákbeteg volt – magyarázza. Kaptak a vendégek egy specifikusan erdélyi meleg ételt és egy desszertet, közben „csiviteltek, beszélgettek, mindenki hozta a kis innivalóját, szóval jó buli volt”. A Cooking for Kati elnevezésű projekt része volt az is, amikor 2012-ben, II. Erzsébet uralkodásának 60. évfordulóján süteményeket készítettek a gyerekeivel, linzert, lekváros kiflit és kekszszalámit is, majd a házuk előtt árusították, nagy sikert arattak vele.
A központ egyik munkatársa, Eugenia Pop is csatlakozik közben, vállalja, hogy felkockázza a paprikát, szívesen segít, s az idejéből is kitelik, mondja, Edina pedig visszakanyarodik a jelenlegi projekthez. Egyszer csak szembejött vele a felhívás, és elkezdett gondolkozni, hogy vajon bírná-e ezt egyedül. „Nem is ismertem a feltételeket, de gondoltam, mégiscsak megpróbálom. Amikor jelentkeztem, mondták, hogy épp most fog ürülni itt egy hely. Nem volt szükség ajánlásra, megnézték a Facebook oldalamat, és jelezték, hogy jöhetek. Még mielőtt belevágtam volna,
eljöttem egyszer-kétszer, hogy lássam, hogy működik.”
Erről mi is megkérdeztük Alexandru Ploscar igazgatót, aki előbb a kezdetekről beszél: a szaktárcától kapott vissza nem térítendő támogatás mellett a helyi tanács finanszírozta az építkezést, 90–10 százalék arányban (629 700 lej plusz 71 200 lej). Ingyenesen biztosítanak szállást mindazoknak, akiket az állami lakásokból kilakoltattak vagy akiknek különböző okok miatt nincs hova lehajtaniuk a fejüket, továbbá a természeti katasztrófák által sújtott családokat, az árvaházból kikerült és lakással nem rendelkező fiatalokat, a családon belüli erőszakot elszenvedett kiskorúakat és szüleiket is befogadják. Összesen ötven személy ellátását tudják biztosítani, szerződést kötnek velük, ennek megfelelően, a szociális ügyosztály szabályozása szerint hat hónapig maradhatnak.
Esete válogatja, hogy kinek milyen problémákkal, nehézségekkel kell szembenéznie, így aztán ha úgy kívánják meg a körülmények, hosszabbítani is lehet a szállón való tartózkodást, akár két évig is. Külön termekben szállásolják el a férfiakat, a nőket és a családokat, továbbá orvosi szobával és mosodával is rendelkeznek, reggelijüket és vacsorájukat a két hűtőszekrénnyel felszerelt ebédlőben fogyaszthatják el a lakók. Főként télen gyakori, hogy az utcáról olyanokat is bevisznek, akik sürgős segítségre szorulnak, éjszakánként akár 10-15-öt személyt is; természetesen őket is ellátják, és egy-két napig ott gondoskodnak róluk, jegyzi meg Alexandru Ploscar.
A fogyatékkal élőknek és az időseknek elintézik, hogy az őket megillető szociális támogatást vagy nyugdíjat megkapják, másoknak a személyazonossági igazolvány és a különböző papírok megszerzésében vagy éppen a munkahelykeresésben igyekeznek segíteni. Fontos célkitűzésük, hogy a szálló lakói közül
a lehető legtöbben újból beilleszkedjenek a társadalomba,
hogy aztán idővel, amikor majd a központot elhagyják, egyedül is képesek legyenek boldogulni. Egy nemrégiben végzett kérdőíves kutatás eredményei szerint a központ vendégeinek 52 százaléka nagyon elégedett a szolgáltatásokkal, a többiek elégedettek vagy kevésbé elégedettek – magyarázza az igazgató, egy korántsem mellékes szempontra is utalva: azok, akik nem akarnak dolgozni, bár munkaképesek lennének, valószínűleg soha nem lesznek megelégedve. Eddig összesen 345 emberrel kötöttek szerződést a szociális ellátásukra vonatkozóan, ők legalább egy hónapig tartózkodtak náluk. Ritkább eset, hogy valaki két hét után továbbállt, viszont a legtöbben huzamosabb ideig maradtak. A legnagyobb probléma az alkoholfogyasztás, többnyire ez az a tényező, ami miatt eltanácsolnak innen bárkit is. Érdekességként néhány adatot is megtudunk: 2014-ben 71 személlyel kötöttek szerződést, az ő bevételük akkoriban valamivel több, mint 19 ezer lej volt. Egy év múlva szinte duplájára nőtt a jövedelmük, átlagosan 250-ről 400 lejre. Örömmel nyugtázza az igazgató, hogy az Egy tányér meleg étel nevű projekt náluk is működik, elmondása szerint sokat segít ez nekik, s mint kiderült, a jó példa ragadós: mostanában már a hét más napjain is jönnek hozzájuk különböző önkéntes csoportok ebédet adni az otthon lakóinak.
Edina elmondja: „most
annyi kiskukta-jelentkezőm akadt, lehet, hogy ősszel elmegyek velük főzni a polgármesteri hivatal kantinjába,
akár valami magyarosat is lehetne készíteni”.
Egy lány áll meg az ablaknál, megkérdi, van-e valamire szükség az üzletből, majd továbbhalad, és egy régi ismerős, Győrfi István is feltűnik. Közli, hogy éppen edzésről jön, kicsit később spanyol és portugál nyelvkurzusra megy, ha pedig lesz ideje, ebédre is itt marad. Büszkén újságolja, hogy 12 nyelven beszél, a jelnyelv a 13. Mátéval, aki egyébként anyanyelvi szinten tanulta meg az angolt, rögtön elszámolnak japánul tízig, fonetikusan ez valahogy így hangzik: icsi, ní, szán, sí, go, roku, nana, hácsi, kjú, dzsú.
A szálló három fontos szabályát is tőle tudom: nem szabad lopni; az ebédlőben mindenki letörli maga után az asztalt, a szobában rendben tartja az ágyát, nem hagyja szanaszét a dolgait; este 10-kor bezár a központ kapuja, aki ezután érkezik, az kint alszik – kivételt képez, ha az illető dolgozik, ezt persze jelzi előzetesen a vezetőségnek.
Szép idő lévén többen kiülnek az udvarra, itt van Jóska bácsi is, aki közel egy éve került a szállóra, miután az állami lakásból kilakoltatták. – Uram drága, én 31 éve élek együtt a feleségemmel, nekem más nő nem kell.
Inkább nem eszek, csak adjak nekije, tudja?
Mikor adják nekem és anyunak a nyugdíjt, az első az étel, megyek s vásárolok, aztán hébe-hóba a pipa is… Tudja mit, uram drága? Amennyit adnak ebédre, az nekem s anyunak elég. Mikor nincsen, ezt veszek, azt veszek – mondja. Jól érzik magukat a központban, megvan itt minden, amire szükségük van: hideg és meleg víz, tető a fejük fölött, nem kell házbért fizetni, kényelmesen lakhatnak. A legidősebb lakóval is megismertetnek, aki éppen másnap töltötte be a 84. életévét, és találkozunk Annával – a férje éppen Besztercén tartózkodik, míg ő a kisebb gyerekükkel, a hároméves Alexszel itt maradt.
Eugeniával aztán egymás után járjuk végig a szobákat, előbb a földszinten, majd az emeleten lévő hálókat, mosdókat is szemügyre vesszük. Mindenhol rend és tisztaság, ami a központ munkatársainak odafigyelését is nagyban dicséri. Idősek és gyerekek is laknak itt, szabályok nélkül aligha lehetne rendet tartani, jegyzi meg a központ munkatársa. Persze nem mindig van ilyen tisztaság, délutántól, amikor ők hazamennek, másnap reggelig csak a kapus marad, aki nyilván nem tud egyedül mindenre odafigyelni; nem ritka, hogy reggelente óriási rumli fogadja az asszisztenseket a konyhában. – Megpróbálunk segíteni nekik, ahogy tudunk, de
nekik is közre kell működniük abban, hogy változtassanak az életükön
– hangsúlyozza az asszony.
A konyhában már jó illatok terjengnek, időközben belekerült a fazékba a hagyma és a paprika, Edina már a huszadik csirkecombot készíti elő, a számolásban Máté segédkezik. A végén már hetvennél tartunk, de sebaj, elfogy az összes, mint a cukor, nyugtat Edina, és beleszórja a fűszereket, a pirospaprikát és az otthonról hozott különleges curry port. Az ízeknek persze még össze kell érniük, a csirkének meg kell főnie, nekünk is pihennünk kell ugyebár, úgyhogy leülünk Mátéval az ebédlőben. A kisfiú Albert Antal Orsolya, Laczkó Vass Róbert és Ferencz Amália után immár a negyedik kukta a sorban.
Máskor is szokott segíteni az édesanyjának,
leginkább azoknál az ételeknél, amelyeket ő is szeret: pizza, lasagne, csirkepaprikás, levesek. Szívesen jött ezúttal is, csöppet már unatkozott otthon, jó volt kicsit kimozdulni és hasznosan tölteni az időt. Most fejezte be a harmadik osztályt a Báthoryban, az elmúlt egy évben, amióta oda jár, több új barátot is szerzett, időközben még új legjobb barátja is lett. Annak ellenére, hogy egy teljesen más környezetben kellett beilleszkednie, szereti az osztályát, az egyik legjobb dolognak azt tartja, hogy sokat járnak moziba, színházba. Angolórájuk ugyan még nem volt, de amúgy sem okoz ez problémát a számára, a jövőben angol versenyeken is szerencsét próbálna. A magyar is jól megy, a nyár folyamán több házi olvasmány várja – A két Lotti, Tüskevár, Pál utcai fiúk stb. –, az egyiket már majdnem kiolvasta. Várja már a Kolozsvári Magyar Napokat, eddig kétszer voltak itt, és tetszett neki, amit látott.
A visszaszámlálás egyre inkább a vége felé közeledik a konyhában,
az utolsó kóstolásokat pedig csakhamar követi a kedves biztatás: lehet jönni, kész az ebéd!
Tányérjával a kezében, szépen csendben várakozik mindenki, hogy sorra kerüljön, majd miután megkapja az ebédet, helyet foglal az asztal körül. Érdemes volt eljönni, és jó, hogy van ez a program, nyugtázom magamban, miközben végignézek a békés tömegen, és figyelem, hogy egyesek mennyire hálásak tudnak lenni azért, amit Edina önzetlenül tett ebben az elmúlt két-három órában. Az ő szavai jutnak eszembe: elkél itt a segítség, bármiféle ítélkezés, fejcsóválás helyett erre érdemes több hangsúlyt fektetni.
A lehetőségek adottak: azzal kapcsolatban, hogy miként lehet adományokkal bekapcsolódni, minden információ megtalálható az omasacalda.ro oldalon. Önmagában véve biztató, hogy eddig már közel 30 ezer porció meleg ételt szolgáltak fel a program keretében országszerte. Bárcsak több „én is, én is”-sel találkoznánk ezután is…
