La Fontaine és Cervantes mellett elsősorban Don Quijote, valamint Sancho Panza neve villan elénk, mihelyt kedves tekintete – lapátfülei közé biggyesztve – megjelenik előttünk. Márpedig nincs ebben semmi különös, hisz állhatatosságával szívósan végigbandukolta őkegyelme a história, a mitológia és a tanmesék végtelen ösvényeit; ugyanakkor nemritkán, mind a mai napig, őhozzá mérten állapítják meg a tudálékos ember szellemi képességének a „fokát”.

Mária a kisdeddel – József kíséretében – szamárháton menekült Egyiptomba.

Jézus – a már királyként tisztelt – pálma és olajágak koszorújában szintén azon vonult be az ünneplő Jeruzsálembe. És még hány szálon kapcsolódik ábrázata mindennapjainkhoz, hány meg hány alkalommal idézzük lényének sajátos vonásait anélkül, hogy szeretetre méltó figurája egyáltalán megjelenne lelki szemeink képernyőjén e szavak hallatán: „szamárlétra”, „szamárfül”, „szamárvezető”, „szamárhát-ív”, „szamártövis”, „bukott szamár”…

No persze, vannak kedvelt közmondások is, mint: „Okos enged, szamár szenved”, „Szamárbőgés nem hallatszik a mennyországig”, vagy a kényszerű beletörődés szavai: „Ha ló nincs, jó a szamár is…”

De hiszen ez az állat sokkalta népszerűbb, mint azt bárki is gondolná!

Magam is milyen csacsi voltam, hogy eddig mindez nem jutott eszembe…

* Részlet a KÉPírás (A csend ösvényein) című kötetből. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2010.

Kép: Árkossy Zsolt
Szöveg: Árkossy István