Budír környékén  |
A sziget éghajlata mérsékeltebb, mint azt sokan gondolnák: jegesmedve helyett többszázezer birka, marha és ló él itt, rénszarvasból és sarki rókából alig akad néhány, vadászatukat szigorúan korlátozzák. A saját hadsereggel nem rendelkező NATO-tag Izland parti őrsége tavasszal egyetlen nagyobb feladatot lát el: kilövi a jégtáblák hátán utazó jegesmedvéket. Előfordult ugyanis, hogy jegesmedvék garázdálkodtak a szigeten, sőt, embereket is megtámadtak már. Eléggé hűvös Izland éghajlata viszont ahhoz, hogy itt alakuljon ki Európa legnagyobb gleccsere, az óriási
Vatnajökull. A Magyarországnál valamivel nagyobb ország területének 12%-át borítja jégpáncél, a sziget jó része lakhatatlan, az állattartásra alkalmas legelők az alacsonyabban fekvő, partokhoz közeli országrészekben vannak. Erdő a sziget területének 1 %-át sem borítja, és ezek is csupán néhány évtizedesek. Aki itt klasszikus értelemben vett turistalátványosságokat keres, jobb, ha nem is veszi a fáradságot. Itt nincsenek pompás paloták, nincsenek nagy háborúkra emlékeztető emlékművek, a főváros múzeumait, parkjait, sétálóutcáit, egyéb nevezetességeit pár nap alatt bőven be lehet járni. Izland elsősorban természeti adottságai miatt egyedi. Ezeket kívántam útitársammal, Emmával együtt felderíteni.
Miután kevés légitársaság repül Izlandra, a repülőjegy ára meglehetősen borsos. Ezért az izlandi fapados légitársaság, az IcelandExpress Koppenhágából induló járatát választottuk, ám döntésünk abból a szempontból is tudatos volt, hogy az oda- és a visszafele úton is megismerkedhettünk azzal a nemzettel, amely évszázadokon át – 1940-ig – irányította az izlandi nép sorsát. Ebben a tekintetben már Koppenhágában kiderült számunkra: a dánok a fiatal Izlandi Köztársaságot nem úgy szeretik, ahogy a nagy európai gyarmatosító nemzetek szeretik egykori gyarmataikat, előítéletekkel, feltételesen. Az izlandiak és a dánok testvérnemzetek. Ez is magyarázza, miért fogadta oly lelkesen a német fogságba esett X. Krisztián dán király, hogy az izlandi nép 1944-ben kikiáltotta a sziget függetlenségét. Később, Dánia felszabadítása után Izland már nem kívánt az anyaországhoz visszatérni. A dánok ezt tudomásul vették, és azóta is szent a béke a két nemzet között.
A SZERZŐ FELVÉTELEI– A Kék lagúna  |
Első izlandi benyomásaink nagyon jók: barátságos emberek, tisztaság, udvariasság. Még az is feltűnik nekünk, hogy az izlandi pénzérméken nem holmi bonyolult címer szerepel, hanem halak. Igen, halak, ugyanis Izlandon évszázadokig a halak és a halászat határozták meg a nemzet életét, létét. Persze mindez most már a múlté. Izland az elmúlt egy-két évtizedben amolyan európai
hi-tech nation lett, ahol a nemzeti össztermék oktatásba és infrastruktúrába fektetett hányada messze felülmúlja az európai átlagot. Pontosabban felülmúlta, hiszen a 2008 őszén beköszöntött pénzügyi válság az európai országok közül Izlandot sújtotta leginkább: a legnagyobb bankokat államosították, a nemzeti valuta értéke az euróhoz viszonyítva kevesebb, mint felére zsugorodott, a munkanélküliség mutatói az egekbe szöktek. Ám a pénzügyi válság okozta gazdasági és társadalmi válság, amelyekről még indulásunk előtt olvastunk, meglepő módon alig mutatkoznak: az idelátogató turista csaknem egy évvel a nagy krach beállta után is egy optimista, jóléti társadalommal találkozik Izlandon, egy olyan nemzettel, amelynek minden tízedik tagja (saját bevallása szerint legalábbis) költő vagy író, amelynek filmgyártása a válság ellenére úgy virágzik, mint soha azelőtt, és amely úgy tud mulatni, mint senki más Európában.
Reykjavíkban olyan élénk a hétvégi kocsmai élet, hogy – legalábbis decibelekben és az elfogyasztott alkoholban mérve – messze felülmúlja bármely európai nagyváros szórakozó negyedének zsivaját.
Utazásunkat hónapokkal az indulás előtt kezdtük el tervezni-tervezgetni. Kéthetes izlandi kalandunk során a legszerényebb számításaink szerint is legalább 2500 kilométert, azaz napi 200 kilométert autóztunk volna. Tudtuk, hogy ezt pár napnál tovább nem lehet élvezni, ezért az utazást három részre osztottuk: egy hét-nyolc napos körútra (szó szerint körbeautóztuk Izlandot); egy kétnapos reykjavíki „pihenésre”; és egy három-négy napos terepjárós túrára a sziget belsejében lévő fennsíkon.
Egy augusztusvégi napon, délután érkeztünk meg Izlandra. Két fontosabb nevezetesség fért bele a naplementéig hátramaradt időnkbe: Izland legfontosabb turistaattrakciója, a Kék lagúna (Bláa lóniđ), és az a kisebb szakadék, amely állítólag pont ott jött létre, ahol a sziget „kettészakadt” egy amerikai és egy európai (kontinentális) részre. Előbbi egy óriási (több hektáros), 40 fokos termálvízzel feltöltött szabadtéri fürdő, amelyben évszaktól és időjárástól függetlenül turisták százezrei mártóznak meg évente. Legfőbb jellemzője a víz fehéres-kékes színe, amely a fekete lávás környezetben gyönyörű látványt nyújt. Itt vettük először szemügyre az Izlandra oly jellemző vulkáni talajt is: a földet durva sóderszerű fekete lávasalak borítja, amelyben legfeljebb mohafélék tudnak megkapaszkodni, magasabb növésű gyökeres növények nem. A távolban egy erőmű kéménye okádta a levegőbe a gőzt. Később a látogatócentrumban megtudtuk, hogy innen vezették a lagúnába a termálvizet, a fürdővíz tehát azt követően kerül – lehűtve – a „lagúnába”, hogy meghajtotta Izland egyik legnagyobb gőzturbináját. A pár kilométerrel odébb fekvő, Európát Amerikától elválasztó szakadék már kevésbé látványos. Alig néhány méter mély, viszont a fölötte átvezető híd a turista számára mindenképpen megér egy fotót: szép nagy tábla jelzi mindkét oldalon, izlandi nyelven és angolul, hogy az ember éppen melyik kontinensen áll. Jó tudni, nem?
Lávakövek a budíri tengerparton  |
Első éjszakánkat a
Reykjanes félsziget legnyugatibb csücskén,
Garđurban töltöttük, egy ingyenes, fűtött mellékhelyiséggel, konyhával, kültéri asztalokkal felszerelt kempingben, két világítótorony szomszédságában. A kempingben egyetlen sátorral találkoztunk és ez a „kihaltság” jellemző maradt utazásunk végéig. Alig hittük el, hogy csupán egy-két hónappal korábban, tehát a főszezonban (július-augusztus) itt naponta több százan is megfordultak.
A következő napjainkat nagyrészt autózással töltöttük. A Reykjanes félszigetről először Reykjavíkot megkerülve észak felé, majd a Snćfellsnes félsziget lábánál balra kanyarodva nyugat irányába autóztunk. Egyik legszebb élményünk itt a Buđir-i tengerpart volt, amelynek homokja a többi tengerparttól eltérően szép sárgás-barna. Az összes többi, általunk is meglátogatott tengerpartot ugyanis fekete lávahomok borította. Nem messze innen, a félsziget nyugati csücskén (autókölcsönzési szerződésünket megszegve!) egy meredek kavicsúton felkapaszkodtunk Izland egyik leglátványosabb vulkánjára, a Snćfellsjökullra, amit állandó jégpáncél borít. Az ott és az onnan látottak lélegzetelállítóak voltak. A domborzat és a színek változatosságát csak az arányok játéka múlta felül. Az alig 1400 méter magas hegyet környezete óriásivá varázsolta, karnyújtásnyira volt a tenger, tiszta időben pedig akár a 120 kilométerre fekvő Reykjavíkig is el lehetett (volna) látni. A hegyoldalakat mindenféle színű és formájú lávafolyamok borították, némelyikük úgy nézett ki, mintha a trollok, a mondabeli izlandi óriásmanók csokoládéöntettel díszítették volna ki őket. Mesebeli, és mégis ijesztő tájakat láttunk magunk körül. Nem is lepett meg minket, hogy útikönyvünk szerint Jules Verne 1864-ben pont ide képzelte el azt a kaput, amin keresztül – Utazás a föld középpontja felé című regényében – kitárulkozott az ember előtt a föld belseje. A Snćfellsnesjökullról a félsziget északi oldalán ereszkedtünk le, majd autóztunk vissza kelet felé. Budardalurban aludtunk, egy iskola tőszomszédságában levő ingyenes, mindennel felszerelt kempingben.
Izland
Államforma: köztársaság.
Terület: 103 000 km2 (Magyarországnál valamivel nagyobb).
Lakosság: 320 000 fő.
Főváros: Reykjavík (120 000 fő, elővárosokkal együtt 202 000 fő).
Nyelv: izlandi.
Vallás: Lutheránus.
Pénznem: izlandi korona (1 EUR=182 ISK, 2009. augusztusi adat).
Nemzetközi szervezetek: ENSZ (1945), NATO (1949), Európa Tanács (1950), UNESCO (1969), EFTA (1970), EGT (1994), Schengeni Egyezmény (2001). EU-tagság iránti kérelmét 2009-ben nyújtotta be.
Beutazáskor nem ún. „schengeni” országokból érkező Európai Uniós állampolgároknak útlevelet vagy kártya alakú személyi igazolványt kell felmutatniuk.
