– Jó napot kívánok! Zsombori Pál igazgató urat keresem.
– Zsombori Pál. Jó napot kívánok.
– Bocsásson meg, amiért zavarom. A nevem Porkoláb Mária.
– Porkoláb Mária? Porkoláb…és… Mária? De… Nem…?
– Porkoláb Margit testvére vagyok. A nővére.
– Vagy úgy! Értem már. Azt hittem…
– A hangunk, azt mondják, hasonlít. Hasonlított. A nővérem, Margit, tegnap este meghalt.
– Óh, nagyon sajnálom. Istenem! Nem tudtam… nem tudtam róla már régen semmit.
– Margit az utóbbi években sokat betegeskedett. Volt szanatóriumban, de leginkább otthon ült. Hallgatott és mosolygott, emlékezett… és belehalt.
– Igen… Ez nagyon szomorú. Volt valami szervi baja? Úgy értem…
– Nem volt szervi baja, igazgató úr. Úgy nem! Ha nem volna régimódi a szó, azt mondanám: a lelke vitte sírba.
– Értem! Azazhogy, dehogy értem. Ezt nem lehet megérteni.
– A lelket? A lelkét?
– A halált, kedves Mária. Olyanok halálát, akiket az ember csak élőnek tud elképzelni. Akikkel…szóval…akikkel élt egy helyen, egy időben…
– Margit, tudja, kedves igazgató úr, megkért engem, kevéssel a halála előtt, hogy mondjam meg önnek…
– Pali vagyok, szólítson Palinak, vagy Pálnak.
– … hogy mondjam meg önnek, igazgató úr, hogy a gyerek felnövekedett, és jól érzi magát!
– Gyerek? Miféle gyerek? Margitnak, úgy tudtam, nincs gyereke. Vagy később, mostanában…?
– Nem, igazgató úr, ez nem olyan gyerek, aki miatt önnek aggódnia kellene. Vagy aki akár csak egyetlen kellemetlen percet is szerezne önnek. Olyan gyerek ez, akire legföljebb emlékeznie kell, ha akar valaki emlékezni.
– De hát milyen gyerek Margit gyereke? Kisfiú, kislány? És milyen idős? És a neve…?
– A neve? Hm… Mondjuk a neve: Araukária. Margit így hívta, így beszélt róla, így beszélt hozzá. Ez lehet afféle családnév is, meg a keresztneve is. Tudja, Margit különös ember volt.
– De hiszen… De hiszen, az araukária, egy növénynév. Egy olyan délszaki fenyőféle, vagy inkább örökzöld, amilyenek például Spanyolországban élnek.
– Pontosan, igazgató úr. Spanyolországban kapta Margit azt a kis araukáriaágat, amelyet elültetett, s amelyből mára egészen szép nagy fa lett. Nos, hát ez volt az övé és az öné, igazgató úr! Így mondta Margit.
– Az én gyerekem? És az ő gyereke? Különös, ha nem volna ez a helyzet olyan szomorú, azt mondanám: nevetséges.
– Nem nevetséges ez, igazgató úr. Úgy nevelte ezt a növényt, mint aki élete értelmét neveli. Magyarországon ritkán marad meg az araukária. Meglehet, fényt kíván, sokat, a déli, spanyol verőfényt. Margit üvegfalat csináltatott a lakásban, annak a közepén állt az araukária. Évente nagyobb cserépbe ültette. Amikor esténként hazament, beszélgetett vele, elmondta neki a napját, kit látott, mit hallott, megkérdezte a véleményét. Vallott neki, gyónt, ha úgy tetszik, ott ült előtte, simogatta a szemével, az ujja hegyéve, a szavaival. Azt a növényt. Mint a gyerekét.
– Igen, őrült dolog ez. Vagy nem is olyan őrült. Margit mindig különös ember volt, de hát ezt maga is tudja.
– Magától kapta azt a kis zöld ágat, elmesélte, miként adta neki, ezt én most nem mondom el. Maga bizonyosan emlékszik rá, igazgató úr!
– Óh, igen, tényleg, most, hogy mondja. Volt valami, egyszer valami boros este volt, tudja, jók a spanyol borok, a spanyol esték.
– Nem, igazgató úr, ez nem a boros spanyol esték egyike volt. Margitnak nem. Neki élete estéje volt. Estéje, éjszakája. Magától kapta azt az ágat – mondjuk így, mert maga is úgy mondta neki –: megőrzésre. Hát Margit megőrizte, meg, egy életen át. Maguk, maga meg ő…
– Valóban, mi egyszerre voltunk kinn Spanyolországban. Tudja, én…
– Nem egyszerre, igazgató úr! Maguk együtt voltak Spanyolországban. Nem csak egy helyen és egy időben. Minden protokoll ellenére, minden titkot megőrizve, maguk együtt éltek ott, maga a rezidencián, Margit a városban.
– Elmesélte? Mesélt erről Margit…? Tudtak róla mások is…?
– Senki, én sem, sokáig semmit. Vagy annyit csak, amennyit egy épeszű és jó szemű testvér megérez.
– Maga járt kinn nála, Spanyolországban?
– Igen, jártam. Abba a lakásba csak be kellett lépni, az ember tudta, hogy az két boldog ember szerelmi fészke. Bár én csak az egyiket ismertem, a húgomat. És akkor még nem volt ott Araukária sem.
– De ilyet! Az a kis vacak, letörött ág. Egy követségi fogadásról való. Szép növény, az ott is ritka növény, nem én törtem le az ágat. A vihar, előző nap.
– A vihar, bizonyosan. Maga nagyon vigyáz rá, úgy érzem, igazgató úr, hogy valaki el ne marasztalja kényes növények letörögetésében vagy külszolgálati lakosztályok fölforgatásában. Aztán a vihar meg a maga ártatlan közvetítő keze hazáig röpítette azt az ágat.
– És ennek húsz éve… Istenem, szegény Margit!
– Maga ne sajnálja a szegény Margitot, igazgató úr! Vagy inkább: sajnálja azt, hogy nem fordított nagyobb figyelmet a gyermek és anyja sorsának további alakulásában.
– Igen, korholjon csak, Mária. De hát maga biztosan tudja, a saját családom, a saját gyermekeim…
– Én mindent tudok, igazgató úr, és mindent meg is értek. Mindenki azt a gyermeket és a gyermekét fölnevelő szülőt kíséri figyelemmel, amelyik fontos neki. Van, aki a karrierjét építgető famíliát, van, aki a sarokban sötéten és csöndben bólogató hallgatag növénygyermekét. Hall engem, igazgató úr?
– Igen, hallom, de a szavam is elakad, ha ilyen mondatokat mond, Mária.
– Bocsásson meg, ha megbántottam, minek tagadjam, volt benne némi szándékosság.
– Tudja, miután hazaértünk, Margit hamar elkerült a cégünktől. Akkor még tartottuk a kapcsolatot, hát persze…
– Hát persze!
– Aztán én kikerültem Kanadába, nekem kellett az új montreali kirendeltséget beindítanom. Tudja, hogy van ez…
– Nem tudom, igazgató úr, életemben nem indítottam be külföldi kirendeltséget. Csak azt tudom, milyen csöndes megszállottsággal várta Margit a maga visszatérését, a leveleit, a telefonját. Magát. A gyerek apját.
– Hagyja ezt a butaságot a gyerekkel. Azt persze elhiszem, hogy várt, de hát Kanadából…
– Én nem minősítem, amit maga tett vagy nem tett. Én csak a nővéremről beszélek. Azt is csak azért, hogy maga megtudja. Vagyis: mert ő fontosnak érzete a halála előtt, hogy maga megtudja. Hogy közöljem magával…
– Igen, Mária, borzasztó dolog ez, valahogy úgy érzem magamat, mint aki… nem is tudom. Letörni egy ágat, odaadni valakinek egy pohár bor mellett, és akkor húsz év múlva azt mondják, hogy valahol él egy fiad, aki azóta már kilombosodott… Hát ez valóban különös és váratlan dolog…
– Erre a mondatára, kérem, most nem válaszolok, mert olyasmit találnék mondani, amitől ön a Tűzföldre menekülne kirendeltséget berendezni.
– Kérem, kérem…
– Befejezem, igazgató úr! Csak annyit még, hogy a növény idővel megerősödött, Margit háza mintegy védőfalat húz a szelek elé, a napot pedig ott tartja, az ablak előtt.
– Ahá! És merre van ez a ház?
– Kiültettük az ablak elé, a kertbe, Araukáriát. Zöldült és lombosodott, remekül érezte magát. Tíz év után már magasabb volt Margitnál, mint a hirtelen növő fiúcska az anyjánál.
– Mit mondott, merre lakott Margit? Az a ház…
– Különös volt, tudja, igazgató úr, a maga nevét nem ejtette ki soha, hacsak nem suttogta oda Araukária leveleire, de mindig többes számban beszélt önmagáról, a múltról is, a jelenről is. Mintha két szülője volna a gyereknek, mintha két világra segítője volna annak a kis élőlénynek. Nehogy azt higgye a fa… mindegy, nem folytatom.
– Valahogy olyan szívszorító kezd lenni ez a bizarr történet. Hívjon föl máskor is, Mária, ha gondolja, elbeszélgethetünk Margitról meg Spanyolországról.
– Margit erre az egy beszélgetésre kért meg. És még valamit kell tudnia, kérem, igazgató úr!
– Mondja, Mária, mondja!
– Margit ott lesz a fácska tövében. Oda temetjük, Araukária mellé., Anyját a fiához, ha már úgy hozta a sors. Az ablak elé, a fája alá. Aki nem tudja, nem fog látni a kertben semmi különöset. Talán csak, hogy egy különös növény áll ott, amely elél akár kétszáz évig is. Túlél minket, ha vigyázunk rá!
– Bizonyosan, Mária, bizonyosan.
– Búcsúzom, igazgató úr! Ne keressen, nekem nincs telefonom. Margit többször változtatott lakást azóta, a címét nem találja meg. Ők pedig jól ellesznek ott, ketten. Vigyáznak egymásra.
