Riskának aznap pechje volt, ugyanis turistaváró okán ott marasztalták az esztena közelében, míg a többi boldog társa harsányan legelte a havasi füvet, a távoli erdő hűs védelme alatt. Akkor történetesen a Libán hegység egyik lankás legelőjén voltunk és a főgazda ízes előadását hallgattuk arról, hogy mi is az a zsendice, figyelve Riskát, amint nekifarolt a vékony léckerítésnek, ami érthető ugyebár, nehogy megint eszébe jusson valakinek tejet csikarni belőle. Majd bementünk az igazi kalyiba szagú, alacsony helyiségbe, ahol várt a lobogó tűzre tett rezezett aljú, ordafőző üst, benne már forrt az író, a sajtgyártás első mellékterméke. Az orda eleje pedig, az a bizonyos zsendice, amit sebtében meg is kóstoltak a vendégek. A többi fehérjegazdag anyagot a pásztor egy likas merőkanállal kihalászta a fövő léből, majd gézbe téve, felkötötte az eresz alá, hogy kicsepegés után átalakuljon fenséges, friss ordává. Szokásom szerint figyelmeztettem a társaságot, hogy az ordaevés veszélyekkel járhat, amennyiben valakinek epe, illetve máj bántalmai vannak, viszont, ugyancsak szokás szerint, rá sem hederített az, aki megkóstolta. Az is előfordult, hogy egyeseket később szinte el kellett vonszolni a zsendicével töltött tányértól. Hasonlóképpen történhetik számtalan esetben és helyen, ahol a városi civilizáció „áldásaival” feltarisznyázott turisták beszabadulnak a hagyományos állattartás berkeibe. Azok számára, akik nagyrészt csak a boltból vásárolt tejet fogyasztanak, bizony nagy élmény belekóstolni a furcsa hangzású tejtermékekbe.

Amikor az istállóban, katonás sorrendben állnak a fekete-fehér foltos, németes hangzású nevekkel illetett fajtehenek, ahol percnyi pontossággal kapják a tudományosan összeállított tápot és esténként fejőgépek juttatják a tejet a steril, rozsdamentes tartályokba, az ipari tejtermelés fejezethez tartozik. A zsendice nyersanyagát, mai szóhasználattal élve a biotejet, a parasztos tarka termeli, amelyik a hegyi legelőn tölti a nyarat, illatos friss zöldet legelve, oly tiszta vizet kortyolva, amilyet a csúcsfelszerelés sem képes előállítani, ám közel sem annyi tejet adva, mint a mesterséges fénynél kérődző fajtiszta társa. Nos, ezt a biotejet aztán borjúoltóval kezelik, ami nem éppen kényes gyomrúnak való dolog, mert levágják a kisborjút, amelyik még nem kóstolt soha füvet, kiveszik a gyomrát, frissiben megsózva a füstre teszik, majd kiszáradva, a benne lévő matéria alkotja a frissen fejt tej oltóanyagát.

Apropó, a borjúról jut eszembe az ántivilágból származó „csángó borjú” kifejezés, vagyis az a borjú, amelyiket nem volt szabad paprikásnak feláldozni a szocializmusnak nevezett világban, csak kényszervágás esetén, mert a mindenható párt úgy akarta. És az a bizonyos csángó borjú olyan istenáldotta szokással rendelkezett, hogy meglátván a kést, beleugrott. Muszáj volt levágni, ugyebár. Valahogyan sejteni kezdtem, hogy az állattartásra és -vágásra vonatkozó előremutató rendelkezések tömkelege közepette, a csángó borjú ismét divatba jöhet, vagy inkább már jött is.

Ha már a zsendicét emlegettem, a bálmosról sem feledkezhetem meg, vagyis az íróban vagy savóban főtt puliszkáról. Ennek a csángós változata a tejfölben főtt, sajttal, ordával fűszerezett bálmos. Olyan, friss tejről kézzel leszedett tejfölben, amelynek nyersanyaga a Riska szájából kilógó kakukkfű, bogyókkal tűzdelt áfonyalevél, cickafark, orbáncfű, borsmenta, szurokfű. Egy adaghoz jó két liter tejföl is szükséges, amelynek láttán minden aszfaltvigéc sejtelmes fájdalommal felsóhajt: „...micsoda pazarlás...”. De milyen csodás a végtermék! Féltucatnyian is jóllakhatunk belőle. Elképzelni sem tudom, milyen lenne bolti tejfölből összekutyulva. Az Olümposzon lakó halhatatlanok ambróziája vélhetően hasonlíthatott ahhoz, amiről beszélek. A mitológiai nektár pedig a „budulék” tejnek lehetett a társa, annak a hajnali hidegben összeért, vastagon ringó savanyú tejnek, amit borjú- vagy bárányoltóval készítenek ott fent, a havasok tövében. Aki soha nem kóstolta a pásztorok remekműveit, nem tudhatja, mit veszít…