Karácsony előtt pár nappal érkeztünk Bostonba, közvetlenül a keleti partvidéken végigsöprő jégvihar után, ezért az autópályán haladva félelmetesen gyönyörű látvány kísért végig: Massachusetts állam erdeiben minden egyes fát tökéletesen beborított a jég a legapróbb ágakig, mintha gyémánterdő szegélyezte volna az utakat. Aztán a kristályos fák egyre ritkábbak lettek és egyre sűrűbbek az épületek, annak jeléül, hogy egy ideje Boston külvárosaiban autózunk.
Aki megszokta az amerikai városok látványát, annak Boston tartogat egy kis meglepetést, ugyanis teljesen európai arcú város. Ez a különlegesség lakóinak tudatában is kellőképpen rögzült, a tősgyökeres bostoniak büszke, már-már gőgős, rátarti emberek. Városukról azt tartják, hogy az ismert univerzum intellektuális csomópontja. Meg kell adni, ebben van is valami, hiszen itt található – sok más híres felsőoktatási intézmény mellett – kettő a világ leghíresebb egyetemei közül: a Harvard és a Massachusetts Institute of Technology, röviden MIT, a földkerekség legtekintélyesebb műegyeteme.
A város neve egy kevésbé ismert ír hajós védőszenttől, Szent Bothol-tól származik. Előbb Botholstown volt, majd Bottlestown, Bottstown és végül Boston. Amikor teljesen összenőtt a franciás nevű Trimountaine-el, akkor az egész nagyváros a Boston nevet kapta, a másik település nevét ma már csak a Tremont utca őrzi, amely – helyi sajátosságként – egy ponton önmagát keresztezi.
Boston multinacionális eredetű város. Alapjában véve írnek számít, de utcáin német szót is hallani, a villamoson kínai újságokat is olvasnak, és akad olyan városnegyed, ahol minden névnek oroszos csengése van.
Szálláshelyünk egy Európában kevésbé ismert, de arrafelé annál legendásabb intézmény közelében volt, a Fenway Park stadion a mesés Boston Redsox baseball csapat főhadiszállása, minden amerikai baseballrajongó számára kötelező zarándokhely, amely még télies elhagyatottságában is impozáns.
Közlekedés szempontjából Boston ugyanolyan rendezett és áttekinthető, mint a legtöbb európai nagyváros. Négy és fél metróvonallal gyakorlatilag minden megközelíthető, ami számít. Igaz, a metró itt nem az, amit az öreg kontinensről ismerünk, inkább a helyi érdekű vasút és a villamos sajátos keveréke, pályájának jóval nagyobb része van a föld felett, mint az alatt, a bostoniak egyszerűen csak vonatként emlegetik. Négy és fél vonalról meg azért beszélhetünk, mert a zöld vonal egy ponton négyfelé ágazik.
A belváros tekintetében azonban szinte minden megközelíthető gyalog is, a kolozsvári viszonyokhoz szokott ember számára kissé hosszú, de nem túl megerőltető sétával. Véleményem szerint igazából így érdemes, hiszen csakis így érezhetünk rá igazán arra a sajátos légkörre, ami ezt a várost jellemzi, csakis így találkozhatunk kalapos-pipás-sétabotos igazi bostoni öregúrral, és csakis így fülelhetünk bele a bostoni akcentusba, amely egy leírás szerint olyan, mint a „téglatorkú kecskebéka hangja”.
Régi és új: kopott templomocska mellett modern bevásárlóközpont
Boston varázsa nem annyira a közismert látványosságokban rejlik. Ami elbűvöl, az a belváros, a Massachusetts Avenue és a Boylston street emeletes piros téglaházai, amelyekben egy lakás annyiba kerül, mint errefelé egy kisebb falu, az utcák sajátos hangulata, és főleg az a varázslatosan eklektikus mód, ahogyan a nagyon régi a nagyon újjal keveredik. Kopott templomocska mellett csupa üveg és fém bevásárlóközpont áll, a Quincy market modern technológiával felszerelt vásárcsarnokának kupoláját pedig belül a múlt századi Boston legismertebb henteseinek és kereskedőinek reklámja díszíti.
A Massachusetts Avenue-n (a helybéliek rövidítési mániája szerint csak Mass Ave) végigsétálva terjedelmes központi parkba érkezünk, ahol két impozáns szobor fogad. Az egyik természetesen a tábornoké, Washingtoné, a másik meg (ugyancsak természetesen) a híres „bostoni teadélután” értelmi szerzőjét, Samuel Adams-t örökíti meg (az amerikai történelmet kevésbé ismerőknek: a brit adópolitika elleni tiltakozásként az amerikai telepesek a tengerbe hánytak több hajórakománynyi teát, ez a „teadélután” volt a függetlenségi háború egyik első mozzanata).
A park mellett díszeleg az állam parlamentjének épülete, a Capitolium kicsinyített, aranykupolás mása.
A Bostonba látogatók a Prudential-torony 50. emeleti kilátójáról csodálhatják meg a várost
Továbbhaladva megérkezünk ahhoz, ami valószínűleg a kontinens legcsúfabb épülete, igazi kommunista arculatú betonszörnyeteg, itthoni városi kultúrházakra emlékeztet: a monstrum a bostoni városháza, és csak csodálkozni tudok, hogy éppen ezen a ponton hagyta őket cserben a jó ízlés.
Sokkal fontosabb látnivaló a Boylston street és a Buckingham Ave között magasodó Prudential torony (helyi rövidítős stílusban: Pru), amelynek ötvenedik emeleti kilátójáról gyönyörű látvány fogad. Keleten az óceán kékje, a Bostoni öböl partján a Logan reptérrel és az akvárium impozáns épületével. Alattunk a Charles folyó kanyargó vonala a Cambridge-be vezető hidakkal.
Az egyik ilyen híd túlpartján egyenesen az MIT campusra érkezünk. A főépület homlokzatát körös-körül a tudomány nagyjainak neve díszíti. Kapus, ajtónálló nincs, a világ egyik legtekintélyesebb egyetemének főépületébe nyugodtan besétálhat bárki. Az előtérben negyvenes-forma, enyhén ősz és kopaszodó professzorféle zsonglőrözik négy színes labdával…
Az akvárium kihagyhatatlan élmény, és ha ott járunk, feltétlenül faggassuk ki a gondozókat, hihetetlen történeteik vannak a különböző cápafajtákról, a mesésen értelmes polipról és Myrtle-ről, az óriásteknőcről.
Látogassuk meg a Tudomány Múzeumát, főleg ha kisgyerekkel utazunk, egy életre rabul ejtheti őket az elektromos villámkamrában tartott bemutató, vagy a holdutazás háromdimenziós filmje.
Nézzünk be Észak-Amerika legrégibb nyilvános könyvtárába. Ott jártunkkor, szilveszter előestéjén éppen tucatnyi palesztin szimpatizáns tüntetett az épület előtt, nagyjából ugyanannyi Izrael-párti ellentüntető és a teljes helyi sajtó „társaságában”. Háromnyelvű kevert kiabálásukat kellemesen aláfestette a közelben zenélő jégszobor. Amennyiben a téma érdekel, vezettessük körbe magunkat a Christian Science legelső templomában, valamint a szomszédos Rev. Mary Baker Eddy Múzeumban, amelynek térképszobája külön élmény.
Nézzünk be a területileg aprócska ám nagyon népszerű Clarendon játszótérre, ahol a szokásosak mellett száznyi kisebb-nagyobb játék hever szanaszét: mindenkié és senkié, a gyerekek vigyáznak rájuk és senkinek eszébe nem jut, hogy eltulajdonítsa azokat.
Az ínyenceknek is külön élmény ez a város. Melegen ajánlom a különböző mediterrán étkezdéket, a thai vendéglőket édes-savanyú különlegességeikkel, csípős curry-kkel, a Beacon Streeten a népszerű FugaKyu japán éttermet, ahol a különféle sushi-kat és maki-kat kimonóba öltözött mosolygós japán lányok szolgálják fel, a falakon körbe pedig hulló cseresznyevirágos japán tájakat vetítenek. És az már csak hab a tortán, hogy Bostonban láttam eddig az egyedüli kóser kínai éttermet. Shalom Hunan a neve.
Boston igazából egyetlen veszélyt rejteget: könnyű beleszeretni. Ha egyszer végigbóklásztuk utcáit, ráéreztünk izére-illatára, mindig vágyni fogunk utána.
