Luxus mezítláb a Maldív-szigeteken - Világjáró

Snorkel szafari a korallzátonyokon

Aztán eljön a nap, amikor feliratkozom a snorkel szafarira (a snorkel csak vízipipát és lábuszonyt – tehát nem profi felszerelést – használó könnyűbúvárkodás), ami reggel 9–12-ig tart, és három korallzátonyhoz visznek el. A fakultatív programokra jelentkezni óhajtók felírják nevüket, a szobaszámot és a résztvevők számát a recepció falára függesztett listára, itt láthatók az egész hétre érvényes programok. Van szomszéd sziget látogatás, éjszakai halászat, kirándulás Maléba, kirándulás egy lakatlan szigetre stb. Ez remek, mindenütt máshol értékes idő megy el arra, hogy a szállodáról szállodára járó idegenvezetőt várja az ember, a fakultatív kirándulást elrendezze, kifizesse. Itt minden másképpen működik, hála a sziget kicsi méreteinek. Azt is észrevesszük pl., hogy szintén a recepción van egy nagy fehér tábla, és ott mindig ki van írva a másnap távozók „órarendje”, a szobaszám, repülőjárat száma, ébresztés, reggeli, számlarendezés, a hajó indulása a reptérre, mindez percnyi pontossággal. De tényleg, minden olyan olajozottan, jól működik, hogy habár nem nagyon várjuk ezt a napot, nagyon megnyugtató, hogy tényleg semmire sincs gondunk, csak arra, hogy minél jobban érezzük magunkat.

Szóval, megyünk snorkelezni, már 3 nappal előtte bérelek egy békalábat, hadd gyakoroljak egy kicsit vele. Most látom csak, mennyivel könnyebb ezzel haladni, remek dolog, a bérlése nem sok, egy hétre 20$. Szerencsére szép idő van, kicsit felhős, de ez reggel 9 felé nem ritkaság. Az első korallzátonynál megállunk, nem horgonyzunk le, mert megsértenénk a korallokat, úgy látom, a vízből kiálló cölöpre dobják a kötelet. Kísérőnk, aki egyben kapitányunk is, elsőnek ugrik a vízbe, minket is invitál. Lassan mindenki bent van, csattan vagy pottyan a vízben, de én nem szeretek ugrani. Erre az egyik fiú mutatja, üljek le a hajó szélére. Tudom, mi következik, belök! Most már mind bent vagyunk a vízben, kinézem magamnak a vezetőnket, aki egyben a kapitány is, és miután elkormányozza a hajót az első zátonyig, felteszi a szemüveget, pipát, és int, hogy kövessük. Jól ismer minden helyet, néha lemerül, és bekukkant egy-egy korall alá, ha otthon van a lakó, feljön, és mondja, mit láthatunk. A langusztáknak csak a csápjait látjuk, úgy elbújnak, aztán tonhal, meg óriásrája úszik el mellettünk, meg egy kicsinek nem mondható cápa… Ezt megismételjük még kétszer. Még egy pozitívum: nem kell visszaúszni a hajóhoz, hanem utánunk jön. Ilyen körülmények között könnyedén megcsinálom mind a három merülést, tavaly Ras Mohamednél az utolsóról lemondtam, pont emiatt, nagyon sokat kellett visszaúszni a hajóhoz. Szünetekben megkínálnak kókuszdió szeletekkel, nagyon jólesik.

Pizsamakabátos hal és tengeri uborka

Snorkel – csak vízipipát és lábuszonyt használó könnyűbúvárkodás

Annyira nem vagyok fáradt, hogy ebéd után alig várom, visszamehessek a vízbe. Hiszen ma még nem üdvözöltem az ismerőseimet a vízben, az anemona védelme alatt, azzal szimbiózisban élő narancssárga-fehér csíkos bohóchalakat (a Nemo rajzfilm tette őket híressé), aztán papagájhalak szebbnél szebb példányait, ezeknek köszönhető állítólag a finom fehér korallhomok. Vannak magányos halak, mások nagy rajban élnek, de én látok egy párt, nem viccelek, szerelmespárnak nézem őket, többször is találkozom velük, majdnem transzban úsznak egymás mellett, sikerül azonosítanom őket a könyvemben, a nevük: Madagaszkár lepkehal. Sikerül lencsevégre kapnom a párt. Legszínesebbek a kék sebészhalak, akik nevüket borotvaéles és testük egész hosszában végigfutó hátuszonyukról kapták, lepkehalak rengeteg színváltozatban, aztán van egy kedves fekete-fehér csíkos hal, sárga uszonnyal, ötös-tízes csoportokban úszkál, az Oriental Sweetlips (keleti édes száj) családjába tartozik, a katalógus viccesen „pizsamakabátos” halnak nevezi. Aztán ott van a Picasso hal, azzal is találkoztam már a Vörös tengerben, de az itteni szebb, színesebb. Nagyon sok tengeri uborkát látok, olyanok, mint valami túlsúlyos hernyók, többféle színben is előfordulnak, szőrösek és elég gusztustalanok, a tengeri csillagok viszont sokkal vonzóbbak, a legszebbek a pirosak. Sokat gondolkoztam azon, nem veszélyes-e ezeknek a halaknak ennyire színpompásnak lenniük? Úgy látszik, nem, mivel a korallok sem nélkülözik az élénk színeket… Mindegyik hal tudja, hol tartózkodjon, hogy minél jobban beleolvadjon környezetébe. Ezért van az, hogy ahogy az ember befelé megy a vízbe, ahol eleinte a tengerfenék homokos, ott a „sápadtabb” halak élnek meg a gyíkhalak, amik valósággal járnak a homokon, nem úsznak, de beljebb egyre színesebb lesz a világ. Másik kedvencem az unikornis hal, több változata van, drapp, szürke, fekete. Rettentő humorosak a rezignált tekintetükkel és hosszú orrukkal, mindig elmosolyodom, ha velük találkozom, és rengeteg képet is készítek róluk. Az a jó itt a szigeten, hogy aki nem búvárkodik, az sem marad ki az élményből, hogy szép halakat lásson. Rögtön a stég part felőli részén van egy erős reflektor, azt hiszem, az egyetlen a szigeten, ti. egyáltalán nincsenek villanyoszlopok, huzalok, általában a bungalók terasz-lámpái világítanak (ezeket szeretik a kis gekkók, nincs este, hogy ne találjuk ott őket), és a sziget gyengébben megvilágított részein földbe dugott alacsony kerti lámpák adnak éppen csak annyi fényt, amennyi szükséges. Nos, ezt a reflektort nem hiába tették éppen oda, rengeteg látnivaló van ott. Ez is egy jó program, vacsora utáni séta, megállni a pontonon és nézni a vizet, ráját, fekete pöttyösvégű fiatal cápákat láthatsz, ha szerencséd van, egy csúnya és barátságtalan murénát is, kint a homokon meg rengeteg tarisznya- és remeterákot.

Mézes csirkecomb és John Wayne

Közben lassan, de biztosan fogyatkoznak az itt töltendő napjaink, megkóstoljuk a nemzetek konyháját, nagyon tetszik a „flambé buffet”, hátramegyek, hogy lássam, mit flambíroznak, pont akkor csap fel egy jó nagy láng, valami halat sütnek. Sejtem, hogy a desszertre lesz banana flambé, és nem tévedek, ott csinálják előtted, nagyon ízlik, mint minden, amit itt ettem. Következő napokon lesz aztán hagyományos angol fish&chips vacsora, aztán ázsiai büfé, kimondottan csak maldív este, aztán közel-keleti, a neve 1001 éjszaka, aztán Fiesta mexicana, Nights in Kanton (kínai kaja), és nem utolsósorban az amerikai, a neve: Farmhouse buffet. Kíváncsi vagyok, miket készítettek, örvendek, hogy végre megkóstolhatom a sütőtökből készített köretet, kockára vágva vagy mixelve. Hátul a friss sülteknél bárányborda és mézes csirkecomb hívogat… Megpakolom a tányérom, és igyekszem az asztalunkhoz, majdnem nekimegyek egy magas alaknak, felnézek, hát, egy cowboy szegezi rám pisztolyát, piros kendő a nyakában, elkacagom magam, akkor veszem észre, kartonból van és nem más, mint John Wayne…

Elérkezik utolsó előtti napunk, december 20-a, ekkor kapunk egy „bónuszt” a természettől: miután délután jó sokat esett, ahogy elállt, kimentünk a partra, és a legszebb naplementében gyönyörködhettünk, amit csak ember elképzelhet. Ott volt a gém is, hogy nehogy kimaradjon a képekből. Mindenki szaladt a fényképezőgépe után, percenként úgy változott az égbolt színe, hogy bizony sűrűn kellett kattintani. Persze, bementünk a vízbe, a képen úgy néz ki, mintha piros, narancssárga és kék festéket éppen összekevernének, és abban fürdenénk…

Karácsony a szigeten

Aztán még egy meglepetés vacsorára menet: feldíszítették a szigetet a karácsonyra. A pálmafák törzsére spirálban szaladnak fel a színes égők, karácsonyfadíszekkel teleaggatott fák, a recepció is ünnepi színekben pompázik, mi meg megyünk mezítláb vacsorázni.

Utolsó napunkra, vasárnapra megrendeljük a szép időt, és bejön. Majdnem egész nap kint ülünk, búcsú snorkelezés stb. Az ebédre a lehető legkevesebb időt akarom áldozni, ezért olyan ételt választok, amit szalvétán a tenyeremben el tudok vinni, éspedig kockára vágott spenótos tortillát és pár szelet tonhal carpacciót, ez utóbbi nagyon ízlik. A recepciónál már ki vannak írva a holnapi indulásunkkal kapcsolatos tudnivalók. Délután szomorúan visszaviszem a bérelt békalábat, vacsora előtt rendezzük a számlát, este becsomagolunk.

Másnap reggel a telefonébresztő előtt felkelek, utoljára kimegyek a partra, ott van a cápám, a gémem is, emlékezetembe vésem ezeket az utolsó képeket… Bőröndjeink még nincsenek lezárva, de kint már várják, hogy talicskával elvihessék a kikötőbe. Reggeli után leadjuk a kulcsot, kisétálunk a stéghez, ott várakoznak a csomagjaink, megérkezik a hajó, 45 perc után a reptéren vagyunk. A beszállás kerek egy órával később történik, nem tudni miért, aztán végre hívnak a géphez. A hazafelé út kicsit nehezebben telik, lehet, azért is, mert nappal van és kevesebbet szunyókálunk. Filmet nézni nincs kedvem, ugyanazok, mint jövet, és az érdekesebbekért fizetni kell, inkább játszom angolul „akasztott embert”, és gyakran nézem meg a térképen, merre járunk éppen. Annyit megjegyzek, hogy kereken 3 órába telik, ameddig elérjük az arab félsziget legdélkeletibb pontját, valahol Oman körül, aztán Dubaj, Abudhabi, Muscat, Kuwait, Bagdad, fel Törökországnak, Bulgária, Magyarország és végig légvonalban egész Angliáig. A repülőn még végiglapozom az utazási iroda füzetecskéjét, amiben benne van minden, repülőjegy, szállásfoglalás, fényképek, hasznos tudnivalók. Ellapozok az utolsó oldalra, ott azt írja: és legközelebb hova?