Mikor Kiss János mellékletünk 2009. márciusi számában megjelent, Húsz bükki forrás körtúrája című cikkét írta, előzetesen egyeztettünk, hogy ne a 2000-ben kiadott Kolozsvár környéki térképen szereplő Gálcsert, hanem a patinásabb, Gálcsere helynevet használja. A nyomda (vagy a korrektúra) ördöge viszont nem tétlenkedett, a megjelent cikkben sem egyik, sem másik, hanem éppenséggel... „Gálcserje” lett belőle. A helynév tisztázásához szolgáljon szempontként Pillich László 1985-ben megjelent, Városom évgyűrűi című könyvéből az alábbi részlet is, ahol helybeliek beszélnek a Monostor környéki helynevekről.

Az emlékek éltetik tovább azokat a helyeket is, melyek már tulajdonképpen halottak. Azok, akik kisgyermek koruktól itt éltek a monostori dombok környékén, állatot legeltetve, játszadozva, majd a pénzen vett vagy örökölt földeket, utóbb a gazdaság földjeit megdolgozva, behunyt szemmel még most is olyannak látják a tájat, mint amilyen a nagy építkezések előtt volt.

– Ahogy megyünk felfelé, a Câmpului utcától balra, van egy forrás, oda sokan jártak régen vízért. A temető alatt van, ahol régen a popa földje volt, s azért mindenki úgy nevezte, hogy „Ciurgăul popii” [Pap csorgója], felfele pedig az egész oldalnak az volt a neve, hogy ,,La Ciurgău” [Csorgónál]. Most a gazdaság szántója, de már régebb kiosztották a szegényeknek a papi földet. Ott, ahol most a blokkosok a szemetet gyűjtik, az iskola mellett, nekünk kicsi gyermek korunkban jó játszóhelyünk volt, az volt a „Groapa Moşului”. Azon túl pedig, messzebb valamivel a legelő volt, a ,,Capul dealului”, ahova a csorda járt. Sok erdő van errefele! Mentünk ki reggel, jót játszottunk, mint gyermekek, nem kellett félni senkitől, délután pedig húztuk haza a nagy, hosszú ágakat. Tettük a végeket összefogva a vállunkra, és húztuk befele az úton, csak úgy szállt a por mögöttünk. Nem volt gáz, kellett a tüzelő! Nem mondtuk másképp, csak úgy, hogy „la pădure” és annak az oldalnak, amelyik a „fântâna Sfântu-Ioan” [Szent János-kút] felé ereszkedik be, „Galcerul” a neve, régen ott legeltettek, s a pásztornak kellett vinni az ebédet, amikor jött a sor…

Ma már utcák nevei váltották fel sok helyütt a kolozsmonostori határ dűlőinek nevét, ahogy a lakónegyed a szántókra, legelőkre rátelepedett. Az öregek azonban inkább a régi nevek szerint tájékozódnak most is, még akkor is, ha netalán valamelyik új lakóházat kell azonosítani. A régi helynevek olykor továbbélnek, túlélik a hely változásait! Tehenek járnak és jártak legelni a „Galceru” domboldalába. Mi Gálcserének szoktuk emlegetni. Egy 1590-es urbáriumban „Kazalo Reth ketteo Also Rúdasban, harmadik Omlasban”, „Berecz” nevű „teolgj erdeo”, „Byk”, s a falu használatában lévő „Apad erdeye” felsorolása között azonban az áll, hogy „vagion Gatt chereye az malom zewksegere ualo”! Íme, a gálcsere tulajdonképpen Gátcseréje, s a monostori malom gátjának időnkénti megerősítéséhez szolgálta a faanyagot, mielőtt levegővé nem kopárult volna… Lám, amilyen előre nem látható a helyek sorsa, olyan a helyek neveinek élete is!

– Sokszor elgondolom, tudja meg, ahol most az új gát van a Szamoson, az átjáróval a Donát negyed felé, mi oda vittük a kendert áztatni, a nagy gáthoz. A part mellett voltak áztatóhelyek, tapostuk bele jól, s raktunk rá köveket, hogy nehogy elvigye a nagy víz. Télen fontunk, énekeltünk, szőttünk, a kovács felesége ügyes szováti asszony volt, sokat tanultunk tőle. Jól főzött, mikor nunta volt az utcába, hívták főszakácsnak. Jártunk kalákába is, megfőztünk egy jó nagy mosófazék döblecet, azt ettük. Ősszel volt a kukoricahántás, akkor is összegyűltek a szomszédok, ilyen események voltak itt… Őröltetni levitték a gabonát ,,la moara din rât” [Csíkoskerti malom], egy Bács Mihály nevezetű tartotta, nagy, magas, piros ember, akit mindenki szeretett, tisztelt. Az már egy másik rész volt, a ,,Sucoastei” [Hegyalatt]. Azért nem is vitte oda mindenki a Kálvária alá, hanem volt itt az utcában is egy malom, szárazmalom volt, egy ló húzta, forgatta a kereket, később villamossággal ment [ti. Mattai Gyula Mező utcai malma – P.L.], de az első háború után hamar leállt.

A földet, a kisebb vagy nagyobb darabkát mindenki megdolgozta, többnyire a család szükségére. E század első évtizedének végén azonban a monostoriak még alig több mint nyolc százaléka volt önálló gazdálkodó. Minden második-harmadik napszámból, minden negyedik fuvarozással, minden hat-hetedik pedig dohány-, gyufa- vagy sörgyári munkásként teremtette ki a családi szükségletre valót. Így váltak fokozatosan Kolozsmonostor lakói is kolozsváriakká! Napszámosként, fuvarosként, munkásként kapcsolódtak be a város gazdasági körforgásába.

– Volt azért a mi részünkön is néhány mesterember, mint Borza Grigore, a kerekes, Căpuşan Teodor, a mészáros, akinek egy jó korcsmája is működött, Baranyi Jóska bá, a kovács, aztán egy Chiorean nevű mezőpásztor is, akikre hirtelen visszaemlékszek. De akadtak szorgalmas, igazi jó gazdák is, az öregek idejében még úgy nevezték az olyant, hogy „ökrös gazda”. Na, ilyen legalább vagy húsz is volt, ha nem több.

Napszámos-fuvaros „faluként” kezdett századunkban fejlődni Monostor, az új városi kerület. A gazdasági akadémia is sokaknak adott munkalehetőséget, de a fuvarosoknak aztán a beinduló nagy építkezések egész sora. Az asszonyok végezték a ház körüli munkát, s hordták helyekre a tejet onnan, ahol tehenet is tartottak. Esténként kártyáztak dióban, vagy csak elbeszélték azt, ami másnap következik… Néhány porondhordóból aztán évek multával fiákeres lett, sőt egy-kettőnek az autóbusz-tulajdonosságig is sikerült vinnie. Legtöbbjük azonban csak az anyagot, a patak kövét hordta továbbra is. Az asszonyok pedig, akik munkába álltak, úgy rendezték, hogy valami közelebbi hely kerüljön, a kendő- vagy sörgyárban, a „magvizsgálóban”, az akadémiánál, vagy az ötvenes években még a Monostori úton működött kötödében, a „Varga Katalinban” (amelynek neve később Someşulra változott). A mostani fiatal nemzedéknek pedig már valamennyi tagja szakmát tanult, és a város valamelyik, termelésében és munkahelyeinek számában is meggyarapodott gyárában helyezkedett el.

– Ezek, kérem, már nem a fa tetején tanultak, mint mi annak idején! Rendesen jártak iskolába. Mindegyiknek rendes [!] foglalkozása van, nem túrja a földet. Pedig van olyan, hogy alig várja a délutánt, aztán csak befogja az apja lovát a szekérbe és hajtja. De azért már mégse fuvarosok!

A régi Kolozsmonostor falu mai maradványa és a Monostor várost alkotó tömbházrengeteg tehát ott él a fenesi út és Mező utca környékén, egymás közvetlen szomszédságában. Az öregek még ma is az egykori dolgok rendje szerint tájékozódnak. A fiatalok élete azonban már inkább a tömbházakhoz igazodik. Vajon az ő Monostor városi gyermekeik gondolnak-e majd a szemétgyűjtő és iskola helyén volt „Groapa Moşului”-ra, valamikori Monostor falusi gyermekek nagyszerű játszóterére? Fogják-e tudni (legalább azt), hogy hol van a „Galceru” vagy a „Coşteiu”, gondolnak-e majd arra, hogy a Lingurarilor utca neve a néhai Kalányos utcaiak: Lingurar Gábor, Grélus Ghica, Ghicáné, Indrei, János, Costan, Silip, Simion, Vasile és a többiek fakanálkészítő mesterségének jelzője volt? Megértik-e vajon, hogy mit jelenthetett a néhány száz évvel ezelőtti olyan urbáriumi bejegyzés, mint „Vagion […] Byk erdeo bewseggel; Nyers Byk fa tilalmas…”