Kegyetlen és alattomos kór győzte le péntekre virradóan azt a kollégánkat, aki csaknem hatvan esztendőn keresztül írt magyarul sportról Erdélyben, s akit kollégái és barátai évtizedeken át legyőzhetetlennek, akadályokat nem ismerőnek tekintettek.

Kolozsváron született 1930. március 10-én. A kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett 1949-ben, román–magyar szakos tanári oklevelet a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán (1970), magyar–német szakos bölcsész oklevelet pedig a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (1975) szerzett.

Első írása a budapesti Nemzeti Sportban jelent meg, 1950-ben. Ugyanakkor lett a kolozsvári Igazság sportszerkesztője. 1956-tól a lap sportrovatvezető főmunkatársa volt. Szintén az ötvenes évek elejétől dolgozott a Kolozsvári Rádiónak, amelynek sportműsorát 1954–1969 között vezette. 1989 decembere után a Szabadság sportrovatvezetője és az újraindult Kolozsvári Rádió sportrovatának oszlopos munkatársa volt.

Halálával az erdélyi magyar újságírás talán leghosszabb ideig alkotó hírlapíróját, rendkívül művelt, sokoldalúan tájékozott tagját veszítette el. Mi, akik munkatársai, kollégái lehettünk, örökre megőrizzük szívünkben kiváló humorát, önzetlen segítőkészségét, közvetlenségét, akárcsak nagyszerű szakmai felkészültségét, bámulatos lexikális tudását. Életművéért Aranytoll-díjat kapott a Magyar Újságírók Országos Szövetségétől.

Közösségi ember volt, életét a sport, az utazás, a lap, a kollégák, a szerkesztőség jelentette. Nyugalmazása előtti éveiben már reggel hétkor a szerkesztőségi íróasztalánál ült, és soron következő tudósítását, beszámolóját, riportját lendületesen kopogtatta az írógépén. Közben szervezett, telefonált, vicceket mondott, élményeket és emlékeket mesélt munkatársainak, akiket mindig jókedvre hangolt. Szerette a mulató társaságot, a vidám cimborákat, a nagyszerű tréfát – és közben hosszú évtizedeken át a legkomolyabban vette a munkáját.

Naponta összekacsintott az olvasóival. Mert lelkes és kiterjedt olvasó- és hallgatótábora volt. Főképpen azokban az évtizedekben volt ez fontos, amikor a dolgokról nem lehetett nyíltan véleményt mondani. De Frici bátyánknak elég volt felsorolnia az első román futballválogatott névsorát ahhoz, hogy véleményét a magyar sport elsőbbségéről, a magyar sportolók rátermettségéről olvasói és hallgatói megértsék. Mert László Frici a magyar sportnak élt, és azért, hogy annak eredményeit magyarul hozza a nagyérdemű tudomására.

Hatalmas munkabírása a kollektíva alapemberévé avatta. Precizitása okán a jegyzőkönyveket írta, a szerkesztőségi munkatársak „magánkuratóriumi”alapjait kezelte, és közben neki volt a legpontosabb nyilvántartása mindenről, ami a lappal, de különösképpen, ami a sporttal állt kapcsolatban. Sporttörténeti monográfiája és magyar–román–német sportszótárja mégis kéziratban maradt.

Tréfái nagy bonyodalmakat is okoztak, például amikor szovjet jelvényeket tűzött ki a kínai sportdelegáció tagjainak hajtókájára Bukarestben, nemzetközi botrányt keltve a legmélyebb kínai–szovjet ellentét idején, vagy amikor egyéb „halálkomoly” hatalmi regulákat semmibe véve, tréfáinak korlátot egyáltalán nem szabott.

Most elment az általa annyiszor felmagasztalt „aranycsapata”, sokszor megtréfált cimborái után. „Jó kis társaságba kerültem, fiúk!” – kezdhette „odaát”...

Szeretteinek őszinte részvétünket tolmácsoljuk.