Hogy is kezdődött az egész? Szilveszterkor, a CouchSurfing (Kanapéfoglalók – www.couchsurfing.com) és a Hospitality Club (Vendégszerető Klub – www.hospitalityclub.org) szervezte Berlin WinterCampen (Berlini Téli Tábor) ismerkedtem meg Mario Tormóval. Kedves, rendkívül barátságos és előzékeny katalán fiatal. Duma-duma, mígnem meghívott Valenciába. Mondtam, hogy köszi-köszi, igyekszem majd. Aztán rájöttem, hogy van közvetlen fapados repülőjárat Kolozsvárról Valenciába. Mihelyt hazaérkeztem Berlinből, azonnal le is foglaltam a jegyet. Igen, valóban ilyen könnyű sok-sok európai országba utazni Kolozsvárról. Az időben (2–3 hónappal korábban) megejtett internetes repülőjegy-foglalás esetén a menettérti ár 50–70 euró között mozog. Barátnál, ismerősnél vagy az imént említett klubok segítségével pedig ingyenes a szállás, így csak az étkezésre és a tömegközlekedésre kell esetleg pénzt költeni. Visszatérve: nem telt el sok idő a januári döntéstől a márciusi utazásig. Tudtam, hogy Valenciába mindig érdemes menni, de nem nyáron (akár 40 ⁰C hőség is lehet), ezért a márciusi időpont tökéletesnek bizonyult. A katalán városban 16–20 Celsius-fok fogadott, verőfényes napsütés, pálmafák és narancs a fákon (ez nem vicc!).

Még hideg a víz, de már lehet fürödni

Kedden, március 17-én délután még a szerkesztőségben tevékenykedtem, késő este már Valenciában voltam – csupán 3 órát repültem a pálma- és a narancsfákig. A vadonatúj Wizzair gép sokkal többet érdemelt volna; akárcsak korábban, amikor Barcelonába utaztam, most is szinte csak én voltam a turista, a gép tele volt vendégmunkásokkal és olyan személyekkel, akik a szekérről egyből a repülőgépre ültek át. Ezzel, mondjuk, semmi különösebb baj nem lenne, csak valahogy nem oda illenek, nem ismerik a légi közlekedés írott és íratlan szabályait: lökdösődnek (pedig nem késnek el sehonnan), tülekednek a csomagokért, felállnak székükről, pedig a gép még nem állt be végső állomáshelyére, hangoskodnak (volt olyan eset is, amikor elakasztották a légikisasszonyt).

Mario a reptéren várt, onnan 25 perc alatt metróval beértünk Valencia belvárosába. Meséli, hogy legjobb időszakban érkeztem: március 18-án tartják az utolsó bulit, az „égetés” előtt. Majd egy nappal később elégetik a város szinte minden sarkában létrehozott óriási papírmasé figurákat. Akkor még nem is álmodtam, valójában MEKKORA ünnep a Las Fallas.

Ahogy kiértünk a metróból azonnal rájöttem, ennek fele se tréfa. Amíg megtaláltuk házigazdám, Leyre lakását a Puerto Rico utcában (az északi pályaudvarhoz és a városházához közel, majdnem a Ground Zeron), majdnem megsüketültem: láncba fűzött petárdák robbantak mindenhol, általános és teljes volt a káosz és a hangzavar. Meg is kérdeztem Mariótól: biztos nincs polgárháború? Alig hallottuk egymás hangját az utcán.

Érkezés után rövid ismerkedés, és máris indult a buli: Saint Partick’s Day. Más szempontból is bulis volt: ez volt az első találkozóm egy itt tanító angoltanárnővel. Még három ilyen következett: Valencia az a város, ahol a legtöbb külföldi állampolgárságú angoltanárnővel találkoztam. Emlékszem, a tavalyi isztambuli szilveszter után Szófiában maradtunk néhány napot, ott is egy amerikai és egy brit nemzetiségű tanárpáros fogadott. Elterjedt, mondhatni egyre elterjedtebb az, hogy amerikaiként vagy angolként anyanyelvedet tanítsd valamelyik nyugat-európai városban. Mostanság nem is kell anyanyelved legyen az angol, elég ha jól ismered a kifejezéseket, jó a hangsúlyod, a hanglejtésed. Saját elmondása szerint a magyarországi Csilla is így lett angoltanárnő Valenciában.

Az útkereszteződésekben égetik el a papírmasékat

Saint Partick’s Day alkalmából az ismerkedés hajnalig tartott. Lecsorgott néhány Guiness sör, megbeszéltük a világ dolgait. Milyen kár, hogy otthon hagytam a barlangász sisakomat, a lövészeti versenyeken használt füldugóimat és a különleges anyagból készült védő szemüvegemet, de még egy golyóálló mellény is jól fogna – gondoltam magamban, amikor hazafelé mentünk a háborús zónához hasonlító utcákon. A petárdák zaja fülsüketítő volt. A szememet is féltettem – ilyenkor gyakran történnek balesetek.

Hajnali hatra értünk haza. Sebaj, lesz időd aludni, délután kettőkor kezdődik csak a mascletà – mondta valaki, s el is hittem. Micsoda félrevezetés! Persze, nem mondta meg, mi is az a mascletà. Lefekvés után a fejem csak úgy robbant a petárdák zajától. Érdekes, házigazdám, Leyre 16 éves macskáját mit sem zavarta a hangzavar: ő csak nyávogott és fel akart jönni az ágyamba. Rájöttem: itt csak ittasan lehet aludni. Tettem is róla, s délután kettőig elég jól pihentem. Ekkor aztán úgy szöktem ki az ágyból, mint akit macska nyal orron. ROBBANÁS!!! Azt hittem, összedől az épület. Fedezékbe! – kiáltottam magamban. Pedig csak a délutáni ébresztő: a polgármesteri hivatal, az ayuntamiento előtt robbantak a hangosabbnál hangosabb petárdák, légi bombák. Kis csendre volt szükségem. Felültem egy buszra, s lementem a tengerpartra. Voltak fürdőruhások is, sőt olyanok, akik megmártóztak a vízben. Márciusban! A tengerpart mellett rögtön ott a Forma – 1-es pálya. Bár magas épületről próbáltam megtekinteni, csak egy részét sikerült belátnom: a kikötőben kanyarodott körbe a pálya, akárcsak a számítógépes játékokban. Elképzeltem, amint a Daciámmal repesztenék végig a pályán: a végén, mikor végre sikerül megállnom, leesik a kipufogócső, az utolsó dísztárcsa (a többi a pályán…), s elrobban az egyik jelzőlámpa. Mi tűrés-tagadás: atomra bontaná egy ilyen pálya a járgányomat. Igaz, nem is ilyesmire gyártották...

Második éjszaka, a cremà, azaz a papírmasé figurák elégetése következett. A város akár a hangyaboly. Elméletileg éjfélkor égették el az összes karikatúraszerű figurát, fél egykor az első díjast, a Nou Campanaron, hajnali egykor pedig a városháza előttit. Dönteni kellett: mit nézek meg. Elhatároztam: előbb a második díjas, polisztirolból készült papírmasé elégetését nézem meg előbb, aztán átszaladok az évek óta első díjas Nou Campanarhoz, majd a lakhelyem mellett közelről tekintek meg egy égetést.

A központot mindenképpen el akartam kerülni, ezért előbb a volt folyó (néhány évtizeddel ezelőtt elterelték, ugyanis több ízben áradást okozott, helyébe zöldövezeteket és legkorszerűbb stílusú épületeket hoztak létre) partján lévő bábu, majd a nyertes papírmasé elégetését néztem végig. Nem is számítottam arra, hogy házigazdám lakása elé érve van esélyem nagyon közelről még egy bábu elégetését végignéznem. Igen, nagyon közelről. A hirtelen támadt hőség miatt majdnem leégett a szemöldököm és a szempillám.

Az utolsó két nap pihenéssel telt el. Feltétlenül szükség volt rá a napi 0 óra munka, 18 óra szórakozás és 6 óra alvás után...