1944. június 2-án a lassan végéhez közeledő, de még javában dúló háború gyilkos szele megcsapta a várost. Addig csak a rádióból hallottuk az adást megszakító, hátborzongató figyelmeztetést – Rahó, Ung, légiriadó, Debrecen, Szolnok légi veszély (utóbbi már lehetséges bombázás!) –, a lapokban, például a Képes Vasárnapban, a mozik híradójában láttuk a lebombázott városok romjait.

Az esetleges légitámadás következményeinek leküzdésére utcánként polgári légvédelmet szerveztek – anyám parancsnok-helyettes volt a mi utcánkban, a Forduló utcában –, tanfolyamokat rendeztek, könyveket adtak ki. Ezeket olvasgatva, képeiket nézegetve – elsősegélynyújtás, égési sebek kezelése, végtagok vérzésének elállítása, törött végtagok sínbe tevése – bizony jócskán szorongtam.

Reggel 9 óra: légiriadó

Amikor azon a verőfényes péntek reggel 9-kor felbőgtek a légvédelmi szirénák, senki sem gondolta, nem gondolhatta, mi következik. És kilenc óra tizennégy perckor a város északi részén hullni kezdtek a bombák. Iszonyú zaj hallatszott a városban, mintha valami hatalmas kalapács tört-zúzott volna össze mindent. Az ellenséges gépek első csoportja nyugatról kelet felé repült. A vasúttal párhuzamos, Kardosfalvára vezető Szeptember 11. út – a vasúti műhelyek déli szomszédságukban húzódó, később lezárt, a műhelyekhez csatolt Bácsi út –, és egyben a Gépész utca (akkor Kálmán király út, Romulus Vuia) végét keresztező vasúti átjárótól a Téglás (Gyár, Fabricii) utcáig, mintegy öt kilométer hosszúságban, a vasúti pályaudvart és kb. 600–700 m széles sávban, a környéket bombázta. Ugyanezt az irányt követte a bombázók második hulláma is. A harmadik és a negyedik északról délnek haladva, nagyjából másfél km széles, másfél–két km hosszú sávban bombázta a várost. Ötven perc alatt mintegy 1200 bombát dobtak le.

Az Albina közraktár az állomás téren

Nem mondhatjuk, hogy a légitámadás meglepetésszerű volt, hiszen a rádió jelezte, de minden felkészülés ellenére, felkészületlenül érte a várost. A hatóság semmit sem tett elhárítására, valószínűleg nem is volt lehetősége. Tény viszont, hogy napokkal előtte a hírszerzés az ellenség lehallgatott közléseiből tudomást szerzett a rövid időn belül bekövetkező támadásról. Az illetékesek, nem tudni miért, ezt nem hozták nyilvánosságra. Amint Cseke Péter közölte, nagybátyja, aki katonaként a hírszerzésnél szolgált, napokkal korábban értesítette őket, hogy a lehető leggyorsabban hagyják ott a vasútállomáshoz közeli lakásukat és utazzanak vidékre. Tanácsát meghallgatták, s így életben maradtak – a ház, melyben laktak, rommá vált.

A bombázás „eredménye”

Hivatalos jelentés szerint elpusztult 327 földszintes, 58 emeletes ház, esetleg helyreállítható sérülést szenvedett 792 földszintes, 68 emeletes ház. Találat érte az Ortopéd kórházat, a Magyar utcai Honvéd Élelmező Raktárt (a mostani tűzoltólaktanyával szemben, ami nemrég a város birtokába került és noha műemlék, le akarják bontatni), a Dermata – 1948-tól Herbák János, 1964-től Clujana – finombőrosztályát, a vasútállomás mögötti Gyufagyárat, a MÁV (Magyar Államvasutak) műhelyeit, a Gyufagyár közelében, a Nádas partján levő Fermeta Vasárugyárat, a Baross (Állomás) téri Albina Közraktárt, a Marianum hátulsó szárnyát, földig rombolták a Református Kórház Horthy (Horea) úti épületét (ahol a Mentőállomás van). A Gyufagyár épületeit olyan súlyos kár érte, hogy soha nem állították helyre. Ami megmaradt belőle, azt 1948 után a területén épült Tehnofrig használta föl.

A Horthy és a Kis utca sarkához közeli ház maradványa

A hivatalos jelentés arról számolt be, hogy 362 polgári személy, 32 honvéd és 65 német katona áldozata volt az ötven percig tartó légitámadásnak. És amint a jelentés említette, senki sem fulladt meg a romok alatt.

A városban azonban több ezer halottról beszéltek. A pusztítás méreteire jellemző, hogy e jelentés 2434 hajléktalanná vált családot említ. Úton, útfélen rémtörténeteket lehetett hallani. Sok igaz is lehetett. Egyik unokabátyám például, aki a Horthy út 94–96. szám alatt, a Fischer-féle bútorgyárban dolgozott, a romok alatt halt meg. Napokig az óvóhelyen rekedtek. Csövön vizet, tejet juttattak nekik. A csövön jelezték, hogy valahogy megvannak. A mentők végül hozzáláttak, hogy nem felülről, hanem oldalról hatoljanak a pincébe. Mire bejutottak, valamennyien halottak voltak. Megfulladtak a portól.

Az 1950-es években, ugyanennek vagy a szomszédos, az állomás felőli épületnek a romjai alatt, amikor egy még álló falat ledöntöttek, pince tárult föl, melyben négy – egy női és három férfi – csontváz került napvilágra. Valamennyien fel voltak öltözve, mellettük több bőrönd, tele ruhával [Vig István közlése]. Nyilván 1944. június 2-án, a bombázás idején rekedtek a pincében és fulladtak meg, a kijáratot beborító romok miatt nem volt lehetőségük kijönni.

A Horthy út és a Kis utca sarkán lévő épület a bombázás idején

Német sebesültszállító vonat érkezett nem sokkal a támadás előtt az állomásra. A halottak maradványait, helyesebben darabjait kosarakban vitték a Tordai út 154. szám alatti új zsidó temetőbe [Mezei Gyula közlése]. A Nagyváradról érkezett személyvonat szerencsésebb volt. Éles szemű mozdonyvezetője a közeledő raj elejét megpillantva, teljes gőzt adott és Désig meg sem állt. Negyven perc alatt tette meg a hatvan kilométert. Az utasok, akik le akartak szállni, hevesen tiltakoztak, de végül nem győztek eléggé hálálkodni.

A Kőváry-telep is a halálos sávba került. Aki nem volt iskolában, a piacon, a városban vagy munkában, mind elpusztult.

Német katona: Alles kaput!

A belvárosban laktunk. Apám a több ezer méter magasan szálló gépek félelmetes hangja és anyám kétségbeesett tiltakozása ellenére, a légoltalmi pincéből kiment az udvarra és számolni kezdte a halálos terhüktől immár megszabadult gépeket. De nem győzte. A kapu alá néhány német katona húzódott be. Egyikük, nem éppen marcona hadfihoz méltón, ijedten mondta: Alles kaput! (’mindennek vége’). Amint a szörnyű zaj, majd a gépek zúgása elült, még a riadó lefúvása előtt, apám az állomás felé indult. De a Marianumnál nem jutott tovább. A mentők állták útját. A közelben egy bérkocsi, ahogy akkoriban mondták, fiáker állt, kocsisát, lovát légnyomás vagy repesz ölte meg. Fölment a Kun Géza (Crişan) utcán. A Kalandos (Mecanicilor) utca, a kalandos, másképp kismezői temető sarkán, német teherkocsi vesztegelt. Ebédet vihetett valahova a katonáknak. A közelbe, valószínűleg a temetőbe hullt bombától a kocsin ülők meghaltak, az étellel tele csajkákat a légnyomás az utca túlsó oldalán álló ház falához vágta, tartalmuk a járdára csorgott.

Romeltakarítás a Horthy úton

Sokan kérdezték, mit tett a várost védő légvédelmi tüzérség? Kis létszáma miatt ennyi géppel egyszerűen tehetetlen volt. A Vágóhíd téren lévő üteg tüzelt. Miközben a bombázóknak hajuk szála sem görbült, a lehulló bomba néhány tüzért megölt. Apám egyikük porban heverő fejét láthatta. A szamosfalvi repülőtéren veszteglő vadászgépek meg sem mozdultak. A csillaghegyi tábori reptér gépeit bevontatták a Lomb fái alá.

Az angolok, de főleg az amerikaiak akkor már végig szőnyegbombázták Németországot, a vele szövetséges, illetőleg az általa megszállt országokat. Gépeik menetrendszerűen jöttek, mentek. A június 2-án dél-olaszországi támaszpontjaikról fölszállt ezüstszínű, Liberatornak, ’felszabadító’-nak nevezett B–24-es amerikai gépek előbb Szolnokon, azután Nagyváradon, majd Kolozsvárt, utána Brassóban „szabadították” halálba a lakosságot.

Kedves fiatal ismerősömnek köszönhetően néhány felvétel jutott hozzám. Azóta elhunyt készítőjük, Szilágyi László, az állomás közelében, a Kerekdomb körül lakott. Egyik felvétele épp a bombázás idején készült, amint a gomolygó fekete füstből látszik. A többi közvetlen azután. Az állomás épületének jelentős része romba dőlt, vasúti kocsik összetorlódtak, fölágaskodtak. Egy, a Horthy út (Horea) és a Kis (Prodan) utca sarkához közeli háromemeletes ház homlokzata megsemmisült, ajtók mindenestől kiszakadtak, de a harmadik emeleti szoba falán továbbra is ott függött a kép. Néhány nap multán apámmal arra járva, az állomáshoz közel, az egyik ház égnek meredő, első emeleti falán mi is láttunk egy ott árválkodó képet. A Horthy út közepén, végén, a romok között csak annyi hely volt, hogy két kocsi elhaladhatott egymás mellett.

Vasúti kocsik az állomáson

Néhány korabeli adat:

Ellenzék, 1944. június 3. (június 2-a péntek volt): A bombázás, korabeli szóval terrortámadás, reggel 9 óra 10 perctől 10-ig tartott.

Ellenzék, 1944. június 15.: Hivatalos adatok a bombatámadás pusztításairól:

1100–1200 bombát dobtak a városra. 342 halott, 400 sebesült.
Súlyosan megrongálódott 327 földszintes ház, 10 millió pengő értékben.
Súlyosan megrongálódott 58 emeletes ház, 14–15 millió pengő értékben.
Könnyebben megrongálódott 792 földszintes ház, 3 millió pengő értékben
Könnyebben megrongálódott 68 emeletes ház, kb. 1 millió pengő értékben.

Anyagiakban kb. 31–33 millió pengő kár érte a várost.

Ellenzék, 1944. június 28.:

A Fotofilm filmen és több száz fényképen örökítette meg a Kolozsvár elleni bombázás képeit Fekete László, a Fotofilm tulajdonosa, kb. 500 felvételt készített.

Sebesültek és romok a bombázás nyomán

1944. június 2-án délelőtt P.F., 22 éves levente a község vendéglőjének szánt sörszállítmányát rakodta le Kolozson, amikor a pusztító légitámadás elkezdődött Kolozsváron. Elmondása szerint a Kolozsvártól 20 km-re fekvő község házainak ablakai is remegtek a bombázás erejétől. Amint a légitámadás lezajlott, azonnal visszatért a városba. A kolozsvári leventék teljes kötelékét kirendelték a sebesültek felkutatására és kórházba szállítására, a halottak összegyűjtésére, és a romok eltakarítására. – A sétatéren volt a németek főhadiszállása, ők adtak gépkocsikat, hogy a sebesülteket szállíthassuk – mesélte a ma már 87 éves P.F.

Horthy út vége a bombázás után

A legtöbb halott és sebesült a Rudolf út (Decebal) állomás felőli szakaszán, a vonatállomás környékén és a Bács felé vezető úton volt. Romba dőlt épületek, miszlikbe tört oszlopok, darabokba szakadt lovak szörnyű látványa fogadta az odaérkező leventéket – folytatta szomorú emlékeinek felidézését P.F. A kegyetlen képek sorozata folytatódott: a vonatállomásban egy sebesült német katonákat szállító szerelvény is találatot kapott. A leventék reggeltől estig megállás nélkül dolgoztak a romok eltakarításán. A törmeléket a Bács határában ásott három hatalmas gödörbe temették.

Góger Ferenc családjának három tagja a légitámadás egyik célpontjául kitűzött, Dermata Bőr- és Cipőgyárban dolgozott. Apja, Góger Lajos a könnyű-bőrgyár vezetője és a légvédelem parancsnoka volt. A bombatámadás idején az említett nagyapja tartózkodott a gyár területén, aki eszméletét vesztette a bombázás keltette erős légnyomás miatt. A szemtanúk elbeszélése szerint, a támadó angol gépek kötelékének élén repülő pilóta füstfelhővel jelölte meg a célpontul szolgáló gyárat, viszont a Szamos feletti légáramlat valószínűleg elterelte a szőnyegbombázás jelzőfelhőjét – magyarázta Góger Ferenc. (Zay Éva)

Egy légvédelmi tüzér visszaemlékezése

Istvánffy János a Széna-téren élte át Kolozsvár június 2-i bombázását. – Június 2-án a Széna-téren teljesítettem katonai szolgálatot – idézte fel emlékeit. – Az ágyukat ide állították fel légvédelemre. Minden nap gyakorlatot tartottunk. Lőni nemigen lőttünk, mert nem volt mire. Egyik nap azonban elszabadult a pokol. Váratlanul amerikai vadászgépek jelentek meg felettünk, és az állomás környékét kezdték bombázni. A gépek annyira magasan jöttek, hogy ágyúval nem érhettük el őket. Ható sugaruk csupán 4 kilométer volt, míg a gépek 5–6 kilométer magasan szálltak. Amikor ezt láttuk, beugrottunk a futóárokba, és vártuk, hogy mi lesz. A Hója felől már hallottuk a zuhanó bombák zaját, hátborzongató volt vijjogó hangjuk. A futóároktól 10–15 méterre bomba zuhant. Nagy remegést éreztünk, kavicsok hulltak a fejünkre. Mellettem egyik bajtársam és két német katona feküdt. Amikor a helyzet kissé lecsendesedett, barátom azt javasolta, hogy fussunk ki a Szamos-partra, és ott húzódjunk meg. Mondtam neki, jobb, ha nem megyünk sehova, mert akármelyik pillanatban újrakezdődhet a támadás. Barátom nem hallgatott rám, és a két német katonával kiszaladt az árokból. Amikor éppen kiértek, az amerikai gépek újból bombázni kezdték a környéket. Társamat derékon találta egy szilánk, felső testét darabokra szaggatta. A riadó után lapáttal szedtem össze maradványait. Ma sem tudom, hogy voltam képes erre. Úgy látszik, az ember idővel megedződik. A bomba a két németet is szétvágta. Borzalmas látvány volt – mesélte Istvánffy János. (P. A. M.)

Várjuk minden olyan olvasónk levelét, aki az 1944. június 2-i kolozsvári bombatámadással kapcsolatos élményeit, visszaemlékezéseit meg szeretné osztani velünk és a többi olvasóval.