A Magyar Családterápiás Egyesület 24 éve rendszeresen szervezett többnapos vándorgyűlésén a magyarországi és erdélyi terapeuták és konzulensek előadások, bemutatók és műhelymunkák keretében tárgyalnak a legújabb kutatási módszerekről, problémákról. Idén április 9–11. között Kaposváron szervezték meg a XXIV. Vándorgyűlést, ott beszélgettünk dr. Barát Katalin családterapeutával, az egyesület tanulmányi bizottságának vezetőjével.

– Harminc éve kezdtem ezt a szakmát, akkor Magyarországon még pszichiátriai osztályokon folyt a családterápia. A tudomány akkori állása szerint azt gondoltuk, hogy a skizofrénia olyan betegség, amelynek kialakulásában és fennmaradásában nagyon fontosak a családi tényezők, sőt oki tényező a család rossz kommunikációs rendszere. Azóta ez az álláspont megváltozott, időközben azonban rájöttünk, hogy mindaz, amit a családterápiában megtanultunk és begyakoroltunk, nagyon széles körben alkalmazható. A család egységként működik, a családtagok tünetei, magatartásproblémái, érzelmi reakciói összefüggnek, nem lehet egy családtagot megérteni a többi nélkül – ez az elképzelés lehetővé teszi, hogy ezzel a módszerrel kezeljük sokféle család elakadásait, problémáit.

Az eszköz és a módszer tehát megvolt, pszichiátriai betegekre alkalmazva, és a továbbiakban ezeket használtuk a legkülönfélébb családok esetén. A világ sokat változott az elmúlt 30 évben. A családok kevésbé stabilak, több a válás, sok új típusú családi szerkezet jelent meg. Az emberek ritkábban házasodnak, élettársi kapcsolatban nevelnek gyereket, néha nem is laknak egy lakásban, mégis bizonyos szempontból együtt vannak, és együtt nevelnek gyereket, vagy egyedülálló személyek fogadnak örökbe gyereket... Olyan új családi formák alakultak ki, amelyek nagyon sok új kérdést vetnek fel. Már nem használhatók a régi sztereotípiák, amelyek arról szóltak, hogyan kell élnie egy családnak, melyek az általánosan elfogadott, markánsan különböző férfi és női szerepek. Nincsenek új fogódzók, ez sok családban problémát okoz. Az eligazodáshoz, továbbhaladáshoz nagyon jó eszköz a családterápia.

– Harminc évvel ezelőtt mennyire voltak nyitottak az emberek, a családok a terápiára?

– Az akkori helyzet gyökeresen különbözött a mostanitól. Harminc évvel ezelőtt úgy kerültek családok terápiára, hogy mi ajánlottuk ezt a lehetőséget, győzködtük a családokat, hogy jöjjenek el együtt. Nem fordult elő, hogy csak úgy telefonon jelentkezett volna valaki terápiára. Még a párterápia sem volt elfogadott, népszerű akkor. A lélektani kultúra rengeteget fejlődött, alakult, változott az elmúlt évtizedekben, így a mai gyakorlat egészen más. Rendelőmbe a legkülönbözőbb családok jelentkeznek mentálhigiénés szakrendelésre.

FOTÓ: OROSZHEGYI ATTILA ZSOLT–„Az erdélyi családterapeutáknak még sok dolga van”

Érdekes, hogy akik maguktól jelentkeznek, azok többsége párterápiát igényel. A megkeresés történhet válási krízis környékén, vagy olyan helyzetben, ahol mindketten meg akarják őrizni a házasságukat, fel sem merül a válás gondolata, de úgy érzik, hogy nagyon komoly konfliktusaik, problémáik vannak...

– Ilyenkor előfordulhat, hogy további családtagokat is bevonnak a terápiába?

– Ha az emberek párterápiára jelentkeznek, nem szoktuk bevonni a gyerekeket, csak a párkapcsolattal foglalkozunk. Családterápiára viszont leginkább akkor jelentkeznek, ha valamelyik gyereknek van bizonyos tünete. Ez lehet magatartási zavar (pl. iskolában vagy otthonról lop, csavarog, pénzt vesz el barátaitól stb.), de lehetnek olyan tünetek, amelyeket már betegségnek is diagnosztizálnak, pl. tikkelés, ágyba vizelés, súlyos dadogás, amely mögött esetleg nem találnak testi okokat, vagy ha találnak is, úgy gondolják, hogy a gyereknek szüksége lenne lelki támogatásra. Ilyen esetekben nagyon gyakran javasolnak családterápiát. A gyerek tünetei kapcsán észlelhető leginkább, hogy az nem független a családjától, nagyon szervesen beépül a család közegébe, érzelmileg függ a szülőtől, meg akar felelni a szülőnek, a tiltakozásával is azt akarja elérni, hogy foglalkozzanak vele, szeressék, legyen más helyzete a családban, mint amit addig tapasztalt. Gyereket kezelni nem is nagyon lehet család nélkül.

Ha egy gyereknek komoly tünete van, olyankor az őt kezelő orvosnak, pszichológusnak vagy vele foglalkozó pedagógusnak gyakran jut eszébe, hogy családterápiára lenne szükség, és ezt már a szülők jó része is elfogadja. Harminc évvel ezelőtt is fölmerültek ezek a kérdések, de akkor a nevelési tanácsadókba vagy a gyerekpszichiátriai kezelőhelyekre főként az anyák mentek el. Úgy álltak hozzá: apuka dolgozik, a nagyobb testvér problémamentes, elég az anya is ehhez a helyzethez. Ez a szemlélet megváltozott. Bár az anyagi helyzet egyre nehezebb, az emberek félnek az elbocsátásoktól, félnek szabadságot kérni vagy elkérezkedni a munkahelyükről, mégis az a tendencia, hogy megpróbálják megvalósítani azt, hogy az egész család jöjjön el, mert érzik, hogy mindannyian érintettek.

A családterápia nem azt hangsúlyozza, hogy adott esetben mindenki sáros az X családból, hanem azt, hogy az X család minden tagja tud segíteni az adott probléma megoldásában. Sokkal jobban tudnak a családtagok segíteni egy dadogó, hiperaktív, bepisilős gyereken, mintha hetente egyszer egy órában egy pszichológussal találkozna a gyerek.

– A vándorgyűlésen nagyon izgalmas előadást hallottunk a természetes családról, amely egy emberhím és egy embernőstény kapcsolatán alapszik. Hogy jutottunk oda, hogy definiálnunk kell a természetes családot?

– A rendkívüli változások miatt lett erre szükség. Mondok néhány példát: lombikprogram segítségével gyereket lehet produkálni olyan családba, ahol súlyos testi vagy lelki okai vannak a terméketlenségnek. Partner nélküli nők spermabankhoz fordulhatnak megtermékenyítésért. Ebben az esetben hogyan definiáljuk a családot? Ki az apa? Ki az a hím, aki ezzel az embernősténnyel gyereket hozott létre?

A technikai fejlődés, a kultúra, a társadalom fejlődése olyan sok új kérdést vetett fel, amelyek miatt odáig jutottunk, hogy ezeket a dolgokat definiálni kell. Magyarországon néhány éve élénk vitát váltott ki, hogy egy önmagát transzvesztita művésznek definiáló ember számára lehetővé tették az örökbefogadást. Neki időnként van férfipartnere, máskor nincs. Ebben az esetben hogyan lehet definiálni, hogy mi a család összetétele? A világ változott nagyon sokat, és a mi ismereteinket a rendszerről, a férfi és női szerepekről alkotott elképzeléseinket kell folyamatosan alakítani az új kihívásokhoz, új képződményekhez, új kérdésekhez.

– Ha ilyen a jelenlegi helyzet, akkor milyen jövőképre számíthatunk? A természetes család lesz a különleges?

– Úgy gondolom, az ember vágya, hogy tartós párkapcsolatban éljen és gyermekei legyenek, nem fog megszűnni. A megvalósulási forma azonban talán még ennél is változatosabb lesz. Hallottam olyan németországi esetről, ahol a papa kommunában él, a mama pedig neveli a gyermekeket. A gyermekek rendszeresen találkoznak a papájukkal, a mama és a papa időnként színházba megy, szexuális kapcsolatuk nincs. A legkülönbözőbb együttélési és gyereknevelési formák fognak kialakulni, de megmarad az alap, amely szerint az embernek szüksége van arra, hogy egy másik emberrel szoros érzelmi kapcsolatban legyen, mivel alapvető biológiai szükségletünk.

– Milyen családképe lesz annak a gyereknek, aki egy ilyen családi struktúrában nő fel?

– Egy gyerek nem csak egyetlen családi struktúrában létezik, hiszen vannak nagyszülei, unokatestvérei, iskolatársai. A mai középiskolás generáció tagjai többnyire olyan osztályokba járnak, ahol a diákok 80 százalékának elváltak a szülei. A gyereknek már most is nagyon sokféle családképe van, és arra lesz lehetősége felnőtt korában, hogy ebben válogasson. Hogy az ilyen családban felnövő gyermek képes-e úgynevezett hagyományos családot kialakítani felnőttként? Képes, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy aki a származási családjában átélt válást, és megtapasztalt alternatív családi struktúrákat, az kissé könnyebben válik el, és könnyebben választja majd azt a bizonyos nem hagyományos családi struktúrát. Biztos, hogy ennek van ilyen típusú hatása, a háttér azonban nem teszi lehetetlenné azt sem, hogy a hagyományos családi formát válassza.

– Sokszor hallottam már azt a véleményt, hogy a házasság nem működő, elavult, rossz struktúra, amit nagyon gyorsan ki kellene iktatni, és helyette valami egészen mást kitalálni. Erről mit mond a családterápia?

– Ma már nem házasságterápiáról, hanem párterápiáról beszélünk, mert sok olyan párkapcsolat van, amelyben nem kötnek házasságot. Párkapcsolatnak a tartós és elkötelezett érzelmi kapcsolatot nevezzük. Meggyőződésünk, hogy az ilyen jellegű kapcsolatra szükségük van az embereknek. Hogy ezt házasságban vagy azon kívül valósítják meg, az már számtalan körülményen múlik, ebben kulturális hagyományok is közrejátszanak. A svéd és az erdélyi fiataloknak egyforma igényük van a tartós, elkötelezett, szoros érzelmi kapcsolatra. A svéd fiatalok legnagyobb részének azonban nem annyira fontos, hogy ez a szoros kapcsolat házasságon belül valósuljon meg. Az erdélyi hagyományosabb kultúra, ahol a házasság megkötésének jelentősége van, a rokonság, a környezet számára is. Ezzel az aktussal kinyilvánítjuk, hogy összetartozunk, elvárjuk, hogy minket párként tartsanak számon. Hogy meddig és hogyan marad fenn a házasság, az kultúrafüggő: bizonyos kultúrákban biztosan sokkal tovább fog fennmaradni, máshol viszont csökken a jelentősége annak, hogy a párkapcsolatok házasságkötésbe torkolljanak.

– Mi a családterápia/terapeuták hozzáállása az egynemű párokhoz?

– Az egynemű pároknak ugyanolyan érzelmi, kommunikációs és konfliktuskezelési problémáik vannak, mint a különneműeknek. Amennyiben jelentkeznek családterápiás rendeléseken, ami elő szokott fordulni, ugyanolyan figyelemmel és tisztelettel látjuk el őket.

– Hosszú ideje képez román és magyar családterapeutákat Erdélyben. Tapasztal-e erdélyi specifikumokat családterápia szempontjából? Miben látja az erdélyi terapeuták legnagyobb feladatát?

– A magyarországival szemben az erdélyi családok hagyományosabb, patriarchálisabb modellt követnek, ahol a férfiaknak nagyobb hatalmuk van, a szülők tisztelete jobban él. Legérdekesebb az idősebb gyerek elköteleződése arra, hogy kisebb testvéreit támogassa, segítse a taníttatásban. Ez főként a mostani fiatal felnőttek szüleinek generációjában volt látványos, amikor genogramok segítségével próbáltuk a családok történetét megismerni. Ha ezt a családterápia nyelvén mondom: Erdélyben még kisebb szintű az autonómiára törekvés, az erős függetlenedés az eredeti családtól, és sokkal erősebb az elköteleződés arra, hogy segíteni kell a családot, a kisebb testvéreket, unokatestvéreket. Ha valaki falusi családból bekerül városra, ott dolgozik, lakása lesz, akkor természetes, hogy ha kisebb testvérek odakerülnek, nála lakhatnak, anyagilag támogatja őket. Ez olyan erős parancs, olyan erős elvárása egy családnak, amit a magyarországi terapeuták történeteiben nem tapasztaltam.

S hogy mi az erdélyi családterapeuták dolga? Ott még nem annyira elterjedt, ismert a lélektani kultúra, mint Magyarországon. Egyelőre a családokat motiválni kell arra, hogy jöjjenek el együtt terápiára. Nagyon sokan dolgoznak iskolapszichológusi hálózatban, iskolák környékén, nagyon sok magatartászavaros, problematikus gyereket tartanak számon. Rá kell venniük a szülőket arra, hogy a gyerek problémáját ne iskolai módszerekkel, rossz jegyekkel, intőkkel, büntetéssel, nem a gyereknek a pszichológushoz való beadásával orvosolják, hanem a család összefogásával. Ezen a téren még sok munkájuk van az erdélyi terapeutáknak. Másrészt sok olyan családról hallottam a szupervíziók alkalmával, ahol egyik vagy másik szülő külföldön dolgozik, és a gyerekek a nagymamánál vagy nagynéninél vannak. Ez nagyon súlyosan érinti a gyerek személyiségfejlődését, a családról alkotott képét, a családi viszonyait, az anyához-apához való viszonyát. Ezeknek a helyzeteknek a kezelése fontos feladata az ottani családterapeutáknak.

– Lát-e különbséget a román és a magyar terapeuták hozzáállása, alapvető magatartása között?

– A képzéseimen közösen vesznek részt magyar és román terapeuta jelöltek. Mindkét csoportban vannak elkötelezettek és kevésbé motiváltak, lustábbak és szorgalmasabbak, semmilyen különbséget nem érzek nemzetiség szerint.

– Terapeutaként miben látja ennek a munkának a legnagyobb hasznát, mi az a cél, amely munkájában vezeti?

– Egy tanárom megfogalmazása szerint a családterápiás, párterápiás munkának az a legnagyobb jelentősége, hogy az adott felnőtt generációval dolgozunk, a következő generáció érdekében. Azért, hogy az ő útjuk kevésbé göröngyös legyen.