Ezek a valószínűleg első lakosok mind Szamos vizet ittak, mert a Szent György-hegyi oldal teljesen vízszegényes és a Kövespad, Békás és a Kanta-patak közti rész egy, a feleki őserdőből lefutó bővizű patakok által táplált, óriási mocsár lehetett. Hasonló mocsaras területet alkotott az akkor tekintélyes nagyságú Nádas-patak torkolata, mely a mainál sokkal feljebb volt és magába foglalta, a Regele Ferdinand úttól keletre fekvő, ma Hidelve és Kétvízköz néven nevezett részeket. A lombi és a monostori erdő leért a mocsaras részekig, melynek magasabban fekvő pontjain sűrű fűz, berkenye és bodza vegetáció képződött, melynek haragos zöldjéből élénken sárgállott a fellegvári oldal homokkő sziklája, az egyetlen, ami nekünk, késői utódoknak ebből a csodás képből megmaradt. A város mai területének felsőbb részén számtalan kristálytiszta patak igyekezett a Szamos felé, melyeknek nyomai még itt-ott ma is fellelhetők, hűs italt nyújtva az őslakóknak, a bölénynek, mely apróbb társaival uralta e helyet. Míg a lejjebb fekvő mocsaras részeken, büszkén csillogtatta ékét a tömérdek egyéb gázló társai közt a nemes kócsag.

A legelső dák települők, úgyszintén Traján császár katonái, akik Kr. u. 110 körül Napoca alapjait megvetették, nem voltak ráutalva, hogy vízvezetéket építsenek, mert a belváros mai területén elég bővizű forrást találtak. Köztudomású, hogy a rómaiak nem ittak folyóvizet és ezért képesek voltak messzi földre vízvezetéket építeni, csak hogy friss forrásvizet kapjanak. Példa erre Sarmisegethusa, Potaisa (Torda), hova a túri hasadék melletti nagy forrásból vastag cserépcsöveken vezették a vizet. Ezeket a régiek által használt kutakat a mai vízvezetéki csapon élősködő nemzedék már nem ismeri, mi régiek, bátran nevezhetjük magunkat Szamosvíz-korszakbelieknek, mert a lakosság szaporodása folytán a közkutak nem voltak elegendők, és primitív felszerelésű úgynevezett Szamos-vizesek járták be a város utcáit hordóikkal igen kiabálva: „Szamos-vizet hamar”. Legjellegzetesebb példánya volt a ,,Három szamár Zsidó”, lesznek, akik még emlékeznek reá.

A Szamos-víz után a legnagyobb forgalomnak örvendett a Széchenyi-kút, mely négy csövön osztotta kifogyhatatlan vizét, találkozóhelye lévén a belváros konyhatündéreinek és mesterinasainak. Rudas csebrekkel és füles, ma már alig látható cserépkantákkal hordták az „ivóvizet”. Természetesen állandó viszálykodás kísérte eme műveleteket, aminek temérdek cserépkanta lett az áldozata az akkori virágzó fazekasipar nagy örömére. Közkedveltségnek örvendett továbbá az Óvárban lévő Talpaskút, amely valószínűleg a legrégebbi az összes közt, a mai Triska-féle ház helyén volt „Stadler-kerti” kút, a nem messzire fekvő Bánffy-kert hatalmas forrása, az akkori Belközép-utcában a Bánffy Dani házzal szemben levő közkút és a tűzoltótorony mellett levő úgynevezett „Dachaleu”-kút. Volt még a város területén számtalan köz- és magánkút, de ezek nagy része annyira salétromos volt, hogy még mosásra sem lehetett használni. Ezeken kívül voltak egyes helyeken kiálló vascsövek, amelyeken állandóan folyt a jó ivóvíz, ezeket a nép csorgóknak nevezte. Ilyen volt egy a Bethlenkertnél a dohánygyáron alól, a Múzeum-kert bejárata mellett, a Mikó utcában, a Sétatéren és az állomással szemben. A város lakosságának nemzetiség különbség nélküli rajongása a források iránt igen érdekesen nyilvánult meg abban, hogy a nyári időszak beálltával a majálisokat, névnapokat, családi ünnepélyeket, mind a város határában levő több közkedvelt forrás mellett tartották. Ezért kitérek a külterületen levő forrásokra is, mert itt már turisztikáról is van többé-kevésbé szó. Nagyon kevesen tudják, hogy milyen kincs van elrejtve a Csillag-hegy teraszán: ott van a Rózsa-kút. Hajdanában négy magas jegenyefa állott felette úgy, hogy a város minden pontjáról lehetett látni, hogy hol van.

Messze földön nem lehet párját találni, bokrok közé beékelve, mint egy smaragd drágakő, tiszta zöld vízinövény az egész belseje melyekről folyton gyémánt-cseppek permeteznek a forrás hűs vizébe, régebben népszerű kirándulóhely volt, ma magántulajdon és csak az apácák fehér főkötői villannak néha vissza a forrás tiszta tükrében. Nem messzire innen, nyugatra a nagy árokban van még egy vadrózsabokroktól övezett igen jó vizű forrás, de ez már a hegypásztor birodalmán kívül esik, ide mindenki elmehet.

A máskülönben teljesen vízszegény hójai vonulatban (még Donáth is a Szamosra jár le inni, ha meghallja a harangszót), a Bácsi-toroki kőbánya elején van az Angyal-kút, igen regényes, szép helyen fekszik, régebben vasár- és ünnepnapokon nagy flekkensütések történtek itt, ma már nemigen kultiválják. Innen pirossal jelzett út vezetett fel a Kányafőre, és a széles erdei úton, mely dél felé vezet, le lehet menni a volt Burgya-féle vendéglőbe. Mielőtt az első házhoz érnénk, balra a sziklából, kissé meszes, de rendkívül jóízű forrás tör elő. Ezen a hegyláncon nincs több jó forrás, csak a Gyaluval szemben levő Bátor-hegy csúcsa alatt a szucsági határban. A gazdasági akadémia hídján át jobbra tartva kiérünk a „Zöld Sapka” vendéglőhöz és a mellette folyó „Plecska”-patak mentén felfelé a régi katonai lövölde mellett megtaláljuk az Erzsébet-forrást, tovább menve a D. Ignita aljában, a kerülő házától feljebb, egy letarolt erdő aljában megtaláljuk a halálraítélt legkedvesebb forrásunkat, a Szent János-kutat. Amikor 1908-ban az EKE kezdeményezésére M. Kovács Géza vezetése mellett a helyi polgárság színe-java saját keze munkájával a forrást kitisztította, újra foglalta márványtáblával, védőráccsal ellátta, nem gondolta volna senki, hogy az egyház, amelynek képviselője Szekeres József plébános, ki az újonnan épített kutat beszentelte, ne tehette volna meg, hogy a forrás felett levő erdőrészt meghagyja. A Szent János-kút régebben fogalom volt, nálunk jelentett egy több kilométerre terjedő vadont, a legózondúsabb levegőt a környéken, egy kristálytiszta jéghideg vizet és fanatikus embereknek a monostori rendház elásott kincseit. Most a fentiekből csak a levegő van meg, mert azt nem lehet kivágni, de a vadonból irtás lett, erdélyi módszeres; a fát kivágni, de nem újra ültetni.

A jéghideg víz már nem jéghideg, mert az őt tápláló hegyoldal teljesen napsütés alatt áll és a harmat, mely a forrás vizét táplálja, mind fel lesz szippantva a nap által, az eső, ha jön, leszalad és kibújik a kőszikla, amelyet annyit kapart kincskeresés közben Zika Pál, nyugodjék békével. Elhagyva e szomorú helyet, követve a patak mentét, persze ellenkező irányban, nemsokára megtaláljuk az EKE vörös jelzésének nyomait, amelyen kijutunk a szelicsei útra. Aki nem téved el a Bükkerdő gyalázatos útrendszerében, az egy jó negyedóra alatt a szelicsei útról a Majláth-kúthoz ér. Aki járatlan az erdőtudományban, annak fel kell menni előbb a Peánára (840 m) és onnan vissza, óriási kerülővel. Teljesen hiába mégsem járt, mert a csúcstól keletre, nem messzire az út mellett igen szép, rendbe hozott gyorshatású keserűvíz-forrás van. A sárga jel nemsokára egy árok mellé vezet, és egy kis mocsár mellett a hegyoldalból vidám csobogás hallatszik, és előttünk a Majláth-kút. Elég alacsony hőmérséklete van, mert az irtással még nem haladtak idáig, de már közel vannak. Jelenleg ez a forrás van divatban.

Végighaladva a gerincen Felek község felé vezető úton, elérjük az Udvari-vendéglő mellett elfolyó patak forrásvidékét, itt észak felé térve, a patak bal partján egy kis üreget találunk, amelyből kevéske kellemes ízű hideg víz folydogál. Itt a Bükk Hamupipőkéje, az úgynevezett Rákóczy-forrás. Valamikor nagy dúsvizű forrás lehetett, most úgy lehet elképzelni, mintha egy kis gyerek nagy csizmát húz fel, csak kotyog benne. Így kotyog a most kifolydogáló vizecske is, ha az ember huzamosabb ideig hallgatózik, komikus hangok hallszanak, szörtyög és kotyogós és a többi. Máskülönben immúnis, be van oltva, rég kivágták már felette az egész erdőt. Ha a turistaház háta mögött levő furcsa kis csorgót, a Bercsényinek nevezett nem jó és a Feleki-úti útkaparóház melletti jó vizű forrást megemlítjük, készen is volnánk, ha nem volna még egy kis forrás a Békás-patak jobb parti fennsíkján, amit azonban nagyon nehéz megtalálni.

Az is igaz, hogyha a Borháncsi-dűlőben levő sóskút és a mellette levő, úgyszintén a szamosfalvi határban a Jósika-tanya melletti sós mocsár, más városban lenne, más vállalkozó szellemű emberek csináltak volna már belőle valamit, de itt még a csonthegyi (dezméri határ) jódos gyógyforrásról sem akar senki tudomás venni.