A Kolozsvár környékét bemutató csokor második szálaként egy Merza Gyula tollából származó írást tárunk olvasóink elé. A Leányvár című cikke az Erdélyi Szemle 1935-ös évfolyamában jelent meg. A helyesíráson nem változtattunk, hogy szolgáljon dokumentumaként egy olyan időszaknak, amikor szűkebb pátriánkban a szerzők, akár csak később, a 80-as években, a legjobban dühöngő „Ceauşescu korszak” idején, a helyneveket nem írhatták magyarul. A múlt század 30-as éveinek közepén egy ideig az EKE lapja, az Erdély is Transzilvánia címen jelent meg.
*
Kincses városunk környékének kedvelt kirándulóhelyei közé tartozik a Leányvár néven ismert, s valóban várromokat rejtő 552 méter magas hegykúp, amely városunkból félnapos kirándulással kényelmesen megközelíthető.
Cluj fejlődésének természetes magyarázata, hogy inkább kelet felé terjed a vasút és a Szamos mentén, különösen az újabban létesült szomszédos fürdőtelep vonzóerejének is a hatása alatt, ellenben nyugat felé a 7 km távolságra fekvő Floreşti irányában csak a gépkocsijáratok rendszeres bevezetése óta, alig pár éve kezd a nyaralás iránti érdeklődés jobban megindulni. Azonban ennek a 2000 lelket meghaladó román-magyar vegyes lakosságú községnek is érdekében állana, hogy maga iránt figyelmet keltsen. Például mindenekelőtt az elhanyagolt régi Haller-udvart lehetne nyaraló vendégek számára lakható állapotba helyezni, elpusztult kertjét újra befásítani, a szomszédos községi vendéglőt pedig jó kosztot biztosító bérlőnek adni bérbe, hiszen ezelőtt két emberöltővel maguk a gróf Mikes, gróf Haller, Matskássy, majd a Szabó udvarok nyújtottak a kirándulóknak útbaigazítást, vendéglátást, sőt szükség esetén éjjeli szállást is.
A 90-es években csíkszentmártoni Szabó József és neje hallerkői gróf Haller Franciska olyan híres mintagazdaságot vezettek itten, gabona, takarmány, különleges mustár, cirok és más növénytermelésben, állattenyésztésben, baromfi, tej és egyéb gazdasági termékek értékesítésében, hogy annak megtekintése a városban és környékén lakó gazdakörök részéről napirenden volt. Szabó József, aki egyúttal az Erdélyi Gazdasági Egyletnek is elnöke volt, büszkén kalauzolta végig úgy uradalmában, mint a községben az érdeklődőket, a falusi népnek is elismert jótevője volt és udvara előttük mindig nyitva állott. A változott körülmények miatt sajnos az árnyas Mikes-parknak is megszűnt a nyilvánossága, ahol pedig hajdanában a kirándulók a vendégszerető Perszián körorvoséknál barátságos pihenőre találtak. Most az idegeneknek nem marad más hátra, mint legfeljebb kívülről bámulni meg az uradalomba vezető hatalmas székely kaput, amelynek keresztgerendájáról és az ősi címerekkel ékített kapuboltozatról olvassuk, hogy 1903-ban épült, a következő jelmondattal: „Áldjon meg az Isten – kimeneteledben, / Kormányozza jöttöd – visszatérésedben.” A kapunak úgy a nagy, mint a két kis bejárata ívesen van kivágva.
Itt alkalomszerű megemlékeznünk az EKE által 1893. ápr. 30-án rendezett első történelmi kirándulásról, amely dr. Szádeczky Lajos vezetése alatt azt a feladatot tűzte maga elé, hogy II. Rákóczy György megsebesülésének helyét pontosan állapítsa meg. Ugyanis a mostani Rákóczy-emlék* tudvalevőleg nem azon a helyen áll, ahol a nagy fejedelem 1666. május 20-án csatát vesztve a Törökvágás felől bekerítő törökökkel szemben, halálosan megsebesült és ennek következtében két hét múlva Oradean meghalt. A lónai térségen Szalárdi krónikás leírása nyomán föltalálható a patak, hol a fejedelem átugratván, lováról leesve, sisakja a fejéről hátracsúszott s az ellenség által súlyosan megsebezteték és így a Rákóczy-emlékoszlopnak igazság szerint a lónai híd mellett volna a méltó helye. Az itt megforduló turista tehát csak kegyelettel tekinthet azon lapos térségre ott a lónai patak partján, ahol II. Rákóczy György utoljára mérkőzött a törökkel. A floreşti-i csata hadtörténeti leírását Gyalokay Jenő ezredes készítette el pontosan. Errefelé a szántó-vető gazda még ezelőtt egy emberöltővel gyakran lelt egy-egy rozsdaette kardpengét vagy sarkantyút s hosszan eltűnődhetett azon, hogy miért kellett annyi verejtéken kívül oly sok vérrel is öntözni Erdély földjét számos csatasíkon.
A vár már ezelőtt 600 esztendővel királyi vár volt, később adományozás útján az erdélyi püspök birtokába jutott és az egyházi dézsma miatt 1437-ben kiütött jobbágy-lázadás következtében pusztult el. A vár részletes történetét Kelemen Lajos tanár írta meg és így keresve sem találhattak volna jobb úti marsallt, mint éppen őt, midőn 1931. évi aug. 2-án az EKE legkitartóbb turistacsoportja hosszú idők múlva újra a Leányvárhoz zarándokolt. A kiránduláson részt vettek a vezetőn kívül: dr. Ferencz József, dr. Illés Gyula, dr. Jancsó Ödön, dr. Mikó Lőrinc, dr. Tompa Kamil és e sorok írója, ki négy évtizeddel ezelőtt gazdasági gyakornok volt a községben. Az uradalom székelykapujához érkező turistacsapat a templomba siető nép nagy érdeklődése mellett vonult az átellenben fekvő Várhegy megmászására, még pedig a rendes szokástól eltérve. Előbb fölmentek a nyugati csúcsra, melynek tisztásán pihenőt tartva, az ott kínálkozó tág látóhatár élénken szemlélhetővé tette a Gorbó-völgyet, a cluji Bükköt, a Kismagurát (834 m.) a jó szem és még jobb látcső segélyével észlelhető óriás emlékkereszttel a tetején, a háttérben pedig az Öreg-havasi, dobrini, bányahavasi hegyvonulatokat.
Innen már egész közelben emelkedett a Leányvár (Cetatea), mely a Várhegy keleti csúcsán fekszik és ahová a déli harangszó áhítatos hangjai mellett kapaszkodott fel a társaság az itt-ott elég meredek szerpentin-ösvényeken, megtekintve a még látható pince-alagút és bástyafalak sok százados történelmi maradványait.
A Leányvárnál aztán tetemesen kitágult a tájkép, felölelve a Teuţiu-tól Gileuig terjedő látképet légvonalban, akár egész „Mezopotámiáig”**, a lónai csatateret, a Gileui havasok sötét körvonalait. Kelemen szemléltető előadásban idézte a Leányvár múltját. Kiterjedt a tatárjárást követő telepítésekre is, melyeknek a régi helységnevek: Szászfenes, Szászlóna csattanó bizonyítékai; míg előadása a fenesi ütközet hadállásainak és szerencsétlen kimenetelének ismertetésével fejeződött be. A társaság a Gorbóvölgyön át a Szent János-kút érintésével tért haza s ekkor tudtuk meg, hogy a Leányvár-hoz fölmenni – a katonai lövőtér miatt – csak vasárnap lehet, amit ajánlatos tudni a turistáknak. És ekkor tudtam meg azt is, hogy az emlékemben megélénkült egykori szász telepes Kájzer-család rég elmagyarosodott leszármazói még mai nap is élnek.
Ha már most azt kérdezi tőlem valaki, hogy tulajdonképpen miért hívják ezt a várat Leányvárnak, akkor erre csak azt felelhetem, hogy a néphit szerint a vár urai annak idején elrabolt leányokat tartottak ott fogva, míg a népképzelet egy másik gondolatvilága tündérekkel népesítette be a ma már néma romok helyén állott egykori várépületet. Innen származik a „Leányvár” regényes elnevezés, amelyet később kincsásás legendái is tetéztek. Mikor a turista ezen a helyen önkéntelen kalapemeléssel áldoz Erdély történelmi emlékei és természeti szépségei előtt, gondoljon egy röpke pillanatig elismeréssel az EKE-re is, amely mintegy félszázad óta ápolja s ifjúnak és öregnek egyaránt szívébe és vérébe oltja a kegyelet s honismeret megtartó és megifjító kultuszát.
*A Monostori negyed építése és a Fenesi út szélesítése alkalmával, a 70-es években eltűntették.
**Utalás Czárán Gyula „Moczopotámiá”-jára. Ugyanis így nevezte az Erdélyi Szigethegység (jelen esetben a Gyalui-havasok) mócok által lakott területeit.