Az Erdélyi Gyopár 1996-os évfolyamának mellékletében, a Mormotában indítottuk el a Restitutio rovatot. Célja volt az egyesület folyóiratában „visszaszolgáltatni” olvasóink felé egyesületünk hajdani hírlapíróinak, avagy a turistatársadalom más nagyjainak ki nem adott, vagy másutt kiadott írásait. Jelen rovat továbbra is ezt a célt szolgálja.
AKolozsvár környékét bemutató csokor első szálaként Nagy Péter (Grandpierre Emil) 1927-ben megjelent, a nagyközönség által kevésbé ismert, Szamosparti ház című regényéből idézünk. A részlet a XIX. század utolsó negyedének Brétfűjét a sok évszázados kolozsvári szőlőkultúra egyik utolsó mohikánjaként mutatja be.
*
Szüret volt a brétfűi szőlőhegyen. Szomorú szüret, mert talán utolsó. Ismeretlen féreg, soha sem látott betegségek pusztították a tőkéket. Az az egy néhány, ami megmaradt, gyenge, hibás termést adott. Úgy határoztak, hogy az idén már el sem fedik, hadd pusztítsa el a fagy, ami maradt, tavasszal pedig kivágják valamennyit s ültetnek helyükbe gyümölcsfát. Szilvafát, őszibarackot.
Ködös, hűvös volt a reggel. Fázva-borzongva fogtak munkához. Csak a család. Nem kellett fogadni szüretelőket, mint régen. Kényelmesen elkészülhettek mindennel ők maguk esthajnalig. Mind künt voltak.
Csendben, vontatva szedték meg a szőlőtőkéket. Nem verte fel vidám dalolás a hegyet, mint hajdanán, gazdag, vidám, boldog szüretek idején. Pedig az egész hegyben szüreteltek. De mindenütt temetői hangulatban.
A nap mind jobban emelkedett. Növekvő melege ölte a ködöt.
A hegyről újra látszott az a gyönyörű táj, ezerszer látott s mégis mindig új. Nincsenek különös szépségei és mégis megfog, leköt, megindít. Nyugaton a kapusi hegyek, délre tőlük a havas. Először a Testes hegy. Azután enyhén vonuló gerincre a Hármas-hegy, Kolozsvár tájékának legjellemzőbb képe. Úgy áll ott, mintha őrködnék a város felett, mintha védelmezné, óvná. Azon túl újabb gerinc, melyből a Dobrin csúcsa vág be az égbe. A tovább látszó nagy hegy az Öreg Havas egyenes háta, mely hirtelen hull alá az Aranyos völgyébe. Dél felől a Kis-Magura magányos csúcsa után a Bükk erdő borította sötét vonala. Nyugati végén az Árpád-csúcs domborulata, keleten a feleki hegy puszta nagy teste, mely tovább előrenyúló völgyektől megszaggatott dombvidékké lágyul.
Itt, az éjszaki oldalon, nem lehet messzire látni. Maga a brétfűi hegy vet gátat a tekintetnek. De elöl, jobbra, a középen ott vonul a Hója gerince, folyton alacsonyabbra hulló vonalban s a Fellegvárnak a városba mélyen bevágó bástyájában végződik, mely alatt a Szamos és a Nádas völgye összetalálkozik.
Lent pedig, szemben, a völgyben, a Bükk alján, a feleki hegy alján, a Fellegváron, előtte, mögötte, ott fekszik a város. A kincses város, Kolozsvár. Közepén, egy kis emelkedésen, a Szent Mihály-templom. Hatalmas tornyán szikrát hány a ragyogó aranykereszt. Mögötte a piarista templom két zömök tornya s mindjárt utána a gubernium nagyvonalú oromzata. Tovább a Farkas utcai kálvinista anyatemplom. A Bethlen-bástya izmos teste. A város keleti végén a Szentpéteri templom karcsú gótikus tornya. Mintha fia, bevezetője lenne a nagy toronynak. Szemben a Kül-Magyar-utcai kétágú templom. A hóstáti kálvinisták temploma. Majd egymáshoz közel, két, csaknem egyforma templom: az unitárius, a lutheránus testvéreké. Végül nyugat felé, már a Fellegvár előtt a barátok óvári temploma.
A két fiú nem bírt betelni a képpel. Most, csakis most értették meg – eddig elszunnyadt, de most, ezen a látványon lüktető életre kelt ősi érzéssel azt a leírhatatlan, fájdalmas és mégis gyönyörűséges ragaszkodást, mellyel Erdély egész különleges, meg nem magyarázható s idegen által nem értett módon, örökre magához kapcsolja minden fiát s ki nem irtható nosztalgiával gyötri a tőle távol élők lelkét...
A munka haladt. Teltek a kosarak, csebrek. Déli rövid pihenés után újra dologhoz látva, készen is voltak. Még mielőtt a nap nagyon közel jutott volna a kapusi hegyek ormához.
A szőlő tetején, a lombi úton, már ott várt az ökrös szekér. Az út másik oldalán nagy rét volt. Hajdan, a régi dús szüretek idején ezen a nagy réten árultak a havasiak deszkát, gerendát a préshez. Ezért német neve Bretfeld volt a rétnek. Ebből származtatták népies etimológiával a szőlő-hegy Brétfű nevét. A hóstáti magyarok hendely-vásárnak hívták.
Mindent felraktak s a szekér elindult hazafelé. A két öreg kísérte. Öreg Szabadosné a kis fiút is magával akarta vinni, de Samu, kit a szép őszi nap, a szabad levegő csodálatosan megnyugtatott – nem engedte:
– Hadd lásson szüretet, anyám, – mondta – ki tudja, lát-e még valaha?
Mert hát, a szüreti mulatság, régi szokás szerint csak most következett: szőlőszedés után.
Száraz venyigéből, targallyakból hatalmas tüzet raktak. Ropogott, pattogott a rőzse, ölnyi magasra táncolt fel a láng s vetette szét hamuvá vált apró darabjait. A tűz mellett korondi fazékban melegedett a készen kihozott töltött káposzta. Újra és újra elfordították, hogy minden oldalán érje a meleg s olykor két fülénél fogva óvatosan megzöcskölték a fazakat. E nélkül nincs igazi töltött káposzta. Mikor a tűz leégett s arasznyi vastagságban piroslott az izzó parázs, flekkent sütöttek rajta s szőlő-lapin, levélen sültek. Előkerült a szilvafák hűvös, már estharmatos aljáról a bor is, a tavalyi termés, melléje borvizes-székely-hozta igazi borszéki borvíz, leszurkolt fehér üvegben.
Csendesen mulatgattak, míg leszállt az est s kigyúltak a gázlángok az alant fekvő városban, pontosan kirajzolva a vasút felé vezető nagy utcát...
