Nem járunk templomba. Most éppen mindegy, hogy ki miért nem jár, de tény, hogy jeles ünnepeken is túl sok az üres padsor. Elnyugatiasodtunk, bár ott még éppen nem tartunk, hogy templomaink százai csupán műemlékként funkcionáljanak, ami Nyugat-Európában évtizedek óta megszokott jelenség. Nem, nálunk sokkal szomorúbb a helyzet: templomaink százai romok csupán, a hívek kihaltak, a falak olykor már menthetetlenül szétmorzsolódtak. Kisebbségi sorsban ez fokozottan fájdalmas. Mint ahogy tízszeres az öröm, amikor olyan igényesen újul meg egy-egy templom, mint nemrég a széki vagy a kolozsvári Farkas utcai, ahol merész újításokkal is éltek a tervezők, nagyon sok modernséget vittek be úgy, hogy a templom műemlék jellege nemhogy sérült volna, hanem még hangsúlyosabbá vált. Rendeltetése is bővült, a megnyitott kerengővel együtt a legkülönfélébb kulturális rendezvények helyszínéül szolgálhat.

A sikeres tatarozás után Fazekas Zsolt lelkipásztort nemrég a folytatásról kérdeztük (a lapunk mellékleteként megjelenő Református Híradó-ban), és ő elmondta, hogy a hatalmas örömön túl a felújítás adósságot is jelent és állandó többletköltségeket generál, a látványos megvilágítás, a fűtés költségei például hónapról hónapra jelentősek. Az örvendező tapson és a szentségtörőnek minősített divatbemutatón felhördülő internethadjáraton túl mit tettünk/teszünk azért, hogy ezeken a terheken enyhítsünk? Vagy ha áldozatot kell hozni, az már nem tartozik ránk?

Ránk talán csak az tartozik, hogy kiköveteljük: a templom úgy legyen a hagyományos értékek őrzője, hogy közben igazodjon a XXI. századhoz? Hányszor elmarasztalják egyesek a templomot, a lelkészeket „maradiságukért”, az egyházat rugalmatlanságáért, azért, hogy úgy szórják tanaikat, hogy az már nem szól(hat) a kétezres évek modern emberéhez. Hányan néznek görbén arra a lelkipásztorra, aki a gyerekekkel együtt rúgja a bőrt, aki hagyja, hogy ifjúsági találkozókon akár gyerekszobaként belakják a templomot, ne adj’isten esetleg megiszik velük egy sört. Örülünk, ha ifjaink megismerkednek a keresztény értékekkel, örülünk, ha az ifiórákon jó közösségre lelnek, ahova örömmel mennek, ám közben az egyház viszonyulásában, módszereiben ne változzon semmi, ezt szeretnénk? Egy ragyogó elme, elismert magyarországi pszichológus mondta nemrég Kolozsváron, hogy a gyerekeinket úgy kezeljük, mintha Trabantok lennének: az természetes, hogy ma már számítógép vezérelte szuperkocsink van, ám ehhez képest az iskola az utóbbi ötven évben keveset változott. Azt szeretnénk, hogy az egyház is így tegyen, bezárkózzon 50–100 évvel ezelőtti dogmatikus merevségekbe, mígnem annyira más hullámhosszra kerül majd a közösséghez képest, hogy mindenki elfordul tőle, teljesen kiürül a templom, majd lebontják, mint egy akármilyen hasznavehetetlen épületet? És akkor megint csak mi leszünk azok, akik vádlón mutatunk az egyházra, mert nem volt képes megtartani magát?

25 év után még mindig azt hisszük, hogy a szabadság azt jelenti: mondhatok bárkiről és bármiről bármit. Hogy a demokrácia azt jelenti, annak kell történnie, amit én akarok. A néhány évtizede gyakorló lelkész talán mégis jobban ismeri az egyház megannyi írott törvényét és etikettjét, sokkal illetékesebb átérezni és eldönteni, hogy milyen rendezvényt enged be abba a templomba, amelynek alighanem minden egyes kövét bármelyikünknél jobban ismeri. Persze, ha valaki sorozatosan súlyosan téved a munkájában, előbb-utóbb elbocsátják. De itt most távolról sincs erről szó. Bár erdélyi magyar társadalmunk konzervatívabb (sokszor inkább csak álszent) részének tűrőképességét tekintve ez a divatbemutató finoman feszegette a határokat, korántsem fürdőruhákat mutattak be, nem horrorfilmet vetítettek, és nem focimeccset játszottak a freskók között. Nyugat-Európában mellesleg ma már nem funkcionális templomépületek százaiban könyvesbolt, kávézó, szállodai étterem működik.

Az önrendelkezésről is fennhangon beszélünk, és évtizedek óta folyton decentralizációt harsogunk, ez kell nekünk, autonómia. Ezzel szemben most a virtuális társadalomban azt kiabáljuk, hogy a püspök mondjon le. Ez már nem szabadság. Nem demokrácia. Miért kellene a püspöknek az engedélye ahhoz, hogy milyen rendezvényt fogad be egy egyházközség? Nagy bajban vagyunk, ha effélékkel kellene foglalkoznia a püspöknek.

Az üres templom mit sem ér. Élet kell hozzá, hogy értelme legyen. A ma embere – a fiatalja még inkább! – más. Véleménye és igényei vannak – és ez így jó, így természetes mindaddig, amíg nem ezeket tartja kizárólagosan elfogadhatónak. Templomba nem feltétlenül a Biblia betűje szerinti hite viszi. Mégis jó katonája lehet egy közösségnek, ha természetes közegének érezheti az Isten házát. Ha a templomajtón belépve nem kell egyben évszázados időutazást is tennie egy számára idegen tér-időbe. Az istentisztelettől eltérő templomi rendezvények többek között ezt is szolgál(hat)ják.

A református egyház a nevében hordozza a megújulást. Micsoda szentségtörés volt Luther Márton részéről, amikor templomajtóra szegezte követeléseit! Szeretném hinni, hogy a református egyház megújulásra képes. És szeretném, ha ebben nem vetnénk elé – hosszú távon akár az egyházi közösség létét veszélyeztető – buta akadályokat.