Néhány hete feltűnt, hogy az uraság túl nagy vehemenciával tisztogatja a hátsó tappancsait. Sőt, mintha tépkedte volna róluk a szőrt. Ennek fele sem tréfa, gondoltam, hiszen bunda nélkül nagyon sérülékeny és különben is, ok nélkül nem tépkedi egyik állat sem a szőrét. Feltételeztem, hogy viszkethet neki, és lelki szemeim előtt az összes bőrgomba, atka és elpusztíthatatlan baktérium végigvonult szép sorjában. Így hát felemeltük, hátára fordítottuk a rúgó, kapálózó úrfit és minden tiltakozása ellenére alaposan átvizsgáltuk a tappancsait. Az egyiken csak egy régi, szőrkopott sáv mutatkozott, a másikon azonban egy helyen a bőr is sérült volt és mellette egy kemény, mozgatható csomót találtunk. Életveszélyesnek épp nem tűnt. Tettem rá egy kis jódos oldatot fertőtlenítőnek és hétvégén eltrappoltunk a dokihoz. Szerencsére. Mint kiderült, Borisznak talpfekélye volt. Hm-hm, mondta a doki, ez tipikus rágcsálóbetegség. Egyeseknél súlyosabb, másoknál nem. De nem az a hamar elmúlós fajta, sőt, igen makacs kórság. A csomóról kiderült, hogy csak szőr beleragadva-keményedve egy nagyobb sebbe. Fontos a rendszeres fertőtlenítés jódos oldattal, és egy kis cink-oxidos krém is javallott napi egyszer.

Hazamentünk, és persze „legjobb barátunk a gugli”-alapon elkezdtem rákeresni a talpfekélyre. A külföldi, zömében angolszász oldalak halálos kimenetelű betegségként írják le, amennyiben elhanyagolják a sebet, az elfertőződik, a fertőzés kiterjed a belső szervekre és akkor már nézhetjük a nyulunkat. Nálunk persze ez szóba sem jöhetett, mert Borisz tiszta helyen él, és különben is kezeljük. Apropó, kezelés. Ahány oldal, annyi tanács. Abban nagyjából egyetértenek, hogy a fertőtlenítés és a sebgyógyítás a legfontosabb, de az már teljes káosz, hogy ezt hogyan is lehet a legjobban megoldani. Nekünk a doki azt mondta, nem szabad kötözni, mert nem levegőzik a seb és akkor nem gyógyul. Ehhez képest olyant is olvastam, hogy muszáj nem csak egy sima, de lehetőleg párnázott kötést is tenni a nyúllábra, hogy ne fájjon, amikor rálép. Borisznak amúgy sem fájt, vígan ugrándozott, úgyhogy hallgattunk a dokira. Csak azzal volt egy kis dilemmám, hogy hogyan marad a lábán a krém, ha rögtön rálép. Végül jó sokat tettem az esti ketrecbe zárás előtt, s így már nem volt annyi lehetősége lekoptatni.

Természetesen arra is kíváncsi voltam, miért alakul ki a talpfekély és mit lehet tenni az elkerülése érdekében. A következőket tudtam meg: vannak nyulak, amelyeknek rossz a testtartásuk, és nem egyenletesen helyezik a súlyukat minden végtagjukra, így az, amelyiken nagyobb a nyomás, fokozott veszélynek van kitéve ebből a szempontból. Az elhízott, keveset mozgó bundások szintén hajlamosak a talpfekélyre (is). Egy igen kedves videóból azt is megtudtam, hogy a lakásban tartott fülesek talpának nem jó sem a parkett, sem a csempe, sem a szőnyeg. Előbbiek túl kemények, utóbbi túl durva. Legjobb a memóriás, zselés matracvédő vagy a „polar”-ként ismeretes anyag. Ekkor már kezdtem dühbe gurulni: aha, persze, a mezőn is biztos mindegyik ilyenen jár. Ezeken kívül olyan, számunkra nem releváns okok is szerepeltek, mint a higiénia hiánya, a pisiben ücsörgés, a dróthálóból kialakított ketrecpadlón tartás.

Most, hogy már írtam a betegségről, a kezelésről és a megelőzésről, azt sem ártana megemlítenem, hogy Borisznak csekély tíz nap alatt elmúlt a talpfekélye. Már egy hét kenegetés után is látványosan nőtt vissza a talpára a szőr, de tíz napig folytattam a kezelést, biztos ami biztos alapon. Utána néhányszor még körömvirágos propolisz oldattal is befújtam a már gyógyult részt, és mondhatom, jobban néz ki a tappancsa, mint valaha. Éjszakára állandósult ketrecében a „polar”-anyag, hogy akkor, amikor nem mozog, puhán legyen a talpa.

Borisz-tappancsot kezelni amúgy nem egy leányálom. Legalább kétemberes munka. Egyikünk tartja a hátára fordítva, a másikunk simogatja a homlokát, mert akkor aránylag nyugton marad. Egy harmadik sem ártott volna, aki a tappancsát kenegeti, de mivel mi csak ketten vagyunk, fél kézzel megoldottam. Eleinte nagyon utálta. A hasa és a hátsó talpa a legérzékenyebb testrészei. Soha nem foghattam meg ezeket anélkül, hogy vehemensen ne tiltakozott volna. Mostanra azonban a napi kétszeri macerába olyannyira beleszokott, hogy a végén még simogatni is alig kellett a homlokát, csak beleájult az ölünkbe, mint egy kisbaba.