Öt éve, 2002. október 19-én halt meg Veszprémben a Kolozsváron született és innen elszármazott író, drámaíró, humorista Sinkó Zoltán, aki a kolozsvári, de talán a „napokai” olvasóknak sem kell bemutatni. Az 1989 utáni megváltozott világba beleszületetteknek annyit mindenképpen hozzá kell még tenni, hogy a város magyarnyelvű napilapjában, az Igazságban jelentek meg minden hétvégén (de természetesen rendszeresen közölt, jelen volt az ország más napilapjaiban és irodalmi-művelődési folyóirataiban is) szellemi és lelki felüdülést, de a továbbéléshez szükséges erőt és reményt adó, finom humorú, a kisember csetlés-botlásait ábrázoló írásai. Nem túlzás azt mondani, hogy különösen a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek iszonyatos „mélyrepüléséig”, abban a sivatagi porként mindent elfedő őrületben megjelent írásai oázist jelentettek, felüdülést hoztak, és átvészelési példát mutattak hűséges olvasóinak.
Mi, akik írásain nevelkedtünk fel, a tőle kapott más hangmintákból értettük meg valójában azt a világot, amelyben élnünk adatott. Úgy gondolom, ezen az alapon is nevezhetem legjobb barátomnak, akivel áttelepülésünk után sem szakadt meg a kapcsolatunk, továbbra is figyelemmel kísérhettem munkásságát, ugyanakkor írásainak példáiból jó alapot kaphattam-kaptunk ahhoz, hogy könnyebb legyen számunkra is a beilleszkedés. Jobban áttekinthettem és felmérhettem a különbségeket, de felfedezhettem a pörsenéseket és a szomorú hasonlóságokat is, így érteni tudtam a „legvidámabb barakk” emberibb feltételeit, számunkra felszabadítónak ható előnyeit. A Sinkó-írások humorba csomagolt példázatai megtanítottak arra is, hogy milyen sokszínű az az egységesen szürke, hibrid világ, amelyet a „szocialista tábor” címke boronált egy kalap alá.
A nyolcvanas évek végére, amikor a terror már lehetetlenné tett minden szellemi kísérletet Romániában, a bükkfa nyelven írottakon kívül minden más közlési formát leradíroztak a pályáról, és a humort egyik legveszélyesebb és legüldözendőbb ellenséggé tették (lásd a viccmondásért elítéltek hosszú sorát!), Sinkó Zoltánban is megérett a kivándorlás gondolata, beállt a vidám barakkba igyekvők sorába.
Elméletileg, persze, a legvidámabb barakknál aligha kerülhetett volna jobb helyre, végtére ott még élt, sőt virágzott a humor, a nevetés, s nyilván, úgy tűnhetne végre felszabadultan, minden külső zaklatástól mentesen tehetné azt, amit oly kiválóan tud.
Csakhogy...
A legvidámabb barakkban addigra már minden hely elkelt, minden fontos hadállás, őrhely túlságosan is foglalt volt. Sinkó Zoltán pedig nem volt harcos könyöklő. Ő azok közé tartózott, aki kizárólag írásait küldte – mint tapasztalhattuk a hetvenes-nyolcvanas években (még) itthon – harcba. Illetve nem is kimondottan harcba, hiszen ő szellemi sziporkáival próbált csak bevilágítani a nagyon megunt rendszer repedéseibe. Ez még akkor is így van, ha egyesek (mostanára hősökké, ellenállókká avanzsáltak) úgy várják-várják (mindig másoktól), hogy keményebb „szerszámokkal”, és direktebb módon tágítsák ezeket a réseket (valószínűleg azért, mert ők könnyebben átcsúszhattak volna így rajta!). Jó húsz év után visszanézve, a valóság ismeretében, erősen kételkedhetünk az ilyen módszer eredményességében.
Tény, Sinkó Zoltánnak nem sikerült úgy a beilleszkedés, ahogy várható lett volna, vagy ahogy ő maga is várta. Bár azt is el kell mondani, hogy azonnal állást kapott a veszprémi napilapnál, (nyilvános), önálló estje volt a rádióban és... Írhatta heti humoros jegyzeteit kisemberek csetlés-botlásairól, a világgal való egyenlőtlen ütközéseiről, akárcsak itthon, az akkori Igazságban! Vagyis joggal kérdezhető: változott-e valami egyáltalán az áttelepüléssel? Pedig változhatott volna, ha a zárt rendszerek ott valamivel nyitottabbak, ha sikerült volna hozzáidomulnia a harcosabb helyköveteléshez, a jóval keményebb, elfogultabb, nyersebb hangvételű „új” humorhoz, amely legalább olyan idegen volt tőle, mint a szocreál csasztuska. Sinkó Zoltán már korban is túl volt azon, hogy idomulni tudjon, vagy hogy hagyja sodortatni magát a divatáramlattal.
Sajnos, csak meghasonulnia lehetett, mert talán idegenebbnek érezte magát ott is, mint itthon, az idegenek között.
Öt éve búcsúzott el a Szabadság is Sinkó Zoltántól. Mi, akik – mint én is – Sinkó Zoltán humorán nőttünk fel, szívesen olvasnánk újraközölt írásait a lap hasábjain. Szeretnénk, ha nem csak kerekebbnek tűnő évfordulókon idéznék fel emlékét. Nem hiszem, hogy olyan gazdagok vagyunk, hogy értékeink közül bár egyet is nélkülözhetnénk!
